Alíz sose mulasztotta el megbámulni azt a kertet a szeme sarkából, ahogy ment hazafelé az iskolából. De meg nem állt volna mellette egy percre sem! Egészen biztos volt benne, hogy elátkozott vagy elvarázsolt hely. Hiszen a környéken mindenki másnak gondosan nyírt gyep volt az udvarán, de ez az egy valóságos vadon volt! Tornyocskás, borostyánnal benőtt ház állt a közepén, talán boszorka vagy kísértetek lakóhelye.
Egyik délután egy csodás, sárga pillangó röppent a kislány elé, és egyenesen az elátkozott kert kerítésének a tövébe szállt. Alíz óvatosan melléje guggolt, és észrevette, hogy a lepke mellett, a kerítésen át kikandikál egy szem érett, apró, valódi erdei szamóca! Lopva körülnézett, hogy jár-e valaki az utcán, és bekapta a szamócaszemet. Abban a pillanatban szédülés fogta el, úgy érezte, mintha a házak nőni kezdenének körülötte. Felpattant, hogy hazaszaladjon, de elesett a járdán. Arra eszmélt, hogy valaki föléje hajol. Ahogy kinyitotta a szemét, azt is meglátta, hogy egy egérke az. De akkora, mint egy ember! Vagy ő maga lett akkora, mint egy kisegér? Az egérke nem volt épp barátságtalan, inkább csak tanácstalan:
– Ajaj, te megetted a királynő ebédjét! Most aztán mit csináljak? Az évszakfigyelők nagyon mérgesek lesznek! Majd ráfogjuk valamelyik rigóra, rájuk sose haragszanak – mondta, és már indult is volna tovább.
– Ne hagyj itt! – kiáltott utána Alíz. – És mi lesz most velem? Hogy fogok én visszaváltozni és hazakerülni? Így haza se találok! – szepegte a kislány. – Minden olyan magas lett és távoli!
– Ez igaz – csüccsent a fenekére elgondolkozva a kisegér. – Tudod mit, gyere velem! Majd azt mondjuk, a Szigeten kívülről jöttél, és ez igaz is. És közben csak kitalálunk valamit. Egyébként Hanna vagyok, pirókegér, itt lakom a családommal az évszakfigyelők utolsó Szigetén.
– Én Alíz vagyok, és legalábbis eddig ember voltam – válaszolta bizonytalanul a kislány. – És micsoda sziget? Itt nincs semmiféle víz, csak egy nagy kertet ismerek…
– Mindjárt meglátod! – mondta az egérke, és mintha nevetett volna a bajusza alatt.
Átbújtak a kerítés rácsán, és odabent mintha egy nyüzsgő hangyaboly közepén találták volna magukat. A hosszú fűszálak, pipacsok és szarkalábak között keskeny utak voltak, ahol rovarok, egerek és manók igyekeztek valamerre, és zöld varangyok slattyogtak egymás után. Fényes, piros lágybogarak és tajtékos kabócák siettek a dolgukra égig nyúló cickafarkok tövében. A forgalmat egy kis paprikapiros sapkájú illető irányította, néha nagyokat füttyögött egy éles fűszálba fújva és így kiáltott:
– Vigyázat! Áthaladó sün közeledik!
Akkor aztán riadtan félreugrott az aprónép, és egy-egy termetes sün dübörgött végig az ösvényen. Majd a forgalom nyugodtan bonyolódott tovább.
– Ez azért van, mert közeledik az ünnep!
– Miféle ünnep? – csodálkozott Alíz.
– Virágoznak a füvek, ez a legnagyobb ünnep a Szigeten! Ilyenkor hálát adunk Mariann néninek!
– Ki az a Mariann néni? – kíváncsiskodott Alíz.
– Nahát, ezt se tudod? Ő is ember, mint te. Majd megismered!
A mély fűtenger közepén kis, százszorszépfüzérekkel díszített tisztásra érkeztek. Parányi népség vonult ott fel. Virágszoknyás leánykák, kedves egérkék pörögtek, forogtak, a vörösbegy és az ökörszem énekének dallamára. Sünök húzta fogatán apró királynő érkezett, akkorka, mint egy baba Alíz régi babaházából, és törékeny, mint egy szál virág. Földig érő, zöld ruhát viselt, hosszú aranyhaját a gyöngyvirág apró, fehér harangocskái díszítették. Fején kicsi aranykoronát hordott.
– És én előle ettem meg az ebédjét! – súgta bűnbánó arccal Alíz az egérkének.
– Bravó, bravó, nagyszerű! – harsant fel a kiáltás. Alíz akkor vette észre, hogy a tisztás szélén hatalmas terasz van, rajta fonott karosszékben ravasz tekintetű, kék szemű emberanyóka üldögél. Vállán kendő, vidáman tapsikol a tündérmenetnek.
– Ő Mariann néni – mesélte az egérlány. – Neki köszönheti a Sziget az életét! Valaha mindenhol hatalmas, virágzó mezők terültek el, és mindenhol ott éltek az évszakfigyelők. Vigyáztak a sokféle vadvirágra, és persze ezt ették, itták: turbolyaszörpöt pitypang palacsintával, kányazsomboros, vérfűkrémes szendvicset… Csuda egy világ volt! Minél többféle virág virított a réteken, annál szebb volt az élet, gazdagabb volt az évszakfigyelők országa. Úgy is mondhatnám, hogy ez tartotta életben a birodalmat: a sokféleség! De amióta jöttek a hangos, büdös fűnyíró gépek, a maradék helyeket pedig lebetonozták, kevesebb a növény, az állat, eltűntek az évszakfigyelő tündérek is. Ez a kert maradt az utolsó Sziget! Néha egy-egy járőröző sün körbekutatja a kerteket túlélők után, vagy olyan kertek után, ahol ismét megvethetnék a lábukat, de mindenhol hangos és veszélyes fűnyírók, kietlen gyep- meg betonsivatag fogadja őket.
– Ha szólnék apunak, hogy hagyja meg a kert sarkában a vadvirágokat, hozzánk is ellátogatna az aranyhajú királynő? – kérdezte óvatosan Alíz.
– Ó, egészen biztosan! – mondta az egérke. – De nehéz ám a felnőtteket rávenni, hogy ne húzzák ki a gizgazt, ne nyírják kietlen szőnyeggé a gyepet, és hagyják meg a pipacsot és a többi vadvirágot!
– Majd ezt kérem születésnapomra! – mondta buzgón Alíz.
– De most gyere, bemutatlak Mariann néninek! – mondta a kisegér, és odalépett Alízzal kézen fogva a furcsa nénike elé.
– Téged ismerlek! – mondta a kis, ravasz tekintetű, kökényszemű néni. – Te nem a szomszéd utcában lakó Szabó Andrásék kislánya vagy? Hogy ez a Hanna gyerek miért nem szólt hamarabb! Gyere, kapsz egy kis varázskakaót, aztán futás haza, már biztosan hiányolnak a szüleid, egészen beesteledett!
Alíz alighogy belekortyolt a kakaóba, ismét szédülés fogta el. A tündérkék és manók szanaszét szaladtak, ő pedig ott állt teljes valójában Mariann néni előtt, az elvarázsolt kertben.
– Így már jól van! – ütötte össze ismét tenyerét a nénike. – Remélem, legalább jól érezted magad nálunk.
– Eljöhetek máskor is? – kérdezte óvatosan a kislány.
– El, persze, hogy el!
– És ha kinő otthon a vadrét, várom szeretettel én is az évszakfigyelőket, hogy ne csak egyetlen szigetük legyen! – suttogta elszántan Alíz a bokrok alatti sötétségnek, majd elköszönt a nénitől és hazáig szaladt. Barna copfjai csak úgy repkedtek utána.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)
