Május 5-e – több szempontból is – az emlékezés napja. Százhúsz évvel ezelőtt ezen a napon tért örök nyugovóra neves regényírónk, Jókai Mór, majd öt évre rá megszületett a magyar irodalom egy másik ikonikus alakja Radnóti Miklós személyében.
De nemcsak őket ünnepeljük ma, tudniillik ez a nap mindenekelőtt az édesanyáké. „Én még őszinte ember voltam, / ordítottam, toporzékoltam. / Hagyja a dagadt ruhát másra. / Engem vigyen föl a padlásra” – mondja a mama figyelmére éhező József Attila, s incselkedik Petőfi a következőképp: „Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent?”. Ilyen és ehhez hasonló irodalmi gyöngyszemeket gyűjtöttünk együvé a nap ünnepeltjeinek, a költők örök múzsáinak.
Isten éltesse az édesanyákat!
Petőfi Sándor
Füstbe ment terv
Egész úton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Míg állani látszék az idő,
bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
Röpült felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanul…
Mint a gyümölcs a fán.
Móra Ferenc
Anyának
Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.
Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.
József Attila
Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
Dsida Jenő: Hálaadás
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
Petőfi Sándor
Anyám tyúkja
Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. –
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.
Weöres Sándor
Buba éneke
Ó, ha cinke volnék, útra kelnék,
hömpölygő sugárban énekelnék –
Minden este morzsára, búzára
visszaszállnék anyám ablakára.
Ó, ha szellő volnék, mindig fújnék,
minden bő kabátba belebújnék –
nyári éjen, fehér holdsütésben,
elcsitulnék, jó anyám ölében.
Ó, ha csillag volnék, kerek égen,
csorogna a földre, sárga fényem –
Jaj, de onnan vissza sose járnék
anyám nélkül mindig sirdogálnék.
Petőfi Sándor
Egy estém otthon
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta –
Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében „mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
„No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek.
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
Juhász Gyula
Édesanyám
I
Ha lesz dicsőség, mely fejemre fonja
A martíromság büszke pálmaágát,
Ha ünnepelnek s megszeret az élet,
Míg a nem ismert mámor üdve jár át:
Fölvillanó szemekkel én csupán csak
Téged kereslek, szenvedő madonna,
Bús özvegységnek áldott hordozója,
Anyám, fölnézek a te homlokodra,
Hol a dicsőség koszorúja helyett
Nehéz robotnak ráncait találom,
És fölteszem rá büszke áhítattal
Ujjongó dallal minden szál virágom!
S ha káprázattá foszlik a dicsőség,
S örök robottá, ami alkotás még,
Ha mindhiába tenger küzködésem,
Ha én is, én is szürke árnyra válnék,
Bár fájna, hogy az álmaim kivesztek,
Hogy nincs, ki rózsát bús utamra hintne,
Megvígasztalna, hogy érted rajongtam,
És érted lettem olyan árva, mint te!
II
A lelke: lelkem. Mélázó, borongó –
És benne sok dal él, titokba zsongó,
El nem dalolja, rejtegeti mélyen,
De én szeméből valahogy kinézem.
A lelke: bánat! Annyi minden érte.
Nehéz özvegység rászakadt fejére,
S míg én betegen, búsan tovább éltem,
Ő imádkozott és szenvedett értem!
A lelke lelkem! Ő mind nékem adta
Mi benne szín, fény. Én áldom miatta
És el nem sírt könnyűit dalba sírom
És el nem mondott bánatát megírom!
