Földön-égen nincs szófukarabb nép, mint a székely. Nagy szorgalmukban a kezük jár, nem a szájuk. Olyan fösvények a szóval, mintha pénzért adnák. Locsifecsi Palkó nem ilyen volt ám, pedig székelynek született. Járt a szája reggeltől estig. Kérdezték is az öregek: „Hun veszed a levegőt? Mert a szádon csak kigyün!” Aztán hiába fecsegett annyit, mert mindenki csak foghegyről válaszolt, imigyen: „Csakugyan?”, meg „Ejha.” Emiatt aztán úgy elunta magát, hogy világgá indult.
– Elmegyek én szerencsét próbálni, neki a világnak, kívül tágasabb!
Ment, mendegélt hegyre fel, völgybe le. Déltájban egy sötét erdőbe jutott. Nem félt ő bizony, miért is félt volna. Pénze nem volt, a medvékkel tudott bánni, és egy kis csihi-puhi mérgében még kedvére való is lett volna. Alig ért a fák közé, látja ám, hogy ott tanyázik egy ördög.
– Ejnye, te kölök, mi dolgod erre?
– Csókolom, ördög bácsi! Megyek szerencsét próbálni.
– A legjobb helyen volnál. Ha három kérdésemre helyesen válaszolsz, gazdaggá teszlek. De ha egyet is hibázol, viszlek a pokolba szenet lapátolni.
– Állok én elébe, nem vagyok én mokec!
– Mi az a mokec? – kérdezte az ördög.
– Ügyetlen, székelyül, na de ezzel már egy.
– Mi az egy?
– Hát egy kérdésre már válaszoltam. Na, de ezzel már kettő.
– Nem gondolod, hogy ez is kérdésnek számít?!
– De igen… és három. Ide a jutalmat!
– A betyárját, de rászedtél, te kisvakarcs! Tudod mit? Aki még az ördögöt is lóvá teszi, az megérdemli a jutalmat. Ehun a kincs! – mondta az ördög, és elővarázsolt egy zsák aranyat.
Palkó felkapta a jussát, és boldogan indult haza. A házuk előtt a nagyapja pipázott a lócán.
– Jártál egyet, öcsém? – kérdezte.
– Elmentem szerencsét próbálni, bécsaptam az ördögöt, és gazdagságot hoztam – válaszolta büszkén Palkó.
– Aha, jártál egyet – morogta a nagyapja.
Palkót erre elfutotta a méreg. Berohant a házba, és az asztalra borította a zsák aranyat.
– Nézze, idösapám! Ez mind a miénk.
– Oszt minek ez, fiam?
– Hát vehetünk rengeteg ételt.
– Terem az a földben.
– Akkor építünk egy hatalmas házat.
– Ebben is elférünk.
– Nem kell dolgoznunk többé, lesznek majd szolgáink.
– Addig jó az embernek, amíg nem kell kiszolgálni.
– Akkor maradjék csak, idösapám, én megyek a gazdagok életét élni.
Ment az uradalomba, és kibérelte a faluszéli vadászkastélyukat szolgástól, szakácsostól. Ki is adták, ő meg beköltözött. Rendelt ott nagy sütés-főzést. Úgy megcsömörlött a lakomától, hogy már az étel szagát sem bírta. Aztán csak tétlenül ténfergett a nagy kastélyban, mint katica a bögrében. Unalmában kiült bámészkodni a kapuba. Épp arra jött a nagyapja.
– Mit csinálsz, öcsém?
– Bámulom az utca népét.
– Na, erre kellett az a nagy gazdagság? Én szegényen is ezt csinálom. Figyelmezz most, mert azt beszélik felénk, hogy a zsiványok megneszelték az aranyad. Fogadj fel pár fegyverbíró legényt!
– Már csak a zsiványok hiányoztak! – csattant fel Palkó. Kapta az aranyát, és indult vissza az ördöghöz. Meg is találta az erdőben.
– Ördög bácsi! Vedd vissza az aranyat, nem kell ez nekem!
Az ördög erre felkacagott:
– Megnyerted, a tiéd, jóccakát!
– Ez pedig itt marad – erősködött Palkó, és ledobta a zsákot, de az visszaugrott a hátára. Újra ledobta, újra visszaszökkent.
– No, kölök, úgyis unom magam. Játsszunk újra, de most te kérdezel! Ha három kérdésedből egyre is jól válaszolok, akkor visszaveszem az aranyat. Ez a regula.
– Legyen így – bólintott Palkó. – Akkor az első kérdésem: milyen színű az ég?
– Úgy látom rózsaszínű, zöld pöttyökkel és piros cirádákkal. Következő kérdés?
– Azt mondd meg: ki vagyok én?
– Te bizony Tündér Lujza vagy, aranyfürtökkel és gyémánttopánkával.
Palkót elfutotta a méreg.
– A kutyafáját! Szóval, csak járatod itt velem a bolondját?
– Úgy a’, öcsém.
– Jó, akkor megvagyunk – nevetett fel Palkó. – Ez a válasz a helyén volt.
– A teringettét, hát megint lóvá tettél. Visszaveszem az aranyat, legyen úgy.
Palkó ledobta a zsákot, és uzsgyi haza. Szedte a lábát, mintha sütné a föld.
A nagyapja a lócán ült, mint rendesen.
Palkó mellé telepedett, és soká nézték együtt az utca népét.
– Jártál egyet, öcsém? – szólt váratlanul az öreg.
– Nagy volt rám a cifra mellény, visszavittem az aranyat.
– Okos kölök vagy te, csak egy kicsit lüke.
– Igen, okos. Épp ez a baj, azt hiszem, hogy minden kipattan a fejemből, és nem kell a más bölcsessége.
– Hidd meg, öcsém, a jó Isten annyit megád, amennyivel elbírsz. Tapasztaltál, bölcsültél, oszt itt ülsz már a lócán.
Palkó bólintott:
– Az a’, jártam egyet…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)
Milyen az a fiú, akinek mobiltelefonja van? Annak kemény az élete, mert sokat telefonál, és ezért fizetnie kell. És korán is kell kelnie, az ébresztő funkció miatt. Ha háromszor elrontod a kódot, akkor pápá mobiltelefon. Letilt a SIM-kártya. Mobiltelefon nélkül olyan voltam, aki nem kelt korán, és nem izgult ilyen dolgok miatt. Az a jobb, ha a könnyebb életet választjuk, és nincs mobiltelefonunk.
Alíz még soha nem volt korábban nyári táborban, így kicsit megszeppent az ötlettől: sok idegen gyerek és egy egészen új hely, ahol még soha nem járt! És még a nagymama sem mehet vele. De erősebb volt a kíváncsisága, mint a félelme, úgyhogy hipp-hopp, máris jelentkezett a táborba, és hamarosan ott találta magát hátán hátizsákkal, fején kissapkával egy nyüzsgő gyereksereg közepén.
A meséskönyv legnagyobb zsenialitása mégis a tökéletesen működő elbeszélői hangban rejlik: Zalka Csenge Virág megtalálta azt a közvetlen, élőbeszédszerű és egyszerre igényesen irodalmi nyelvezetet, ami úgy szól a ma gyerekéhez, felnőttéhez egyaránt, hogy nem próbál modern lenni, nem próbál aktuális lenni, nem akarja mindenáron megkedveltetni magát, mégis tökéletesen érthető, befogadható, sokszínű és szórakoztató, és továbbörökíti a magyar népmese gazdag szóbeli hagyományát.
A képregény kerettörténete szerint a kamasz Berci osztálykiránduláson vesz részt a Mátyás-templomban, de nem kifejezetten élvezi. Unalmában a templom által kifejlesztett telefonos alkalmazást kezdi böngészni, és azon keresztül váratlanul feltöri a titkos kódot, melynek hatására megáll az idő és életre kelnek a templom szobrai: Tabula és Rasa, a múltébresztők az időlift segítségével elkalauzolják Bercit a régmúltba és bemutatják neki a templom történetét.
Egy álló nap utaztam, megállás nélkül keresztül a Tóhát rengeteg erdején, de keresztül bereken, mocsáron is. Már jócskán beesteledett, mikor egy apró kunyhónál találtam magam. Nem volt ott széltében-hosszában semmi más, se ember, se állat, csak ez a kis kunyhó a puszta közepén, de bentről fény világlott. No, gondoltam, itt válik el a vér a víztől, bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón háromszor.
Régen történt, egy verőfényes, hihetetlenül meleg napon, hogy a Vizek Ura bennragadt a Paraná folyó deltájában. Megállt ugyanis egy percre, hogy élvezze a friss levegőt, a puha szellőt a sűrű fák árnyékában, lebegett csak a vízben, behunyt szemmel, de a percekből órák lettek, és ő hirtelen megérezte, hogy az iszapban fekszik, s orra kikandikál a folyó vizéből.