Éjfekete láng villant a csermely felett. Gyökérről gyökérre szökkent, felolvasztotta a hálóvékony jéghártyát és egy bársonyos mohapárnán pihent meg. Lidroc duzzogva mardosott az apró zöld szálakba.
– Nem segíthetsz az embereknek, kiváltképp a szeretet ünnepén! Arra ott vannak a nővéreid, meg az öregek – visszhangozta apja dörgedelmes szavait, miközben fintorgott. – Már miért ne lehetnék én is jóban velük? A legtöbb tüzet szeretik.
Hó roppant a közelében, kétlábon törtek utat a sötét erdőben. Az éjszaka állatai menekültek a recsegő ágak elől, még a baglyok is méltóságteljes szárnysuhintással repültek felsőbb ágakra. Kisvártatva egy kisember bukkant fel, egyenesen Lidroc felé tartott. Kipirult arcán sár és szétmázolt könny nyoma keveredett.
– Anyu! Apu! Hol vagytok? – kiáltott magas hangon.
Válaszul csak a bagoly huhogott a kopasz ágak tetején. A sarlónyi hold félmosolyra húzta száját.
A fiú kipislogta könnyeit, kétujjas kesztyűjével megdörgölte a szemét, majd eltátott szájjal közeledett Lidrochoz. Amikor két lépésnyire ért hozzá, kabátja zsebéből előhalászott egy pogácsamorzsát és elé dobta. Lidroc rászökkent, mire az tüstént szénné vált. A kisfiú szeme elkerekedett. Lidroc elhátrált és őrlánggá zsugorodott. A kisfiú még egy morzsát tört, és elé dobta.
– Csináld még egyszer!
Lidroc előre nyújtotta lábát, majd óvatosan követte, és kotlós tyúkként telepedett az újabb pogácsára, mire az elfüstölt. A kisfiú felkacagott, hangja végigugrált a fagyos ágakon és meglengette a jégzászlókat.
– Ez de menő! Anyóka megpukkadna a méregről, ha te főznél a sparheltben.
Lidroc egészen belelilult a bókba. Kihúzta magát, és a lehető legvilágosabb szilvaszínbe váltott. Közelebb lépett, de a kisfiú megborzongott, nadrágja szára csatakosan lapult vékonyka lábára. Lidroc megállt. Ő ugyan fel nem melegíti ezt a kisembert. Felugrott egy bokorra, majd egy faágra, és azon pattogott bolhaként. A kisfiú felállt, nagy csapásokkal leverte kabátjáról a havat.
– A faluban lakunk. Megmutatod, merre van?
Lidroc hevesen ugrált az ágon, éjfekete és lila színét váltogatta, miközben labda nagyságúra duzzadt. Az ág reccsenve tört le alatta.
– Menjünk – kérte a kisfiú. A fehér havon könnyűszerrel követte a szökellő orgonaszín lángot.
– Tudod, az előbb hamuban sült pogácsát ettél. Vicces, nem?
– A nagybácsi műve – pattogta Lidroc. Sebesen haladt lefelé a domboldalon, mígnem az erdőnek egyszer csak vége szakadt, és a legközelebbi ház fanyar füstöt eregető kéménnyel és fényárban úszó ablakokkal hirdette az ünnepet. Az ablakban gyertyák pislogtak – Lidroc kényes húgai.
– Gyere be – kérte a kisfiú. Letérdelt a hóba, és Lidroc elé tartott egy ágat. A láng bordóba fordult. Kinyúlt az ág felé. Az nedvesen szisszent, ám tartotta magát. Lidroc belekapaszkodott, a kisfiú pedig csillogó szemmel forgatagként tört be a házba.
– Anyu, apu, nézzétek, mit hoztam! – rikkantotta, azzal a koszorú negyedik gyertyájára helyezte Lidrocot. A kis láng hasonult annak püspöklilájához, és jólesőn gömbölyödött a kanócra.
Egy napon aztán a hegy lábánál, hogy, hogy nem, kinőtt egy fácska.
Csenevész kis fácska volt, vékonyka törzsű, és nagyon lassan növekedett.
A hegy észrevette ugyan, de csak megvetően lepillantott rá, szóra sem méltatta. Mit neki egy ilyen kis satnya fácska! És mit keres itt egyáltalán, egy ilyen hatalmas, óriási hegy mellett, mint amilyen ő?!
Pirosan parázslik pirkadatkor a nap,
Lilává lesz lassan az éj szürkesége,
Kopár kövek között egy juhpásztor halad,
Fehér gyapjas nyájat hajt a legelőre.
Zölden zizzen a fű, nyújtózik az erdő,
Csendjébe csicsereg sok madárlakója,
Színes szirmokat szór szanaszét a szellő,
Borzasan bólogat a bohó boróka.
Az afrikai ásóbékák köztudomásúlag nyári álmot alszanak, méghozzá majdnem egész évben. Csak akkor kászálódnak ki föld alatti kuckójukból, ha nagy ritkán arra téved egy kósza trópusi esőfelhő. Olyankor megmosakodnak a tócsákban, sitty-sutty családot alapítanak, és teletömik a bendőjüket bogarakkal meg poshadt pocsolyavízzel.
A halál, a gyász ma tabutéma. A szülők nem mernek a gyerek előtt beszélni róla, sokszor egymás között sem, hiszen rengeteg negatív érzés jár vele, veszélyesnek tűnik. Ha valaki gyászol, elvárjuk tőle, hogy minél előbb „továbblépjen”, ne maradjon ki sokat az iskolából, hosszabb szabadság nélkül álljon egyből munkába.