Száraz Pál: A síró ezüstsirály

Élt egyszer a Kis-Duna partján egy Síró Ezüstsirály. Tudjátok, miért hívták így? Mert egyre csak sírt, sopánkodott, hogy nem lehet szebb, nem lehet különb másoknál. Pedig fészkét a kis fiókákkal együtt jól elrejtette a nádrengeteg. A Kis-Duna tele volt hallal, bőséges táplálékot nyújtott neki. Boldogan élhetett volna, de irigy természete nem hagyta nyugodni, mások öröme örökösen kedvét szegte. Ha látta, hogy szomszédja szép halat fogott, rögtön arra gondolt, hogy azt az ő orra elől halászta el. De annak sem örült, ha sikerült egy szép halat fognia. Neki mindig csak a másé tetszett, a másé kellett.

Nem messze a nádasban egy másik ezüstsirály is fészket rakott, emennek a testvére. Úgy hívták, hogy Okos Ezüstsirály. Azért hívták úgy, mert ismerte a halfogás titkát. Ő fogta a legtöbb halat, őt irigyelte legjobban a Síró Ezüstsirály.

Történt egyszer, hogy az Okos Ezüstsirály fogott két szép nagy halat. A Síró Ezüstsirály meg semmit sem fogott. Így hát csak sírt, vijjogott irigyen:

– Sss-sss! Döglött halak azok!

Mérges lett erre a testvére, az Okos Ezüstsirály, de aztán nyomban meg is sajnálta, mert arra gondolt, hogy szegény talán éhes, azért siránkozik, azért vijjog. Odaadott hát neki egy halat.

Azt gondoljátok talán, hogy a Síró Ezüstsirály hálás volt ezért a testvérének? Vagy talán megkérte volna, tanítaná meg őt is halat fogni? Szó sincs róla.

– Sss-sss! – vijjogta elégedetlenül –, azt szokták másnak adni, ami magunknak nem kell…

A Síró Ezüstsirály nemcsak a testvérére és a többi sirályra irigykedett, hanem a folyó mentén élő más madarakra is. Megfigyelte, hogy a szalonkának hosszabb a csőre, mint neki. Nosza, ezt is irigyelni kezdte. Megfigyelte, hogy a barázdabillegető milyen ügyesen csapkod a farkával. Még ezt is irigyelte.

Egyszer észrevette, hogy a héja lecsapott egy szép, kövér pontyra. Az irigységtől még a lélegzete is elállt a Síró Ezüstsirálynak. A folyó fölé repült, kiválasztott egy alkalmas helyet a nádasban, majd figyelni kezdte a vizet.

Hát ahogy nézelődött, egyszerre csak feltűnt a vízben egy nagy csuka. Ott sütkérezett a víz hátán, alig mozogtak az uszonyai. A háta zöld volt, akár a víz tükre. A ravasz hal talán azt hiszi, hogy senki sem látja? De a Síró Ezüstsirályt nem lehet becsapni, látja ő, amit lát, még ha nem is olyan ügyes, mint az Okos Ezüstsirály. Közeledni kezdett a csukához. Szemét le sem vette róla. A hal is közelebb úszott, és leste a madarat.

Nem lehetett tudni, hogy melyik figyeli a másikat. A Síró Ezüstsirály lehunyta a szemét, és huss! – mint a nehéz kő zuhant, csapott le a halra. Nagyot csobbant a víz, szétcsaptak a hullámok. Ám a hal nem ijedt meg. Kitátotta a száját, és fogaival belemart a Síró Ezüstsirály farkába.

Alig tudott a szegény megtépázott Síró Ezüstsirály kivergődni a partra.

– Sss-sss – vijjogta sírva keservesen –, most mi lesz velem, mi lesz velem?

– Tanuld meg, hogyan kell halat fogni – intette testvére, az Okos Ezüstsirály ismét.

Azóta sok víz folyt le a Kis-Dunából a Nagy-Dunába, ma is ott keringenek fölötte a sirályok, s köztük van a Síró Ezüstsirály is. De tanult a leckéből, mert már tudja, hogyan kell halat fogni, és nem irigykedik másokra.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)