A nyolcéves Alíz a nagymamájával sétált egy napsütéses délutánon, amikor különös embercsoportot vettek észre az egyik családi ház mellett.
– Patkány, patkány! – sikítozott egy néni. – Az én kertemben, az én gyönyörű kertemben! Patkány!
– Locsoljad a tetőt, Dezső, akkor majd kimászik! – biztatott egy másik néni egy kockás inges férfit, aki a locsolócsővel az ereszcsatornát öntözte.
Alíz és Vica nagyi nem állhatták meg, hogy közelebb ne merészkedjenek a különös társasághoz. Az ereszcsatorna aljából egy rövid kis farkinca kandikált elő.
– Te, Mama, a patkány farka szerintem nem ilyen! – suttogta izgatottan Alíz a nagymamájának.
Dezső mindenesetre vitézül locsolt, a víz pedig kimosott a csatornából egy ázott, sovány, nagyfülű kismacskát.
– Mégsem patkány! – sóhajtott fel megkönnyebbülten az imént sápítozó néni.
Majd úgy tűnt, mindenki megy is a dolgára. Végülis nincs itt semmi különös, egy kismacska nem fogja megrágni a házfalat, igazán nem veszélyes senkire. De Alíznak aggodalom költözött a szívébe.
– Tetszenek ismerni ezt a cicát? Kié lehet? – kockáztatta meg a kérdést. – Olyan kis csöpp, korán van még hozzá, hogy egyedül kóboroljon, vissza kéne vinni a mamájához.
– Ja – legyintett a kockás inges Dezső –, ez csak annak az egérszürke kóbormacskának az egyik kölyke, vagy négy is van belőle. Itt születtek annak a Sándornak a telkén, a beomlott disznóólban. Úgy tűnik, Sándor szélnek eresztette őket.
– És mi lesz most vele? – kérdezte elvékonyodó hangon Alíz.
– Majd elmegy valamerre biztosan – mondta Dezső. – Nem a mi dolgunk.
– Vigyük haza! – súgta Alíz Vica nagyinak.
– Én is erre gondoltam! – kacsintott a kislányra Vica nagyi. – De előtte ugorjunk be vele Anikó barátnémhoz, az állatorvoshoz. Ki tudja, hányféle baja lehet egy ilyen szegény kis kóbor jószágnak!
De nem volt az olyan könnyű! Az apró macska erősen tiltakozott, nem hagyta magát könnyen megfogni, végül egy kartondobozba tessékelték bele. Hirtelen mindenki nagyon segítőkész lett, a sikoltozós néni hozta a dobozt, és Dezső segített belerakni a kismacskát. Már éppen el akartak indulni, amikor valaki utánuk kiáltott:
– Várjanak, itt a többi is!
És valóban, az egyik bokor alatt egy batyu volt, egy halkan és kétségbe esve miákoló csomag. Három csíkos kiscica volt benne, valamivel kisebbek, mint az a legéletrevalóbb, amelyik valahogy kiszökött és az esőcsatornában keresett menedéket.
Most aztán mi legyen? Mert bárhogy is szerette volna Alíz, négy kiscicát megtartani nem tudtak. De közel volt a Bátor Szív Kutya- és Macskamenhely, ahová – az igazat megvallva – Alíz már jó ideje vágyakozott.
Éppen Anikó néni, az ismerős állatorvos fogadta őket odabent, aki hatalmas szeretettel, de nagyon ügyesen sorra kiszedte a cicókat a csomagból és megvizsgálta őket.
– Nincs semmi bajuk, csak rettentő éhesek szegények, és nincsenek emberhez szokva. Itt bent megkapják a szükséges oltásokat, de nagyon kevés helyünk van. Az anyacicáért csak annyit tudunk tenni, hogy megpróbáljuk egy időre befogni, beoltani és gondoskodni róla, hogy több kiscicát már ne szüljön gazdátlan, magányos kóbor macskának. De utána csak visszaengedni tudjuk, ahol találtuk. Sajnos olyan sok kiscica születik a világon, hogy még a szelíd macskák közül sem találunk mindegyiknek gazdát. Egy vad cicát pedig nem szívesen fogadnak örökbe az emberek. Ezeknek a kicsiknek az az egyetlen esélyük, ha megszokják az embert. De még nekik is nehéz lesz gazdit találni…
– Szeretnék segíteni! – mondta eltökélten Alíz. – Szívesen átjövök délutánonként játszani a cicákkal, hogy megszokják az embereket!
– Én pedig felhívom telefonon az összes barátnőmet, hátha találok gazdit nekik! – mondta Vica nagyi.
És így is tettek. Nagyi egész délután telefonált a nyugdíjasklub minden tagjának, de sorra ilyen válaszokat kapott:
– Az én unokáméknak már van cicája, a múlt héten kaptunk a Mancikától!
– A Mancika macskája nemrég kölykezett, abból az alomból már kaptunk egyet.
– Sajnálom, a Mancikától már tavaly kaptunk kiscicát, kettőt is!
– Az egész világon a Manci néni cicái uralkodnak – mondta elkeseredetten Alíz.
– Igen, ezért nagy baj, ha valaki otthon engedi, hogy kiscicák szülessenek! – mondta szomorúan Anikó néni. – Olyan sokan vannak, hogy már nincs kinek elajándékozni, és ezeknek a szegény kis utcán született jószágoknak már végképp nem jut szerető otthon.
– Nem adhatjuk fel! – mondta harciasan Alíz. Megkérte Apát, hogy hívja fel a munkahelyi barátait. Azután megkérte Anyát, hogy hívja fel a barátnőit. Kiírták az internetre is: „Szeretni való, csíkos kiscicák felelős gazdit keresnek! Meleg zugot egy barátságos lakásban!” Alíz maga készítette a fényképet hozzá.
A kitartás eredményt hozott: a három apró jószágot hamarosan örökbe fogadta egy-egy macskára vágyó család. De újra csengeni kezdett a telefon: Anna volt, Alíz legkedvesebb barátja az osztályban. Ő is szeretett volna egyet a csíkos cicák közül!
– De hiszen akkor neked nem is marad! – kiáltott fel Anya. Már-már Alíznak is sírásra görbült a szája, de azután eszébe jutott valami:
– Nem lehetne, hogy jelentkezzünk olyan ideiglenes befogadóknak? Tudjátok, azok, akik menedéket adnak egy-egy cicának vagy kutyának egy időre, amíg újra megszokja az embereket és gazdát találnak neki! Akkor Annának adhatnám a negyedik kis csíkost, és mégis lenne itthon cicám.
– Ez nagyon szép tőled! – mondta Apa. – Nem lesz könnyű, de szerintem vállaljuk.
Anya is mosolyogva bólogatott. Ami pedig az egérszürke anyamacskát illeti, sikerült befogni, és kiderült, csak rettentően fél, de meg tudja szokni az embert: valakinek a szeretett cicája lehetett egyszer, de nem jól bánt vele a gazda, vagy isten tudja, mi történt vele, hogy került az utcára. Nagyi pedig úgy döntött, befogadja.
– Olyan öreg, viharvert jószág, mint én, ő való nekem! Morgós, beteges, de nagyon kedves és hűséges is. Éppen ideje, hogy nyugdíjba vonuljon nálam! Az ugrabugráló kölyökcicákat istápolják a fiatalok! Öregleány! – simogatta gyengéden az egérszürke cicát. – Így foglak hívni, Öregleány! Élvezni fogod te a gondtalan szobacicaéletet, rád fér! Nem kell többet romos padláson aludnod vagy éhező kölykökkel bajmolódnod, remek helyed lesz nálam a kanapén!
– Remek választás! – mondta Anikó néni. – Szegény cicónak van egy komoly és sajnos nem gyógyítható betegsége, de még sok boldog évet tölthetnek együtt Vica mamával!
Így esett, hogy a macskacsalád minden tagja otthonra talált, Alíz és Vica nagyi pedig állandó vendégek lettek a Bátor Szív Állatmentő Alapítványnál. Hol kutyákat sétáltattak, hol macskákat mentettek, nem is lehetett másképp látni Alízékat azután, csak miákoló, ugató vidám sokadalom társaságában!
Lázadó kamaszkoromban a székelyudvarhelyi könyvtárban jött szembe velem Witold Gombrowicz. Transz-atlantik / Pornográfia, ez állt a könyvborítón (Magvető, 1987), khm, könyvtárban, nyílt polcon pornográfia, na, mondom, ezt megnézem. Semmit se tudtam a szerzőről. És ez sokáig így is maradt, mert nem az fogott meg Gombrowiczban, amit írt, hanem az, ahogyan írta. Kitolt a komfortzónámból, így is lehet a szöveghez nyúlni, így is lehet a világra nézni, bólintottam nagyokat, máig hatással van rám. Azóta beszereztem minden magyarul hozzáférhető könyvét, és keresem Gombrowiczban Gombrowiczot.
Győrben a várat már az egykori őslakosok építették, hát ott is tábort ütöttek a honfoglalók. Csak egy vidékre nem merészkedtek. Tapolca és Győr között volt egy üres területe az uradalomnak, amelynek a környékére senki sem akart odaköltözni. Ezt a vidéket ugyanis egy sárkány uralta.
Tomi egy egészen különleges városban lakott: ez volt Zapuma fővárosa, vagyis egészen pontosan az egyetlen városa. Ez a gyönyörű ország Európa szívében helyezkedett el, Csehország és Szlovákia határán, azonban a létezéséről egy apró félreértés miatt nem sokan tudtak. Az történt ugyanis, hogy Csehszlovákia[1] felbomlásának idején a vitatkozó felek minden város sorsáról hosszasan egyezkedtek, míg az alapos mérlegelés és végeláthatatlan tárgyalások eredményeképp megszületett Csehország és Szlovákia. Minden város sorsáról, kivéve Zapumáéról, ami felett véletlenül átsiklottak, és ami e baklövés
Szeretném, ha Apukám egy igazi szuperhős lenne. De ő olyan fura. Pedig igazán lehetne az a kedvemért. De ki látott már szuperhőst lecsúszott melegítőnadrágban porszívózni meg rózsaszín pegazusokat pakolgatni a polcra magasság szerint? Ha végre nekiállunk barbizni, akkor sem ő van a Csodanővel vagy a Batman figurával, inkább a szörfös Kennel játszik. Aki persze mindig beleszeret a sellőlányba.
„Léna hatéves iskolás. Mint bármelyik ilyen korú gyermek, imád rajzolni, kirakózni, társasjátékozni, babázni, biciklizni, játszótérre járni… de egyvalamit még ezeknél is jobban szeret: verset mondani. Korábban is a könyvesboltok törzsvásárlói voltunk. Megszámlálhatatlan képeskönyv, mesekönyv töltötte meg a szobája polcát. Egyszer Léna kitalálta, hogy menjünk el és vegyünk verseskönyveket! Akkor kezdődött el igazán a versek szeretete” – írja Léna anyukája a Léna verses doboza elnevezésű Facebook-oldalon.