Interjú Gerencsér Annával
– Nemrég jelent meg a KMGT gondozásában A krokodilmadár koronája című, Ízisz és Ozirisz mítoszát feldolgozó prózai műved. Honnan ered és mit jelöl a titokzatos cím?
– Az ókorban elterjedt hiedelem volt, hogy a krokodilmadár szimbiózisban él a krokodillal. Hérodotosz, Arisztotelész és mások is leírják, hogy a madár megtisztítja a parton heverő krokodil fogait és száját, a krokodil pedig nem támad rá, és a „szolgáltatásért” cserébe megvédi a madarat, amennyiben a puszta jelenlétével elriasztja a ragadozókat. Az újabb kori megfigyelések ezt az elméletet nem erősítették meg, a hiedelem azonban továbbra is viszonylag ismert. Amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az egyiptomi mitológiával, egy érdekes ellentmondást fedeztem fel az Íziszhez kapcsolódó történetekben. Az Ozirisz-mítoszban, illetve Hórusz és Széth küzdelmének során Ízisz úgy jelenik meg, mint hű feleség és odaadó anya: először Oziriszt támogatja, gyászolja, próbálja feléleszteni, utána Hóruszt neveli, védelmezi, végül pedig segíti bosszúja beteljesítésében, illetve a trón megszerzésében. Ez egy önfeláldozó, elkötelezett, alárendelt nő képét vetíti elénk, aki a teljes életét a családjának szenteli. Ha azonban végigolvassuk a fennmaradt mítoszokat, sokkal árnyaltabb képet kapunk. Ízisz egy ravasz és kegyetlen trükkel elorozza Ré hatalmát, álruhában csapdát állít Széthnek, az összes adandó alkalommal csal Hórusz és Széth küzdelmei során, és így tovább – vagyis itt nem egy szelíd és jóindulatú asszonyt, hanem egy intelligens, gátlástalan és könyörtelen nőt ismerhetünk meg. Az istenek közti harcban Ízisz nem csupán a férje és fia segítője, nem is ártatlan áldozat, hanem aktív résztvevő, aki nem a fizikai ereje, hanem az esze és a kapcsolatai révén akar érvényesülni. Emiatt gondoltam úgy, hogy hasonlíthatom a krokodilmadárhoz. A madár úgy teremt magának biztonságot, hogy a folyópart legveszedelmesebb ragadozójának a szövetségeséül szegődik, Ízisz pedig a nála erősebb Oziriszt, majd Hóruszt támogatva igyekszik hatalmat szerezni. És itt jön be a címbe a korona: mert a mondabeli madárnak beválik, hogy a krokodil erejének védelmét élvezheti, Ízisz esetében azonban felmerül a kérdés, hogy milyen árat kell fizetni azért a hatalomért, amit a hozzá legközelebb állókat eszközül használva vagy feláldozva szerezhet csak meg.
– Nézzük kicsit távolabbról az érdeklődésed. Hogyan kezdtél el mitológiával foglalkozni?
– Kisgyermekkoromtól fogva szeretem a meséket és fantasztikus történeteket, és számomra a mítoszoknak külön zamatot ad az, hogy nem csak szórakoztatnak, de egykor szerves részét képezték az emberek világképének és mindennapi életének. Egyrészt úgy gondolom, hogy egy kultúra történetei gyakran sokkal többet elárulnak róla, mint a rideg történelmi tények, másrészt a mítoszokban gyakran helytől és kortól független, általános emberi tapasztalatok és érzelmek fogalmazódnak meg – és így a mitológia olyan hidat épít közénk és más korok közé, amire semmi más nem képes.
– Mit jelent számodra az egyiptomi mítoszok világa?
– Az egyiptomi mitológiát különösen szeretem, és ennek több oka is van. A legfőbb teljesen szubjektív: egyszerűen tetszik. Kövezzetek meg, de szeretem az olyan történeteket, amik tele vannak erőszakkal, erotikával, árulással és groteszk humorral. A személyes ízléstől független okaim közül az a legfőbb, hogy az egyiptomi mítoszok egy páratlanul széles időszakot ölelnek fel: a gyökereik nagyjából hétezer évvel ezelőttre vezethetők vissza, és több mint ötezer évig mesélték, írták, alakították, változtatgatták őket. A legtöbb mítosznak – a regényben feldolgozottaknak is – több verziója is ismert, vagy épp ellenkezőleg, csak töredékei maradtak fenn. Az Ozirisz-mítosz az egyik legnagyobb hatású, legismertebb és legteljesebben fennmaradt történet, de ennek is vannak egymásnak ellentmondó, illetve a hangsúlyt teljesen máshová helyező verziói, és arról is számos különböző elmélet született, hogy valójában mi a történet üzenete, mélyebb tartalma. A legtöbb mitológia olyan, mint egy misztikus novellafüzér, a görög, mint egy monumentális szappanopera, az egyiptomi viszont olyan hatást kelt, mintha a történetet egy ezerdarabos kirakósra írták volna fel, amit aztán kiszórtak egy panelház tizedik emeletéről – és amit össze tudunk szedni, abból kell kitalálni, mi volt a többi darabon. Ez egy történésznek hatalmas, izgalmas munkát jelent, egy írónak pedig óriási mozgásteret.
– Jártál már Egyiptomban?
– Még nem, de mindenképpen szeretnék majd valamikor elmenni.
– Mit gondolsz, foglalkozik még a ma embere a mítoszok adta világmagyarázatokkal?
– Remélem, foglalkozik. A mitológiában vannak olyan kérdések is, amik a mai ember számára talán kevésbé relevánsak, például a természeti jelenségek misztikus magyarázata (mert ezekre a tudomány rendszerint sokkal pontosabb választ ad), vagy a halál utáni életnek a leírása (mert arról ebben az életben sem a tudomány révén, sem más módszerrel nem fogunk semmit megtudni). A legtöbb mítoszban azonban olyan időtlen morális kérdések jelennek meg, amelyeken mindenkinek érdemes elgondolkodni.
– Miért tartod fontosnak esetleg ezek ismeretét?
– Nem szabad elfelejteni, hogy még a mai szemmel legfurcsábbnak ható mítoszok is egy hitvilág részét képezték, márpedig minden hitvilág, minden vallás egyik legfőbb szerepe, hogy összefoglalja, mit tart az adott társadalom általában helyesnek, és mit helytelennek. Ha valaki végigolvassa egy nép mítoszait, megismeri belőle az erkölcsi elveit is – és elgondolkodhat azon, neki mi az álláspontja a felmerülő kérdésekben, és miért éppen az. Erre mindenképpen érdemes időt szánni: mert aki nem gondolja át, mit mond a lelkiismerete, és vakhittel követi a hallott vallási, társadalmi vagy más szabályokat, az megragad egy morális gyermekkorban, csupán azzal az érvvel a helyes vagy helytelen döntés meghozatalakor, hogy „nekem azt mondták, hogy ezt csináljam”.
Manapság, mikor az életvitelünket részletesen szabályozó törvényekkel körülbástyázva élünk, és a tudományos gondolkodást gyakran előnyben részesítjük az olyan, kevésbé megfogható és számszerűsíthető elképzelésekkel szemben, mint az igazság vagy a szépség, különös jelentősége van a mítoszoknak. Ezek ugyanis nem csak történelmi érdekességeket jelentenek, de gondolkodni, magunkba nézni tanítanak. Olyan eszközt jelentenek, melyek révén jobb, érettebb, magunkkal és másokkal szemben is őszintébb emberekké válhatunk, erre pedig minden korban szüksége van az embereknek.
– A műben kiemelt leírásként jelenik meg Ízisz gyásza. Milyen előképek munkáltak benned ennek megírásakor?
– Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
Így elmagyarázva talán szájbarágósan hangzik, de azért is szerettem volna kidomborítani ezt a részt, mert így az is nagyobb jelentőséget kap, ahogy Ízisz megküzd ezzel a helyzettel, és végül elfogadja. Érhet minket olyan veszteség, olyan csapás, amit elviselhetetlennek érzünk, amit – legalábbis kezdetben úgy tűnik – nem bírunk ki ép elmével. Az emberek egy része azonban, bár nagy fájdalmak és küzdelmek árán, de még ilyenkor is képes talpra állni, és valahogy folytatni az életét. Aki ezt teszi – attól függetlenül, hogy valós személyről vagy irodalmi alakról van szó – reményt adhat annak, aki hasonló helyzetben vagy lelkiállapotban van. Szerintem az irodalomban nagyon fontos üzenet, hogy az ember még akkor is találhat magában rejtett belső erőt, és akkor sem kell feladnia, amikor úgy érzi, mindennek vége.
– Mit példáz számodra ez a történet?
– Még ha félre is tesszük a regényt – melyben a mítoszon túl benne van az én értelmezésem is – és csak az eredeti történetet nézzük, akkor is egyértelmű, hogy ezekben a konfliktusokban mindegyikük rengeteget veszített. Vagyont, rangot, családtagokat, testrészeket, becsületet, lelki békét – olyasmit is, amit vissza lehet szerezni, és olyasmit is, amit nem. De vajon megérte nekik? Megpróbálták volna megszerezni a hatalmat, ha tudták volna, mivel fizetnek érte? Belementek volna a hosszadalmas küzdelembe, ha tudják, mire fognak kényszerülni később? A mítosz gyakran egész megdöbbentő fordulatokat vesz, és olyan kérdéseket vet fel, amiket a történet elején nem is sejthettünk. Istenekről van szó, de az emberi hibák bőséges gyűjteményét tanulmányozhatjuk végig, és miután minden lezárult, óhatatlanul megmarad a kérdés, hogy vajon tényleg ezt akarták-e, így akarták-e. Ér ennyit a hatalom? (A következtetést mindenki vonja le maga, miután elolvasta a történetet.) Nekem Ízisz és Ozirisz, illetve Széth és Hórusz mítosza elsősorban azt üzeni, hogy nem lehet alábecsülni annak a jelentőségét, hogy átgondoljuk, mire vágyunk valójában, és mit tartunk igazán fontosnak.
