Nagyon örülök, mert a nagymamánál minden más! Szép nagy a háza, nem alagsori lakás, mint a miénk, és kertje is van. Ha nála vagyok, vele aludhatok egy ágyban. Egy óriási ágyban, amelyben dunyha van, és nem paplan. A dunyha alatt sokkal jobban el lehet bújni, mint a paplan alatt. Jobban beborít, olyan, mintha süni lennék. Vagy teknősbéka. Este el is játszom a nagymamának, hogy süni vagyok. Aztán meg azt, hogy teknősbéka. Ő csak nevet és nevet, és nevet. Vele együtt nevetek én is. Sokat, sokat. Aztán nagymama azt mondja, hogy ő már elfáradt a kacagástól, inkább ne legyek már semmilyen állat.
Akkor szépen melléfekszem a kettes ágyban, ő feltámasztja magát egy vánkossal, én is magamat, és mesélni kezd. Olyan meséket, amelyek nincsenek mesekönyvben, csak az ő fejében. Mesél arról, amikor még kicsi volt. Aztán arról, amikor az anyukám volt kicsi. És végül arról, hogy én milyen voltam, mikor kicsi voltam. Azt mondja, én még most is kicsi vagyok, de mikor egészen pici voltam, akkor milyen voltam. Illatos, puha, lágy, néha sírós, máskor nevetős. Olyan pici volt a lábam, mint az ő hüvelykujja. Kamillateás fürdőben fürdetett az anyukám, aztán bekent illatos babakrémmel, és kiskefével fésülte a hajamat. A nagymama ilyenkor kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és megmutatja, milyen volt a kiskefém. Sárga színű és nagyon puha. Hagyja, hogy kipróbáljam, és megcsiklandozzam vele a tenyeremet. Ezzel már biztosan nem tudnám fésülni a hajamat. Aztán megkérem, hogy meséljem még az anyukámról. Ha erre kérem, a nagymama kicsit hallgat, és mindig könny csordogál a szeméből. Tudom, hogy neki is hiányzik az anyukám, de muszáj róla mesélnie. Arról, hogyan tartott engem a karjaiban, amikor még pólyás voltam. Arról, milyen takarót hímzett nekem. Arról, hogyan bugyolált be, amikor sétálni vitt a babakocsiban. Arról, mennyi puszit adott a karomra, a kezemre, az arcomra, a homlokomra, a kobakomra.
Aztán már nem is kell tovább mesélnie, mert egyszer csak az anyukám odaül az ágy szélére, és már ő mesél tovább. Bebújik mellém a dunyha alá, simogatja a buksimat, mesél arról, amikor még pici voltam, icipici, olyan kicsi, hogy akkora volt a lábam, mint az ő hüvelykujja. Kiskádban fürdetett, amibe kamillateát öntött, illatos babakrémmel kenegetett, és sárga kiskefével fésülte a hajamat. Aztán puszit ad a karomra, a kezemre, az arcomra, a homlokomra és a kobakomra.
A nagymama kertje hatalmas. Tele van fákkal, bokrokkal meg veteményessel. El is szoktam bújni, és a nagymama néha megijed, és hangosan kiabál: „Cseperke, Cseperkém, merre vagy?!”
Nem szokott mindig megtalálni, sőt sohasem talál meg, így hát elő kell bújnom a rejtekhelyeimről. Az is lehet, már arra is gondoltam, hogy a nagymama egyszerűen csak nem szeret bújócskázni.
A kertben sok más is van. Hangosan éneklő, cserregő és csiripelő madarak, a kerítésen mászkáló cicák, a bokrok alján békák, és főleg meztelen csigák. Házas csigák is vannak, de azokból egész kevés. Meztelen csigákból azonban sok. Nagyon sok. Nagymama dühös is, mert lerágják a kertben a retket, az epret, a sóskát meg minden mást is.
Reggel felvesszük a gumicsizmánkat. Nekem piros van, a nagymamának fekete. Nagymama csigacsapdát készített, és most összeszedi a csapdába esett csigákat egy vödörbe. Hogy aztán hova viszi, azt nem tudom. Én is láttam a kakukkfűbokor alatt csigákat. Sok-sok nagy és kicsi barna és mintás csigákat. Nem voltak szépek. Furcsák voltak, és csúnyák is. Arra gondoltam, biztosan szomorúak, hiszen nyálkásak, undi barna színük van, és nem szépek. Valahogy fel kéne vidítani őket. Hogy olyan vidámak legyenek, mint a katicák. Mert a katicák vidámak, éppen azért, mert szépek. Vagy azért szépek, mert vidámak. Az se biztos, hogy azért vidámak, mert szépek, vagy fordítva, mert a nagy bajuszú, pocakos Zsombi bácsi, a nagymama szomszédja sem szép, mégis mindig vidám.
A csigák viszont csúnyák. Majdnem annyira, mint Zsombi bácsi, de talán mégsem annyira. Azt gondolom, mégiscsak szebbek lehetnének a csigák, ha a katicára hasonlítanának. És akkor vidámabbak is lennének, és gyorsabban tudnának mászni. Talán éppen a szomorúság miatt olyan lassúk. A medve is lassú, de azt hiszem, a medve nem szomorú. Bár ezt nem tudom pontosan. Lehet, hogy a medve nem is lassú, és nem is szomorú, ebben nem vagyok olyan biztos. Majd megkérdezem Ming bácsit.
Támad is egy ötletem. Beszaladok a nagymama konyhájába. Van a hűtőben paprikakrém. Fogok néhány szál fogpiszkálót, meg hozom a szép piros paprikakrémet. Leguggolok a kakukkfűbokorhoz, és elkezdek kicsi pöttyöket rakni a csigák hátára. Pirosakat. Nehéz, mert a csigák mindig öszszehúzódnak. De egész szépen haladok. Minden csigára jut legalább néhány pötty. Pontosan tudom, hogy mennyi, mert én már tudok tízig számolni. A dadus megtanított. Valamelyikre csak egyet sikerül tennem, mert mindig összehúzta magát. Van, amelyikre ötöt is. Néhányan el is menekülnek, mert mire rájuk kerülne a sor, eltűnnek. Amikor a nagymama rám talál, már minden csigára jut pötty. Legalábbis azokra, amelyek nem menekültek el. Érdekes, a nagymama most az először talált meg, pedig nem is bújtam el.
Lehet, hogy éppen azért?
Amikor meglátja, hogy mit csinálok, nevetni és sírni is kezd egyszerre. Felemel, az egyik csizmám le is csúszik a lábamról, de ő csak sír és nevet, és ölelget és puszilgat, és azt mondogatja: édes Cseperkém, édes Cseperkém…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)
