Éjfekete láng villant a csermely felett. Gyökérről gyökérre szökkent, felolvasztotta a hálóvékony jéghártyát és egy bársonyos mohapárnán pihent meg. Lidroc duzzogva mardosott az apró zöld szálakba.
– Nem segíthetsz az embereknek, kiváltképp a szeretet ünnepén! Arra ott vannak a nővéreid, meg az öregek – visszhangozta apja dörgedelmes szavait, miközben fintorgott. – Már miért ne lehetnék én is jóban velük? A legtöbb tüzet szeretik.
Hó roppant a közelében, kétlábon törtek utat a sötét erdőben. Az éjszaka állatai menekültek a recsegő ágak elől, még a baglyok is méltóságteljes szárnysuhintással repültek felsőbb ágakra. Kisvártatva egy kisember bukkant fel, egyenesen Lidroc felé tartott. Kipirult arcán sár és szétmázolt könny nyoma keveredett.
– Anyu! Apu! Hol vagytok? – kiáltott magas hangon.
Válaszul csak a bagoly huhogott a kopasz ágak tetején. A sarlónyi hold félmosolyra húzta száját.
A fiú kipislogta könnyeit, kétujjas kesztyűjével megdörgölte a szemét, majd eltátott szájjal közeledett Lidrochoz. Amikor két lépésnyire ért hozzá, kabátja zsebéből előhalászott egy pogácsamorzsát és elé dobta. Lidroc rászökkent, mire az tüstént szénné vált. A kisfiú szeme elkerekedett. Lidroc elhátrált és őrlánggá zsugorodott. A kisfiú még egy morzsát tört, és elé dobta.
– Csináld még egyszer!
Lidroc előre nyújtotta lábát, majd óvatosan követte, és kotlós tyúkként telepedett az újabb pogácsára, mire az elfüstölt. A kisfiú felkacagott, hangja végigugrált a fagyos ágakon és meglengette a jégzászlókat.
– Ez de menő! Anyóka megpukkadna a méregről, ha te főznél a sparheltben.
Lidroc egészen belelilult a bókba. Kihúzta magát, és a lehető legvilágosabb szilvaszínbe váltott. Közelebb lépett, de a kisfiú megborzongott, nadrágja szára csatakosan lapult vékonyka lábára. Lidroc megállt. Ő ugyan fel nem melegíti ezt a kisembert. Felugrott egy bokorra, majd egy faágra, és azon pattogott bolhaként. A kisfiú felállt, nagy csapásokkal leverte kabátjáról a havat.
– A faluban lakunk. Megmutatod, merre van?
Lidroc hevesen ugrált az ágon, éjfekete és lila színét váltogatta, miközben labda nagyságúra duzzadt. Az ág reccsenve tört le alatta.
– Menjünk – kérte a kisfiú. A fehér havon könnyűszerrel követte a szökellő orgonaszín lángot.
– Tudod, az előbb hamuban sült pogácsát ettél. Vicces, nem?
– A nagybácsi műve – pattogta Lidroc. Sebesen haladt lefelé a domboldalon, mígnem az erdőnek egyszer csak vége szakadt, és a legközelebbi ház fanyar füstöt eregető kéménnyel és fényárban úszó ablakokkal hirdette az ünnepet. Az ablakban gyertyák pislogtak – Lidroc kényes húgai.
– Gyere be – kérte a kisfiú. Letérdelt a hóba, és Lidroc elé tartott egy ágat. A láng bordóba fordult. Kinyúlt az ág felé. Az nedvesen szisszent, ám tartotta magát. Lidroc belekapaszkodott, a kisfiú pedig csillogó szemmel forgatagként tört be a házba.
– Anyu, apu, nézzétek, mit hoztam! – rikkantotta, azzal a koszorú negyedik gyertyájára helyezte Lidrocot. A kis láng hasonult annak püspöklilájához, és jólesőn gömbölyödött a kanócra.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!