Földön-égen nincs szófukarabb nép, mint a székely. Nagy szorgalmukban a kezük jár, nem a szájuk. Olyan fösvények a szóval, mintha pénzért adnák. Locsifecsi Palkó nem ilyen volt ám, pedig székelynek született. Járt a szája reggeltől estig. Kérdezték is az öregek: „Hun veszed a levegőt? Mert a szádon csak kigyün!” Aztán hiába fecsegett annyit, mert mindenki csak foghegyről válaszolt, imigyen: „Csakugyan?”, meg „Ejha.” Emiatt aztán úgy elunta magát, hogy világgá indult.
– Elmegyek én szerencsét próbálni, neki a világnak, kívül tágasabb!
Ment, mendegélt hegyre fel, völgybe le. Déltájban egy sötét erdőbe jutott. Nem félt ő bizony, miért is félt volna. Pénze nem volt, a medvékkel tudott bánni, és egy kis csihi-puhi mérgében még kedvére való is lett volna. Alig ért a fák közé, látja ám, hogy ott tanyázik egy ördög.
– Ejnye, te kölök, mi dolgod erre?
– Csókolom, ördög bácsi! Megyek szerencsét próbálni.
– A legjobb helyen volnál. Ha három kérdésemre helyesen válaszolsz, gazdaggá teszlek. De ha egyet is hibázol, viszlek a pokolba szenet lapátolni.
– Állok én elébe, nem vagyok én mokec!
– Mi az a mokec? – kérdezte az ördög.
– Ügyetlen, székelyül, na de ezzel már egy.
– Mi az egy?
– Hát egy kérdésre már válaszoltam. Na, de ezzel már kettő.
– Nem gondolod, hogy ez is kérdésnek számít?!
– De igen… és három. Ide a jutalmat!
– A betyárját, de rászedtél, te kisvakarcs! Tudod mit? Aki még az ördögöt is lóvá teszi, az megérdemli a jutalmat. Ehun a kincs! – mondta az ördög, és elővarázsolt egy zsák aranyat.
Palkó felkapta a jussát, és boldogan indult haza. A házuk előtt a nagyapja pipázott a lócán.
– Jártál egyet, öcsém? – kérdezte.
– Elmentem szerencsét próbálni, bécsaptam az ördögöt, és gazdagságot hoztam – válaszolta büszkén Palkó.
– Aha, jártál egyet – morogta a nagyapja.
Palkót erre elfutotta a méreg. Berohant a házba, és az asztalra borította a zsák aranyat.
– Nézze, idösapám! Ez mind a miénk.
– Oszt minek ez, fiam?
– Hát vehetünk rengeteg ételt.
– Terem az a földben.
– Akkor építünk egy hatalmas házat.
– Ebben is elférünk.
– Nem kell dolgoznunk többé, lesznek majd szolgáink.
– Addig jó az embernek, amíg nem kell kiszolgálni.
– Akkor maradjék csak, idösapám, én megyek a gazdagok életét élni.
Ment az uradalomba, és kibérelte a faluszéli vadászkastélyukat szolgástól, szakácsostól. Ki is adták, ő meg beköltözött. Rendelt ott nagy sütés-főzést. Úgy megcsömörlött a lakomától, hogy már az étel szagát sem bírta. Aztán csak tétlenül ténfergett a nagy kastélyban, mint katica a bögrében. Unalmában kiült bámészkodni a kapuba. Épp arra jött a nagyapja.
– Mit csinálsz, öcsém?
– Bámulom az utca népét.
– Na, erre kellett az a nagy gazdagság? Én szegényen is ezt csinálom. Figyelmezz most, mert azt beszélik felénk, hogy a zsiványok megneszelték az aranyad. Fogadj fel pár fegyverbíró legényt!
– Már csak a zsiványok hiányoztak! – csattant fel Palkó. Kapta az aranyát, és indult vissza az ördöghöz. Meg is találta az erdőben.
– Ördög bácsi! Vedd vissza az aranyat, nem kell ez nekem!
Az ördög erre felkacagott:
– Megnyerted, a tiéd, jóccakát!
– Ez pedig itt marad – erősködött Palkó, és ledobta a zsákot, de az visszaugrott a hátára. Újra ledobta, újra visszaszökkent.
– No, kölök, úgyis unom magam. Játsszunk újra, de most te kérdezel! Ha három kérdésedből egyre is jól válaszolok, akkor visszaveszem az aranyat. Ez a regula.
– Legyen így – bólintott Palkó. – Akkor az első kérdésem: milyen színű az ég?
– Úgy látom rózsaszínű, zöld pöttyökkel és piros cirádákkal. Következő kérdés?
– Azt mondd meg: ki vagyok én?
– Te bizony Tündér Lujza vagy, aranyfürtökkel és gyémánttopánkával.
Palkót elfutotta a méreg.
– A kutyafáját! Szóval, csak járatod itt velem a bolondját?
– Úgy a’, öcsém.
– Jó, akkor megvagyunk – nevetett fel Palkó. – Ez a válasz a helyén volt.
– A teringettét, hát megint lóvá tettél. Visszaveszem az aranyat, legyen úgy.
Palkó ledobta a zsákot, és uzsgyi haza. Szedte a lábát, mintha sütné a föld.
A nagyapja a lócán ült, mint rendesen.
Palkó mellé telepedett, és soká nézték együtt az utca népét.
– Jártál egyet, öcsém? – szólt váratlanul az öreg.
– Nagy volt rám a cifra mellény, visszavittem az aranyat.
– Okos kölök vagy te, csak egy kicsit lüke.
– Igen, okos. Épp ez a baj, azt hiszem, hogy minden kipattan a fejemből, és nem kell a más bölcsessége.
– Hidd meg, öcsém, a jó Isten annyit megád, amennyivel elbírsz. Tapasztaltál, bölcsültél, oszt itt ülsz már a lócán.
Palkó bólintott:
– Az a’, jártam egyet…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!