Teofilt hiába sürgette az anyukája, csak nem bírt előcammogni a szobájából. Amire nagy komótosan megérkezett a konyhába, hogy megigya reggeli kakaóját, már az egész család felöltözve és útra készen várta.
Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!
Teofil nem értette, miért kéne sietni. Így is mindent végig tud csinálni. A reggelit megeszi, az ebédet és az uzsonnát is, a gyerekekkel együtt játszik a szőnyegen vagy az udvaron, hintázik vagy homokvárat épít, és szerinte otthon sem kell sehova rohanni. Türelmesen nézte, amint anyukája kisiet az óvoda bejáratán, és integetett neki. Majd a reggelizőasztal felé fordult, ahol a többiek már a kiflijük végét majszolgatták, és ő is közéjük ült. Az óvó néni nem sürgette, megszokta már, hogy Teofil mindig az utolsó, aki mindent lassan, komótosan csinál.
Ez a nap is úgy telt, mint a többi. Az evés után a szőnyegre rakták a játékokat és babáztak, autóztak, legóztak vagy égig érő tornyot raktak a fakockákból. Ezután az udvarra mentek, mivel hétágra sütött a napocska. Előtte azonban mindenkinek lábbelit kellett cserélnie. Teofil a szokásos módon utolsóként húzta fel a cipőjét. Az óvó néni odaszólt neki, hogy csipkedje magát, és jöjjön utánuk. A többiek örömujjongásban szaladtak szét az udvaron. Teofil ezúttal nem egyedül volt az utolsó. A pad túlsó végén a hosszú copfos Felícia ült, pityeregve.
– Mi baj van? – kérdezte Teofil a kislány mellé ülve.
– Nem tudom bekötni a cipőmet – szipogta Felícia. – Látod, nem tépőzáras, hanem fűzős, és hiába próbálom, sehogy se sikerül. Pedig tegnap az apukám megmutatta, hogyan kell bekötni. De nem emlékszem… – Felícia könnyei lassan csordogáltak végig az arcán.
– Egyet se sírj! – mondta neki Teofil, azzal leguggolt, és szép lassan csatot kötött a kislány cipőfűzőjéből. – Látod, így kell! Most próbáld te!
Felíciának kicsit lassabban ment, elsőre csálé lett a masni, de Teofil biztatta, próbálja meg még egyszer. Másodszorra jobb lett, harmadszorra pedig szinte tökéletesre sikerült.
A kislány könnyei felszáradtak. Mosolyogva nézett Teofilra, majd kézen fogták egymást, és kisétáltak az óvoda udvarára. Éppen jókor, mert az óvó néni már a keresésükre indult. Felícia büszkén mesélte el a többieknek, hogy már tud cipőfűzőt kötni, mert Teofil megtanította. Az óvó néni pedig már a keresésükre indult.
Felícia büszkén mesélte el a többieknek, hogy már tud cipőfűzőt kötni, mert Teofil megtanította. Az óvó néni pedig megsimogatta a kisfiú buksiját.
„Na, ugye, hogy nem kell sietni sehová se!” – gondolta magában mosolyogva Teofil.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!