– A KMTG sorozatában jelent meg nemrég Az analóg ember című új könyved. Milyen az analóg ember, akire a cím utal, hogyan kell elképzelnünk?
– Semmiképpen nem egy konkrét személy. Kétfelé választanám a kérdést, egyfelől az analóg ember az, aki nem él a digitális világban, nem a telefonját nézi meg ébredés után, és ha eltéved, inkább egy járókelőt szólít meg. Tehát egy eltűnő embertípus, ezzel semmi baj nincs, ez egy folyamat, amit megfigyelhetünk. Másfelől a könyvbeli figurák mind kétségbeesetten próbálnak igazodni a világhoz, megfelelni, de mégsem sikerül nekik, kilóg a lóláb. A furákról van itt szó, akik nem tudnak vagy nem akarnak beilleszkedni. Nem szándékosan alakult így, de ezek a karakterek érdekelnek.
– Mit gondolsz, Az analóg ember főszereplőjének, Fekete Izsáknak a karaktere miért lehet érdekes az olvasó számára?
Pál-Lukács Zsófia | Egyszerűen csak eltelik minden
Szeretnénk igénybe venni egy emlékfényképész szolgáltatásait, aki a múltunkból tud megörökíteni pillanatokat? Fehér Enikő Az analóg ember című művében kísérletezik ennek lehetőségével; fő kérdése, hogy mit akarnánk visszanézni az életünkből, ha bármit visszanézhetnénk. Az emlékek révén nemcsak múltunk van, de az identitásunk is erre épül, ezért lényegbevágó kérdés, hogy hol vannak emlékezetünk helyei.
– Nehéz erre válaszolni, hiszen minden ember érdekes önmagában. Sokunk életében vannak olyan szakaszok, mikor nem látunk kiutat, és mint a legyek, újra és újra az ablaknak ütődünk. Fekete Izsák a novellák időszakában egy ilyen életszakaszba kerül és próbál kitalálni belőle. Munkába menekül, kényszerekbe, idővel aludni sem mer egy gyanús gyógyszer miatt. Bár Fekete Izsákot fura karakternek szántam, mégis nagyon emberi, küzd a fáradt anya figyelmetlenségével gyerekkorában, a valóság közönyével felnőttként. Az a célom, hogy kibillentsem magam és az olvasót is, merjek váratlan lenni, megszólítani azt az utastársam, akin látszik, hogy igényli a beszélgetést, merjek ismeretlenek szemébe nézni, kicsit ünnepelni az életet.
– A könyv mottója egy Tar Sándor-idézet. Hogyan hatott rád Tar Sándor prózája, illetve milyen kapcsolódást teremt meg ez a mottó Tar művei és a kötet között?
– Alapvetően meghatározó volt a szikár prózanyelv, amit többek között Tar Sándor is művelt. Ez a szikárpróza-fétis már általános iskola végén becsípődött, akkor még Orwell-lel, nem is a klasszikusai, hanem a Légszomj és A fikusz és az Antikrisztus miatt. Ezt a szikárságot, sokatmondó minimalizmust szerettem volna továbbvinni, kipróbálni én is, aztán fokozatosan szerettem bele a burjánzó, egymásba fonódó szövegszörnyekbe, és azt érzem, Tar Sándor esetében mindkettő tökéletesen működik. A szürke galamb című regénye zseniális, egyes jelenetei teljesen váratlanul villannak be az agyamba még most, évekkel az olvasmányélmény után is. A mottó pedig önmagában megszédíti az embert. „Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen még előtte az egész élet, és ettől meg kell bolondulni.” Ezt kicsit magamra, erre a debütkötetre is vonatkoztatom. Mi vár még rám ebben az életben?
– A szövegen jól látszik, hogy sokat olvasott, irodalmi szempontból is jelentős háttértudással rendelkező szerző vagy. Mi foglalkoztat jelenleg az irodalomban, illetve milyen kortárs magyar szerzőket olvasol?
– Köszönöm. Talán a kérdés második felével kezdem, kortárs magyar szerzők közül vannak számomra kedves hangok, hosszú felsorolás közhelyszerűen a teljesség igénye nélkül ad hoc sorrendben: Ladik Katalin, Tóth Kinga, Szvoren Edina, Ráday Zsófi, Kiss Anna, Vajna Ádám, Sopotnik Zoltán, Darvasi László, Horváth Viktor, G. István László, Bánki Éva, Bodor Ádám. Olyan szomorú, hogy csak kortársat említhetek, annyi mindenki lenne még! Ráadásul egészen biztos, hogy kényszert érzek majd, hogy kiegészítsem ezt a listát. (Például Krasznahorkai is, Kemény is.) Ennek mentén az foglalkoztat, hogyan lehet a sajátból kilépni a másik felé, hogy még ha vak dióként magamba is vagyok zárva, néha megengedjem magamnak a kikukucskálás luxusát. Persze az is foglalkoztat, mi jön ezután. Tíz évvel ezelőtt publikáltam először irodalmi folyóiratban, akkor gimnazistaként a borzongató, a kimondhatatlan érdekelt, most talán már az, milyen nehéz is könnyedén kimondani valamit. Szeretnék kísérletezni a nyelvvel, játszani vele, elrugaszkodni a sémáktól, tanulni azoktól, akik már évtizedek óta ezzel foglalkoznak, lásd fentebb felsorolt szerzők.
– Hogyan elemeznéd, miért fontos számodra művészi értelemben a könyv alapproblémája, a kilátástalanság? Számodra mi a mű alapproblémája?
– Ez egy érdekes kérdés részedről, hiszen azt állítod, hogy a kilátástalanság az alapprobléma, és én mégis élhetek a vétójoggal. Egyáltalán nem gondolom kilátástalannak azt a kicsekkolást, ami a novellák hőseit jellemzi. Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni, mondta édesapám sokszor, mikor méltatlankodtam a dolgok menetén. Valami ilyesmiről lehet itt szó. Sokszor csak utólag döbbenünk rá egy pillanat meghatározó voltára, talán ezek a pillanatok váltak történetekké. Hányszor akartunk volna kivenni egy hetet az életből, mikor nem csinálunk semmit? A könyv alapproblémája nekem is mindig más, hol a normalitás és az őrület határa hangsúlyos, hol a test, az emlékezés, az önnarratíva-képzés, gyógyszerfüggőség, bántalmazó kapcsolatok, hol az irodalmi élet sokszor toxikus mivolta, az ezzel járó megfeleléskényszer. Első könyvnek semmiképpen nem akartam olyan történetet, ami az irodalomról szól, mégis vannak novellák, mint Az Európa legerősebb nője vagy a Zé, ami reflektál a szövegre. Bízom benne, hogy ezek a kérdések jó beszélgetéseket indítanak majd el.
– Nagyon sokoldalú a szöveg formai szempontból is. Miért tartod fontosnak, hogy többféle regiszterben mozogjon a szöveg?
– A novelláskötetek rákfenéje, hogy sokszor briliáns novellák ugyanazon az elbeszélői hangon egy idő után unalmassá válnak. Sokan mondják, hogy nem igazán lelkesednek a novellákért, és megértem, nem lehet egyben ledarálni valamit, ami ennyire ugyanolyan. Legyen valami fűszer az ugyanolyanságban! Eléggé félek attól, hogy beleragadok egy magam számára elfogadható, de ugyanolyan hangba, ezért igyekszem mindig újabb és újabb módon elbeszélni/elbeszéltetni a dolgokat. Szeretek játszani, jó volt mókázni ezzel is. Mondjuk egyszercsak bevillan, hogy hohó, mi lenne, ha egy apácaközösséget többesszám első személyben mesélnénk el. És kész is a baj. Élőbeszédben sem szeretem, ha valaki nagyon beleragad egy szókészletbe. Hajlamos vagyok mániákusan rátapadni egy szóra, mindenféle kontextusban használni, aztán rácsodálkozni egy másikra hetekkel később, és azt koptatni.
– Milyen elméleti ismeretek előzték meg a könyvben alkalmazott írástechnikát?
– Nagyjából tíz év tudatos tanulás. Szövegműhelyek, írótáborok, hajnali viták, olvasás, jegyzetelés, sírás mások szövegén. Nyilván az sem vonható ki a képletből, hogy magyar, majd irodalom- és kultúratudomány szakon végeztem, szakmám is az olvasás, így nehezen tudok máshogy olvasni. Sokat adnak, adtak a műhelyezések, segít távolítani a szövegtől, jó volt vitázni egy-egy mondaton. Nem egészen értem, milyen elméleti ismereteket kellene itt felsorolnom. Az irodalmon kívül még a képzőművészeti és zenei felfedezéseket is idesorolnám, de ugyanúgy sokat ad a kalandozás a gasztronómia vagy a fizika területén.
– Miben látod a próza előnyeit, számodra miért fontos ez a műfaj?
– A novellák mellett verseket is írok, és ezek a szövegek is sokszor megkapják a lírai jelzőt. A prózának viszont megvan az előnye, hogy egy felolvasáson is azonnal tudsz hozzá kapcsolódni. A történetmesélés veszedelmesen varázslatos dolog, az emberek nem léteznek történetek nélkül. Elmeséljük a napunkat a munkaidő végén, a hétvégénket, az örömeinket. Mindannyian konstruáljuk valahogy életünk történeteit, szeretem kifigyelni, ki hogyan teszi ezt. Tetszik, hogy sokféleképpen köthetünk össze pontokat, amiket jobb híján tényeknek nevezünk. Molyolni ezzel is ugyanúgy kell, szeretek megrágni minden mondatot.
– Mikor kezdtél el írással foglalkozni és mi okoz számodra alkotói szempontból örömöt?
– Azóta foglalkozom írással, amióta tudok írni. De ez nem igaz, mert már óvodás koromban is „írtam” könyveket, kis kriksz-krakszokkal arról, hogy elutazom Atlantiszra, aztán ezeket lediktáltam édesanyámnak. Tudatosan írónak talán nyolcéves korom óta készülök, amikor leírtam egy fogalmazásban, hogy író leszek és színésznő. Utóbbi, úgy tűnik, nem jött össze. Vagyis részben, mert rádiózok és most a doktori mellett tévézést is tanulok. Vissza az íráshoz, gimnazista korom óta járok szövegműhelyekbe, az ottani építő megjegyzések sokat adnak, mégha nem is azonnal, hanem évekkel később. Összességében mindig ott volt, mint egy képzeletbeli barát, akit nem nőttem ki. Örömöt okoz egy jó mondat a villamoson, egy mély beszélgetés, esetleg ha valaki sír vagy nevet a szövegeken. Minden öröm, szerintem csak az örömért és az írással járó gyötrelemért érdemes csinálni. Aztán lehet, hogy holnap majd másképp gondolom.
– Milyen irodalmi terveket, álmokat szeretnél a jövőben megvalósítani és hogyan készülsz ezekre?
– Korábban is foglalkoztam performanszokkal, szeretnék erre nagyobb hangsúlyt fektetni. Hajnali kettő és négy között elég vad álmaim vannak ezzel kapcsolatban, amiket jó lenne nappal megvalósítani ezután is. Szeretném továbbvinni azt, hogy erdőkbe szervezek felolvasásokat, nagyon izgalmas kísérlet, teljesen máshogy hangzanak ott a szövegek. Van egy kéziratnyi versem, ezeket is szeretném kötetbe rendezni. Illetve továbbra is kísérleteznék olyasmikkel, amik túlmutatnak a fekete szöveg fehér papíron sémán, ilyenek például a fanzinek, amiket a Háttérzaj irodalmi körrel csinálunk sok más mellett. Illetve sok rendhagyó irodalomórát szeretnék még, mert ahova hívtak, mindig rengeteget kaptam a diákoktól. Jók ezek a primer visszajelzések, a helyemen tartanak.
