− Nem mehetünk iskolába, nem mehetünk játszótérre, és nem mehetünk a Nagyihoz sem – vette sorra a nyolcéves Alíz a nemeket.
– Nem megyünk el, nehogy megbetegedjünk – így mondta Anya. Így aztán a kislány a szobájában üldögélt, a babaház meg a hintaló mellett. A lovat egyébként már rég kinőtte, mégse volt szíve kitenni a szobájából.
− Meg aztán, hogy fog örülni nekik az én kislányom, ha egyszer lesz gyerekem! – mondta a szüleinek, és hiába lett volna nagyobb hely a szobában nélkülük, a hintaló, a babaház meg a babakocsi maradtak.
Talán ki is nevették volna a barátnői a suliban, de még mindig meg-megsimogatta a hintaló selymes, barna szőrét. Alíz imádta a lovakat, a madarakat és úgy egyáltalán, minden állatot nagyon szeretett. De most se lovaglás, se barátnők, se semmi. Nem lehetett menni sehová.
− De lehet menni… A konyhába – gondolta Alíz és kiment a konyhába. A konyhában ketyegett az óra, sárgult a tavalyi naptár a falon, kicsit csepegett a vízcsap és nagynagy csend volt. Igazán nem történt semmi érdekes.
− Lehet menni… A nappaliba – gondolta Alíz és bement a nappaliba. A nappaliban, a kanapén ott aludt Apa, mellette a könyve. Mit, aludt? Horkolt, hortyogott, fújta a kását! Na persze, ő délután olvas… Azután meg dolgozik. A kislány tanácstalanul körbejárt a nappaliban, tétován belelapozott egy könyvbe: szinte hívogatta a színes gerince. Kerti virágok. Belenézett, lapozgatta, magával vitte.
− Ez még jó lesz valamire. De hova lehet még menni? – töprengett magában − Lehet menni… A fürdőszobába. – Alíz továbbslattyogott a házban a fürdőszobába. A fürdőszobában senki sem volt. Fölállt a kissámlira, pont látta magát a tükörben. Vágott tíz, különféle csúnya pofát, aztán megpróbált olyan szépen mosolyogni, mint a legjobb barátnője az osztályban, és rajzolt néhány cicát a tükör szélére anya ott felejtett rúzsával.
− Hová lehet menni − törte a fejét Alíz. – És egyáltalán, hová lett Anya?
És akkor eszébe jutott.
− Lehet menni a kertbe! – csapott a homlokára, és már szaladt is. És a kertben nem volt csend! Fülrepesztő harsánysággal dalolt odakint a napsárga csicsőrke, a zöldike, az erdei pinty. Egy nagy virágcserép-alátétben feketerigó fürdőzött, az sem zavarta, hogy a kislány szinte mellette állt: vidáman fröcskölte százfelé a langyos vízcseppeket.
És a kertben ott volt Anya is! Valami színes borítékokkal piszmogott egy ágyás szélén.
− Mit csinálsz? – somfordált hozzá a kislány.
− Virágot ültetek. Van itt lustakisasszony, huszárcsók, kokárdavirág, meg csillagfürt is!
− Lusta kisasszony – vigyorgott Alíz. Hát ezt mindjárt le kell rajzolni! Anya ültette a virágokat, Alíz pedig sorra megkereste őket a virágos könyvben, aztán egy rajztömbbe szépen le is rajzolta mindet, hogy milyenek lesznek, ha majd kinőnek. Legalábbis Alíz-módra: mert a huszárcsóknak bajusza volt, a szíve felett viselte a kokárdavirágot, miközben csókolódzott a csillagfürtös virághölggyel. S ezalatt a lustakisasszony hosszú pillái alatt az igazak álmát aludta.
− Nekem is lehet virágoskertem? – kérdezte aztán reménykedve Alíz.
− Lehet ám! – mosolygott Anya, és máris kijelölte. Egy kis táblára fel is írták: Alíz kertje. Alíz pedig boldogan vetett bele minden virágból, ami a keze ügyébe akadt, vidám összevisszaságban.
− Kész dzsungel lesz, ha kinő – mondta büszkén.
A közelben már ott illatoztak a jácintok, az ibolyák, felettük egy vérszilva fa is kivirágzott. Ahogy Alíz a magokat szórta, hirtelen sötét árnyékot vett észre. Egy pillanatra megrémült, de aztán felismerte:
− Nézd, Anya, pillangó! – kiáltotta és megbűvölten nézte, ahogy a lepke éppen eléje szállt le a földre sütkérezni a napon. Mintha csak incselkedne vele. Alíz közelebb osont, az árnyéka rávetült a lepkére, és az elszállt. Messze libegett a kertben.
− Az első lepke idén – mondta Anya. − Biztosan itt aludt a télen a pinceablakban.
− Lepke a pincében? – csodálkozott Alíz.
− Igen, a pávaszem meg a citromlepke túléli a telet, jól elbújnak, és ilyenkor az elsők, amikkel találkozhatunk. Azért volt olyan rongyos a gúnyája, töredezett a szárnya széle, mert sok mindent kibírt ez a pávaszem a télen. Majd hétvégén elmegyünk az erdőbe, ott meglátod a citromlepkét is és az első tavaszi erdei virágokat! De gyere, szedj nekem egy kis petrezselymet és ibolyát, jó lesz a vacsorához!
− Ibolyát petrezselyemmel? – lepődött meg Alíz.
− Az ibolya a salátába kerül majd, a petrezselyem meg a túrókrémbe. De tehetünk ibolyát ecetbe is, szép lesz tőle a színe. Nagyon finom lesz, majd meglátod!
Alíz hitte is, nem is, hogy Anya komolyan beszél, de azért szedett egy csokor ibolyát. Azután bevonultak a konyhába (persze kinyitották az ablakot, hogy ne maradjanak pintynóta nélkül) és szépen üvegekbe, ecetbe rakták az ibolyát, néhány friss virágot szórtak a salátára is. Csodálkozott is Apa, amikor munka után megnézte, mi minden került a kamra polcára.
− A nagymama baracklekvárt tett el, amikor kisfiú voltam, meg kovászos uborkát – ráncolta a homlokát Apa.
Így esett, hogy Alíz lustakisasszonyt ültetett, lepkét látott és virágot vacsorázott. Este pedig mindent elmesélt a Nagymamának telefonon.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)
