Hallottatok már a félelmetes miskolci sárkányról? Nem? Akkor olvassátok el a következő történetet!
Mikor Árpád vezérünk és kísérete erre a vidékre ért, Tapolcán ütöttek tábort. Volt Árpádnak egy nagytudású segítője, aki sok jó tanácsot adott neki az elmúlt esztendőkben. A vezér nagyra tartotta az öreget, és mindenben kikérte a véleményét.
– Hallod-e, Böngér, te sokat segítettél nekem az elmúlt időben. Amióta a Vereckei-hágón bejöttünk erre a vidékre, ez a legszebb hely, ez a legtermőbb vidék. Fogadd el tőlem hálából ezt a földet, ettől a helytől kezdődően egészen addig, ameddig a szem ellát – mondta vezérünk.
– Köszönöm a nagylelkűségedet, vezérem! Hogyan viszonozhatom e kegyes ajándékot? – kérdezte Böngér.
– Vedd birtokba, műveld és népesítsd be a vidéket, a magad és az utódaid javára!
Így lett Böngér e vidék ura. Sokáig ugyan nem élvezhette a földesuraság előnyeit: öreg volt már, nemsokára meghalt. Fia, Bors vezér lendítette fel a környék gazdaságát, ő népesítette be a vidéket. Aztán kiépítette a központját, kicsit odébb, Edelény környékén. Győrben a várat már az egykori őslakosok építették, hát ott is tábort ütöttek a honfoglalók. Csak egy vidékre nem merészkedtek. Tapolca és Győr között volt egy üres területe az uradalomnak, amelynek a környékére senki sem akart odaköltözni. Ezt a vidéket ugyanis egy sárkány uralta.
– Ó, uram, ott lakik a gonosz!
– Oda nem fog senki költözni!
– Elátkozott terület az!
– Sárkány lakik a hegyen!
– Nem találsz oly balgát, ki a hegyre költözne!
Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket hallott Bors, akinek érdeklődését felkeltette a sok panasz. Régóta lehetett hallani ilyen-olyan mendemondákat a környéken, elragadott állatokról, eltűnt falusiakról, feldúlt házakról.
– Megnézem én magamnak azt a sárkányt! – mondta mérgesen Bors. – Évszázadok óta nem láttak élő példányt a fajtájukból. Atyám még Árpádtól kapta e földet, akármilyen szörnyű bestia uralja azt, én kiűzöm onnan!
Alacsony termetű, zömök, erős ember volt a vezér, akinek a haragjától mindenki félt. Másnap reggel el is indult Tapolcára Bors, a kíséretével együtt. Velük tartott egy új harcos is, akit a rokonság küldött át Dédesből, hogy tanulhasson a vezértől. Magas, szép arcú, kék szemű, barna fiú volt, és remek kardforgató hírében állt a bátor legényke. Másnap értek Tapolcára, ott Szörény fogadta őket, Bors gyermekkori barátja, Tapolca ura.
– Igaz a hír, miszerint sárkány lakozik a hegyekben? – kérdezte a vezér.
– Minden nap megkárosít minket, uram, a legjobb marháinkat viszi el – mondta Szörény. – Ha le akarod győzni, a legjobb harcosaidat vidd magaddal!
– Azért vagyunk itt – felelte Bors. – A legjobbakkal jöttem! Holnap napkeltekor indulunk, a lovakat itt hagyjuk.
Másnap csípős reggelre ébredtek a vitézek, a nap korán felkelt, mintha csak látni akarta volna a környék birtokosát, aki a sárkány ellen vonul.
– Reszkess, sárkány, jövünk! – mondta Bors, és a szablyáját az övébe dugta.
Elindult hát a hegytetőre, a hét legjobb harcossal. Csak szablyát és kelevézt vittek, íjat nem, hiszen minden harcos tudta, hogy nem üti át a nyílvessző a sárkány bőrét. Mire gyalogosan felértek a hegytetőre, csakugyan elfáradtak, megpihentek hát. Alighogy leültek, árnyékba borult fölöttük az ég.
– No, talán esni fog? – kérdezte Alpár, a vezér pohárnoka.
Ahogy fölnéztek az égre, látták, hogy egy sárkány repült fölöttük, egy báránnyal a szájában.
– Nosza, megvan a sárkányunk! – mondta Bors. – Uccu neki! – azzal eltűnt az erdőben.
A hét legény utánavetette magát, de Bors ekkor már messze járt. És rá is akadt a bestiára. Éppen a bárányt készült felfalni, amit nemrég hozott a diósgyőri legelőkről. Négy méter magas volt, barnászöldes bőrén sebhelyek, küzdelem nyomai. Legalább félméteres volt a feje és két nagy, rút metszőfog állt ki a szájából.
– Hát igaz a mese, létezel, te csúnya szörny! – mondta Bors, és eldobta a kelevézét.
Az pontosan a sárkány nyakába állt, nemhiába, kitűnő harcos hírében állt a vezér. De ez a bestiának meg sem kottyant. Könnyedén kihúzta a fegyvert a testéből, és Borsra rontott, akinél nem maradt más, csak szablya és pajzs. De ügyesen elugrott a karomcsapások és a harapások elől, mígnem egyszer az egyik csapás bizony a földre terítette.
Szerencsére végül a harcosok is odaértek, és a legfürgébb, legrátermettebb legény egy szökkenéssel a sárkány hátán termett, és a szívébe szúrta szablyáját. A szörnyeteg azonnal kimúlt, Bors vezért pedig kiszabadították a karmai közül.
– Ez igen, derék barátom! Te vagy a nap hőse, életem megmentője! – örvendezett Bors.
– Mindenki ezt tette volna a helyemben! – mondta szerényen a fiú.
– Nos, mi is a neved? Nemrég vagy csak nálunk, bátor harcosom.
– Miskóc vagyok, a harmad-unokatestvéred.
– Nos, Miskóc, fogadd el jutalmad, ez a föld a tiéd! Népesítsd be, élj, termelj, sokasodj! E hegy pedig legyen Szent Györgyről elnevezve, hiszen sárkányt öltünk, vagy mifene!
Így is lett. Miskóc elfoglalta a jussát, élték életüket e csodás földön. Idővel kikopott a Szent György a hegy nevéből, és Avas lett, csak egy kápolna maradt meg emlékeztetőnek. Manapság már azt sem találjuk. De a Miskóc által alapított város él. Miskolc mindig élni fog!
(A történet a képzelet szülötte, néhol valós szereplőkkel, de semmilyen valós történelmi alapja nincs…)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!