Lovranits Júlia Villő: Alíz a Sas-hegyen

 – Jaj, de unalmas lesz! – visított fel Norina.

– Még oda sem értünk, honnan tudod, hogy unalmas lesz? – kérdezte őszinte meglepetéssel Alíz az osztálytársát.

– Ez valami hegy, ahol biztos rengeteg a darázs! Én a cicákat szeretem, a darazsakat meg utálom – szögezte le Norina, és tüntetőleg megrázta a többiek felé macskafülhajpántos fejét. Még a pántra szerelt fülecskék is tiltakozva lifegtek.

– Mintha a világon csak cicák és darazsak léteznének! – nevette el magát Áron, egy másik osztálytársuk. – A nagybátyám egyébként már járt a Sas-hegyen, többször is! És megmondhatom neked, hogy bár totál izgalmas darazsak is vannak ott, de ragadozó madarat is látott, meg kígyókat és még villamosokat is. Onnan fentről egészen mások a villamosok!

– Kit érdekelnek a villamosok és a darazsak?! – csattant fel Norina barátnője, Lili, akinek éppen olyan macskafüles fejpántja volt, mint a másik kislánynak. – Az én anyukám hétvégén macskakávézóba visz minket Norina szülinapi partijára, a szupergyors autójával. Na, azt nevezem én érdekesnek! Nem az ilyen vacak, buszos osztálykirándulást.

– Legalább virágot lehetne szedni! Viszek is az anyukámnak – határozta el Norina.

– De hát ott védett virágok vannak! – szörnyedt el Alíz.

– Akkor majd úgy tépem le, amikor elfordul a tanító néni – közölte Norina, és közben rettentő sunyi arcot vágott.

– Észreveszik, és megbüntetnek – próbálta lehűteni Áron.

– Nem fogják! Ügyes leszek! – vágott vissza Norina.

– Én pedig még segíteni is fogok neki! Az én anyukám is szereti a virágokat – csatlakozott rögtön Lili.

– Ezt nem tehetitek! Azok a virágok ott élnek, és máshol nem! Nem fog tudni gyönyörködni bennük a többi ember – próbálkozott Alíz, de Norina és Lili hajthatatlanok voltak. Ha már nem lesz cica, legalább virágot akartak szedni.

Alíz rettentően tanácstalan lett: hiába próbálta, nem tudta lebeszélni a lányokat a tervükről. Ha viszont szól a tanító néninek, Norina simán letagadja az egészet, és a végén még őt büntetik meg, hogy megvádolta valamivel. Elkezdett terjedni az osztályban a pletyka, hogy mire készül Norina a barátnőjével, mindenki erről pusmogott.

Végre megérkeztek a Sas-hegyhez. Csodálatosan szép, kora őszi nap volt, már nem volt nagy meleg, de vidám, kék volt az ég. Meredek, kavicsos utakon baktattak a hófehér sziklák, színes pillangók és virágok között. Tényleg látták messze-messze, maguk alatt a villamosokat, a forgalmas utcákat, de olyan magas, békés helyen voltak, hogy körülöttük repkedett néhány szép, narancsszínű gyöngyházlepke, apró, kék boglárka lepke és még egy vörösvércsét is láthattak.

– Na ugye, megmondtam! – kommentálta elégedett vigyorral Áron. – Vannak villamosok és ragadozó madarak!

De senki nem figyelt rá, mindenki feszülten leste, hogy meg meri-e tenni Norina, amire készül. Amikor a tanító néni és a túravezető néni egymással beszélgettek, Norina alattomosan megindult egy szép, fehér Szent István-szegfű felé. Alíz döntött, ezt mégsem hagyhatja! Már éppen előbbre nyomakodott, hogy megpróbálja lefogni, amikor Norina visítva ugrott félre: egy vaskos kígyó pattant elő az egyik kő mögül, és a lányra sziszegett. Az osztály egy emberként inalt a tanító néni háta mögé menedékért, mint a megriadt kiscsibék a tyúkanyóhoz. Hiába voltak már majdnem kilencévesek, egy vaskos, sziszegő kígyó mégiscsak sok volt!

– Nincs semmi baj, csak megmutatta nektek magát a Haragossikló Rozál – nevetett a túravezető néni. – Óriási szerencsétek van, nagyon kevesen látják!

– De miért sziszegett rám ilyen gonoszul? – pityeregte Norina. – Még ugrott is felém! Mint egy kobra!

– Neki ez az otthona, és bizony mérges, hogy megzavartuk a napfürdőzését – mondta a túravezető néni. – Te örülnél, ha egy csomó kiskígyót találnál a szobádban reggel? Éppen így ő sem örül az embergyerekeknek. Ezért aztán érdemes figyelni rá, hogy hová lépünk, hová nyúlunk a természetben. Hátha épp egy kígyó napozik ott, és megzavarjuk! Ráadásul ha itt lelépsz az útról, a sok, éles kis kő a cipőd talpa alatt elvágja a virágok érzékeny gyökereit. Már csak ezért is érdemes óvatosan sétálni, az úton maradni.

– Itt ő van otthon, nem mi. Meg a virágok is itthon vannak, és itt is szeretnének maradni – tette hozzá Norinára kacsintva a tanító néni, aki ezek szerint jól hallotta a gyerekek beszélgetését a buszon. – Ezen a helyen minden élőlény védett. Ez mit is jelent?

– Hogy nem visszük el, és nem bántjuk, hogy más is megnézhesse, aki erre jár, mert ők itt laknak – mondta lehajtott fejjel Norina.

Az osztály hamar kiheverte a kalandot, és mindenki egyetértett abban, hogy erre a kígyóhistóriára Norina azért egy kicsit rászolgált. De még ő maga is hamar túltette magát az ügyön: a végén még ő volt a legbüszkébb, hogy olyan állatot látott, amit nem láthat bármelyik erre tévedő látogató!

Mindenki nagyokat nevetett a furcsa nevű sziklákon, óvatosan sétálgattak a keskeny ösvényeken a túravezető néni nyomában, és nemcsak a kígyót, de még egy csodaszép, zöld gyíkot is sikerült megpillantaniuk.

– Több mindent látunk, mint a nagybátyám! – lelkesedett Áron. – El is mesélem neki, ha találkozunk.

Hamarosan mindenki fáradtan, de békésen eszegette a tízóraiját a látogatóközpont előtti kis tisztáson.

– Tudod, mit, Lili? Eszembe jutott valami! – kezdett bele akkor Norina.

– Jaj, ne, ennek már megint eszébe jutott valami! – fogta a fejét Áron. Alíz is feszülten hallgatta, hogyan alakul a beszélgetés, mi lehet a macskafüles lányok újabb terve.

– Azt szeretném – mondta Norina két falat uborkás szendvics között –, ha mégis inkább itt lenne a szülinapi zsúrom, nem a macskakávézóban. Akkor az anyukáink is megnézhetnék a virágokat, a madarakat és a lepkéket.

– Meg Rozált, a siklót, de csak ha akkor ha szerencséjük van, mint nekünk – értett egyet Lili.

Alíznak nagy kő esett le a szívéről, hogy a két lánynak végre nem a természet rombolásán jár az esze. Vidáman csatlakozott a beszélgetéshez. Úgy tűnt, Norina kezdi divatba hozni az osztályban a gondolatot, hogy a Sas-hegyre jöjjenek a szülinapozók. Sorra jelentkeztek a többiek is, hogy még ki mindenki szeretné itt ünnepelni, amikor betölti a kilencedik évét.