Élt egyszer a Kis-Duna partján egy Síró Ezüstsirály. Tudjátok, miért hívták így? Mert egyre csak sírt, sopánkodott, hogy nem lehet szebb, nem lehet különb másoknál. Pedig fészkét a kis fiókákkal együtt jól elrejtette a nádrengeteg. A Kis-Duna tele volt hallal, bőséges táplálékot nyújtott neki. Boldogan élhetett volna, de irigy természete nem hagyta nyugodni, mások öröme örökösen kedvét szegte. Ha látta, hogy szomszédja szép halat fogott, rögtön arra gondolt, hogy azt az ő orra elől halászta el. De annak sem örült, ha sikerült egy szép halat fognia. Neki mindig csak a másé tetszett, a másé kellett.
Nem messze a nádasban egy másik ezüstsirály is fészket rakott, emennek a testvére. Úgy hívták, hogy Okos Ezüstsirály. Azért hívták úgy, mert ismerte a halfogás titkát. Ő fogta a legtöbb halat, őt irigyelte legjobban a Síró Ezüstsirály.
Történt egyszer, hogy az Okos Ezüstsirály fogott két szép nagy halat. A Síró Ezüstsirály meg semmit sem fogott. Így hát csak sírt, vijjogott irigyen:
– Sss-sss! Döglött halak azok!
Mérges lett erre a testvére, az Okos Ezüstsirály, de aztán nyomban meg is sajnálta, mert arra gondolt, hogy szegény talán éhes, azért siránkozik, azért vijjog. Odaadott hát neki egy halat.
Azt gondoljátok talán, hogy a Síró Ezüstsirály hálás volt ezért a testvérének? Vagy talán megkérte volna, tanítaná meg őt is halat fogni? Szó sincs róla.
– Sss-sss! – vijjogta elégedetlenül –, azt szokták másnak adni, ami magunknak nem kell…
A Síró Ezüstsirály nemcsak a testvérére és a többi sirályra irigykedett, hanem a folyó mentén élő más madarakra is. Megfigyelte, hogy a szalonkának hosszabb a csőre, mint neki. Nosza, ezt is irigyelni kezdte. Megfigyelte, hogy a barázdabillegető milyen ügyesen csapkod a farkával. Még ezt is irigyelte.
Egyszer észrevette, hogy a héja lecsapott egy szép, kövér pontyra. Az irigységtől még a lélegzete is elállt a Síró Ezüstsirálynak. A folyó fölé repült, kiválasztott egy alkalmas helyet a nádasban, majd figyelni kezdte a vizet.
Hát ahogy nézelődött, egyszerre csak feltűnt a vízben egy nagy csuka. Ott sütkérezett a víz hátán, alig mozogtak az uszonyai. A háta zöld volt, akár a víz tükre. A ravasz hal talán azt hiszi, hogy senki sem látja? De a Síró Ezüstsirályt nem lehet becsapni, látja ő, amit lát, még ha nem is olyan ügyes, mint az Okos Ezüstsirály. Közeledni kezdett a csukához. Szemét le sem vette róla. A hal is közelebb úszott, és leste a madarat.
Nem lehetett tudni, hogy melyik figyeli a másikat. A Síró Ezüstsirály lehunyta a szemét, és huss! – mint a nehéz kő zuhant, csapott le a halra. Nagyot csobbant a víz, szétcsaptak a hullámok. Ám a hal nem ijedt meg. Kitátotta a száját, és fogaival belemart a Síró Ezüstsirály farkába.
Alig tudott a szegény megtépázott Síró Ezüstsirály kivergődni a partra.
– Sss-sss – vijjogta sírva keservesen –, most mi lesz velem, mi lesz velem?
– Tanuld meg, hogyan kell halat fogni – intette testvére, az Okos Ezüstsirály ismét.
Azóta sok víz folyt le a Kis-Dunából a Nagy-Dunába, ma is ott keringenek fölötte a sirályok, s köztük van a Síró Ezüstsirály is. De tanult a leckéből, mert már tudja, hogyan kell halat fogni, és nem irigykedik másokra.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Volt egyszer egy szürke kagyló, nagy, formátlan, kívülről rücskös és egyenetlen felületű. Feltűnés nélkül bújt meg egy tengerparti strandon a hullámokat megtörő kis fekete, tarajos szikla tövében néhány elpusztult, lassan szétmálló korall és egypár még épphogy lélegző, elszürkült szivacs társaságában.
Ahogy minden gyerek tudja, többféle táltos állat van a világon, de annyira táltos, mint a kakas, nem nagyon található.
Mivel régen az állatok kapcsolatban maradtak a természettel, nekik könnyebb volt táltosnak maradni, ezért ők jól és bölcsen tervezik az életüket. A haláltól se félnek annyira, mint az ember, mert ők ismerik a halhatatlanságot.
Az egész történet azzal kezdődött, hogy Klári kapott ajándékba egy porcelántányért a nagymamájától, aminek az alján egy rózsaszínű macska látszott. A cica fejét halványkék masni díszítette, és bajuszának szálai úgy ágaztak ki apró, fekete orrából, mint a sárga napsugarak. Viszont karmot elfelejtettek neki rajzolni, pedig karom nélkül egy macska nem is macska. A barna hajú és kék szemű kislány egyébként kedvelte a cicákat. Bár neki nem lehetett saját macskája, a szomszédé sokszor besurrant hozzájuk, amikor kinyitották az ajtót, és Vörit – így nevezték el a színe miatt – csak egy szelet felvágottal lehetett kicsalogatni.
A nyolcéves Alíz a nagymamájával sétált egy napsütéses délutánon, amikor különös embercsoportot vettek észre az egyik családi ház mellett.
– Patkány, patkány! – sikítozott egy néni. – Az én kertemben, az én gyönyörű kertemben! Patkány!
– Locsoljad a tetőt, Dezső, akkor majd kimászik! – biztatott egy másik néni egy kockás inges férfit, aki a locsolócsővel az ereszcsatornát öntözte.
Győrben a várat már az egykori őslakosok építették, hát ott is tábort ütöttek a honfoglalók. Csak egy vidékre nem merészkedtek. Tapolca és Győr között volt egy üres területe az uradalomnak, amelynek a környékére senki sem akart odaköltözni. Ezt a vidéket ugyanis egy sárkány uralta.