Teofilt hiába sürgette az anyukája, csak nem bírt előcammogni a szobájából. Amire nagy komótosan megérkezett a konyhába, hogy megigya reggeli kakaóját, már az egész család felöltözve és útra készen várta.
Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!
Teofil nem értette, miért kéne sietni. Így is mindent végig tud csinálni. A reggelit megeszi, az ebédet és az uzsonnát is, a gyerekekkel együtt játszik a szőnyegen vagy az udvaron, hintázik vagy homokvárat épít, és szerinte otthon sem kell sehova rohanni. Türelmesen nézte, amint anyukája kisiet az óvoda bejáratán, és integetett neki. Majd a reggelizőasztal felé fordult, ahol a többiek már a kiflijük végét majszolgatták, és ő is közéjük ült. Az óvó néni nem sürgette, megszokta már, hogy Teofil mindig az utolsó, aki mindent lassan, komótosan csinál.
Ez a nap is úgy telt, mint a többi. Az evés után a szőnyegre rakták a játékokat és babáztak, autóztak, legóztak vagy égig érő tornyot raktak a fakockákból. Ezután az udvarra mentek, mivel hétágra sütött a napocska. Előtte azonban mindenkinek lábbelit kellett cserélnie. Teofil a szokásos módon utolsóként húzta fel a cipőjét. Az óvó néni odaszólt neki, hogy csipkedje magát, és jöjjön utánuk. A többiek örömujjongásban szaladtak szét az udvaron. Teofil ezúttal nem egyedül volt az utolsó. A pad túlsó végén a hosszú copfos Felícia ült, pityeregve.
– Mi baj van? – kérdezte Teofil a kislány mellé ülve.
– Nem tudom bekötni a cipőmet – szipogta Felícia. – Látod, nem tépőzáras, hanem fűzős, és hiába próbálom, sehogy se sikerül. Pedig tegnap az apukám megmutatta, hogyan kell bekötni. De nem emlékszem… – Felícia könnyei lassan csordogáltak végig az arcán.
– Egyet se sírj! – mondta neki Teofil, azzal leguggolt, és szép lassan csatot kötött a kislány cipőfűzőjéből. – Látod, így kell! Most próbáld te!
Felíciának kicsit lassabban ment, elsőre csálé lett a masni, de Teofil biztatta, próbálja meg még egyszer. Másodszorra jobb lett, harmadszorra pedig szinte tökéletesre sikerült.
A kislány könnyei felszáradtak. Mosolyogva nézett Teofilra, majd kézen fogták egymást, és kisétáltak az óvoda udvarára. Éppen jókor, mert az óvó néni már a keresésükre indult. Felícia büszkén mesélte el a többieknek, hogy már tud cipőfűzőt kötni, mert Teofil megtanította. Az óvó néni pedig már a keresésükre indult.
Felícia büszkén mesélte el a többieknek, hogy már tud cipőfűzőt kötni, mert Teofil megtanította. Az óvó néni pedig megsimogatta a kisfiú buksiját.
„Na, ugye, hogy nem kell sietni sehová se!” – gondolta magában mosolyogva Teofil.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.
Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.
Az anyanyelv mibenlétének meghatározása nem egyszerű, Szépe György nyelvészprofesszor, szemiotikus szerint az a nyelv, amelyet elsőként birtokol a gyermek. Az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, és amellyel a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, a legjobban ismert és a legtöbbet használt nyelv. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, először utánozni kezdi a hallott mondatok szavainak sorrendjét, de még erősen redukálva. Ezt követi a bővítés korszaka, amikor már a környezete által kiigazított formát próbálja alkalmazni.
Momi odafutott a zongorához, óvatosan megérintette a tetejét, ami elég forrónak tűnt. – Inkább ülj le itt az árnyékban, pihenj egyet, gyönyörködj a rózsákban.
– Köszönöm, inkább állva maradnék – mondta a zongora, és tétován lépett egyet oldalra. – A virágok pedig tényleg szépek. A híres Rózsakeringő jut róluk eszembe.