Lenn a Tisza mentén, valahol az Ugocsa vidéken élt egy ezermester, Kapta Jóska. Értett az mindennemű munkához, szerette is a dolgosságot, nem lustálkodott a nap egy percében sem. Hol a falusiak nádtetőjét igazgatta a helyére, hol a kályhákat rakta újra, de a sok munkától asszonyt nem talált maga mellé.
Egy napon a falubíró azt kérte tőle, csináljon már a templomra új ajtót, mert a régit már igen megrágta a szú. Nem kellett Jóskának kétszer mondani, lement a Tisza partjára, és kivágta a legnagyobb fenyőfát, amit ott talált. A falusiak sem voltak restek, ki szekérrel, ki fűrésszel ment segíteni, mert a templomajtóhoz sok anyag kellett, az ezermester nem tudta volna egyedül hazavinni, s mindenki tudta, miféle munkát kapott az öreg.
A fát leháncsolta, a fűrésszel szép, egyenes deszkákat vágott belőle. Mikor már gyalulni kezdte, a nagy kése megakadt egy görcsön. Nagy nehezen leegyenesítette, mikor újabb és újabb görcs bukkant fel a fában.
– Az ördög vert ebbe szeget vagy mi a nyavalya? – szólalt meg fennhangon az ezermester.
– Ha azt akarod, legyen úgy! – válaszolt egy dörgő, mély hang.
Az öreg felugrott a sámliról, körbenézett a műhelyében, kiszaladt az udvarra, de rajta kívül nem volt ott egy árva lélek sem. Visszatért a deszkához és folytatta a munkát. Este volt, mire a három görcsöt kiegyenesítette.
Másnap megint munkához látott, de a görcsök a fában ismét előbukkantak.
– Ó, hogy az ördög szedné ki a patáival! – kiáltott fel, és földhöz vágta a kalapácsot.
– Ha azt akarod, legyen úgy! – hangzott fel a már ismerős hang.
Az ezermester megmérgelte magát, ugyan ki az, aki ilyen komoly munkánál belőle csúfságot csinál?
– Na, legyen is! – válaszolta a mennydörgő hangnak, mire nagy fűrészporfelleg keletkezett és annak közepében megjelent az ördög.
– Te kérted magadra, ezermester. Én eltüntetem a görcsöt a fából, mert valóban én vertem bele ördögi szeget. De te mit adsz cserébe?
Hol gondolta az öreg, hogy tényleg megjelenik a pokol ura, amikor válaszolt! Jaj, bár ne tette volna! Nagy imádkozásba kezdett.
– Ne imádkozz, ezermester. Te hívtál, hát itt vagyok. Mit adsz azért cserébe, ha én kiveszem a szegeket a fából?
– Nincsen nekem semmim, ördög uram, így nem is adhatok. Neked a pokolban pénzre nincs szükséged, azt tudom, mással meg nem szolgálhatok.
– Erős a te hited, ezermester – szólt az ördög –, add azt nekem és nem lesz soha többé gondod a görcsökkel. A munkát könnyen fogod végezni, és erőt is adok hozzá – ajánlotta.
– Nem kell nekem sem erő, se semmi tőled! – válaszolta a mester.
– Ha azt akarod, legyen úgy! – morgott az ördög. – De tudd meg, hogy ezután a lecsiszolt görcsök majd kiszáradnak és kiesnek a fából, akkor ér véget az életed. Sohasem lesz igazán készen a munkád, örök életedben mindent javítanod kell majd, és nemcsak neked, hanem az összes mester így fog járni. Más házát majd szépítitek, de a tiétek sosem lesz rendben! – mondta, majd amilyen porfelhővel jött, ugyanúgy távozott.
Leült az öreg a kisszékre, nagy keserves sírásba kezdett. Nem tudta szegény, hogy örömében vagy bánatában sír, de mindenesetre nagy megnyugvást érzett, hogy az ördög nem tudta elvinni a hitét.
Beletelt egy jó fél évbe, mire a templomajtó készen lett, nagy izzadsággal tudta csak kifaragni a díszes mintát, mert mire egy görcsöt lecsiszolt, kettő bukkant fel helyette. Berakták az ajtót a helyére, nagy örömöt szerezve a falu népének, de ahogy telt-múlt az idő és a fa száradni kezdett, a görcsök egyre lazábban álltak az anyagban. Nézegette is vasárnaponként Kapta Jóska, és számolta a napokat, mennyi maradt hátra. Az ördöggel való találkozásról senkinek sem beszélt, csak egy fiatal mesterfiúnak, de őt is csak óva intette, nehogy pórul járjon.
Karácsonyi misét tartottak éppen, amikor az első görcs kihullott a fából. A fiatal mesterfiú szaladt is az ezermester házához, de az a kályha mellett feküdt holtan. Beszaladt a fiú az öreg műhelyébe, felkapott egy fazék enyvet, visszament a templomhoz, s az ajtó minden görcsét visszaragasztotta. Másnap eltemették az öreget, az ajtó azóta is a helyén áll, de nagy igazsága volt az ördögnek. Az ezermesterek háza azóta sincs rendben, mindegyik csak a másét szépíti.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!