Szántó-vető szegény csiga,
nyakában a csigaiga,
mögötte a borona,
arra jön a rokona.
Három napja hajtasz, sógor.
Gyere, itt egy pohár jó bor.
Pihenni most nincsen idő,
nem vetek, s a dudva kinő.
Jön a Zsiga felesége:
ennek most már legyen vége!
Itt egy tányér mamaliga,
gyere, egyél, drága Zsiga!
Édes párom, kis Gabika,
ki nyakában lesz az iga?
Hogyha most ebédelek,
parlagon a fél telek.
Csiga Gabi, szegény árva
szalad a községházára.
Leül kicsit, úgy zihál,
elnöküknél hospitál,
alig hiszik ott, amit mond:
három napja gürcöl Zsigmond?
Tanácsnap a pénteki,
ne félj, segítünk neki.
Érkezik a sok bölcs csiga,
összeül a csigaliga,
törik mind a fejüket,
míg egy csikó beüget:
csigabölcsek, nem kertelek.
Van-e itten kert és telek?
Éppen munkát keresek,
szántok-vetek, nemesek.
Fölvidul a csigacsarnok,
földerülnek csigaarcok.
Isten hozott, drága ló,
épp egy hozzád hasonló
munkásra vár csiganépem.
Csigaelnök szól ekképpen.
Csigaírnok, gyere hát,
szerződtesd a paripát!
Mi a vágyad, zab és pajta?
Csiganyálas pecsét rajta.
De most aztán jöjj velem,
Zsigmond vár a földeken.
Zsiga nagyon elcsigázott,
napon égett, esőn ázott,
nem is hiszi, amit lát:
közeledő paripát.
Csigaelnök ül a hátán,
sajnálkozik Zsigmond láttán,
s megszólal a deres hátas,
hangja szelíd, igen nyájas:
Csiga Zsigmond, kis barátom,
elfáradtál, ahogy látom.
Menj nyugodtan, várnak otthon,
minden földre lesz majd gondom.
Csökönyös a csiga nagyon:
dehogy megyek, dehogy hagyom.
Ám az elnök rábeszéli:
csikónk profi, nem kell félni.
Azóta a csiganépek
lassan csúsznak, heverésznek,
munkájuknak vége lett,
s rágcsálják, mit más vetett.
(A szerző a mű megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!