Élt egyszer nagyon régen, talán épp keleten vagy az Óperenciás tenger partján egy öreganyó az unokájával. Bizony, nagyon nehéz volt az életük. A kislánynak még bocskora sem volt, mezítláb járt. Pedig szép volt a lány, mint a hajnal, s napról napra csak szebb lett. Virradatkor kelt, látástól vakulásig dolgozott, de sohasem panaszkodott.
Telt, múlt az idő. Az öreganyó nagyon megöregedett. De annál szebb lett az unokája. Nem is akadt nála szebb eladó lány az egész környéken.
– Ki tudja, meddig élek még – szólt egyszer a nagyanyó. – Azt mondják, az emberi boldogságot elrejtették valahová, de senki sem tudja, hová. Menj lányom, keresd meg, s ha megtalálod, ne feledkezzél el másokról…
Elindult a lány, hogy megkeresse a boldogságot. Sok földet bejárt, ment hegyen-völgyön át. Az útra varrt bocskora már rég elszakadt, a tüskés tarló fölsebezte a lábát, mire eljutott a tenger partjához. – Most hogy menjek tovább? – töprengett. Leült a kősziklára, és keserves sírásra fakadt. Ám egyszerre csak hallja, hogy valaki a legkedvesebb dalát énekli, azt, amely mindig megkönnyítette munkáját.
– Ki énekli itt az én dalomat? – kérdezte.
– A szelek szárnyán száll a dalod – suttogta a szél.
– De ki énekli? – kérdezte ismét a lány.
– Én – válaszolta halkan a tenger hulláma. – Szép a dalod. Segít nekem és nővéreimnek, hogy könnyebb és gyorsabb legyen az utunk. Hálánk jeléül fogadd ajándékunkat. Segítségedre lesz majd utadon.
Így szólt a hullám, és hívta a nővéreit. Összegyűltek a hullámok, fehér tarajuk magasra csapott, s a habokból egy fehér paripa szökkent a partra. A hullámok lecsendesedtek, és ismét sima lett a tenger tükre. Fölült a lány a paripa hátára, és jó erősen megfogózkodott a sörényében. Mint a villám, vitte a lányt a Szél és a Nagy Hullám fia.
Egy szempillantás sem tellett bele, máris ott termett egy nagy, szürke dombnál. Patájával megzörgette a paripa a dombot, mely megnyílt, és egy fehér szarvas lépett ki belőle. Elámult ám a lány a szarvas szépségén, és csillagként ragyogó, nagy két szemén.
Odalépett a szarvas a lányhoz, és így szólt hozzá:
– Azért jöttem, hogy a segítségedre legyek. Ha úgy teszel, ahogy mondom, megleled a boldogságot. Menj keresztül ezen a dombon, de vigyázz, egyszer se állj meg, hanem vágj neki a sűrűjén, s csak éjjel pihenj, akkor gyűjts erőt. Reggel menj tovább, egyenesen, amíg a két felhőt meg nem látod. Tudd meg, hogy nem felhő, hanem a kék hegy. Ott lakik a fekete szarvas. Nagy a bozontja a fekete szarvasnak, de a gonoszsága még annál is nagyobb, mert ellopta a boldogságot, elrejtette a kék hegyen, ahol már sok-sok éve őrzi. Ezért nem láthatja senki. Tizenkettő ágú a fekte szarvas agancsa, erős kötélből tizenkét csomó van kötve rájuk. E csomókba kötötte bele a boldogságot. Oldozd hát ki a csomókat, lányka, bár ez nagyon nehéz feladat lesz. Ne higgy annak, amit látsz, ne tedd azt, amit szeretnél, hanem csak bogozd ki a csomókat! Engedd szabadon a boldogságot!
Így szólt a fehér szarvas, azután eltűnt. Azon nyomban besötétedett. Körültekintett a lányka, hát a fehér paripát sem látja. Egészen egyedül maradt. Csak egyetlen kis fénypont csillogott a dombon túlról, mintha hívogatnák.
Elindult a fény felé. Az gyorsan haladt előre, mutatta neki az utat. A lány vergődve követte. Az éles kövek fölsebezték a lábát, ruhája cafatokra szakadt. Félelmetes kőszörnyetegek állták az útját.
Éjszakára megpihent, reggelre kelve folytatta útját, s elérkezett az erdő sűrűjéhez. Már fogytán volt az ereje, mégis keresztülment rajta. Akkor ismét eljött az éj.
Ám alighogy lehajtotta fejét a puha fűre, hogy megpihenjen, szörnyű lárma támadt. Tüzes kövek röpködtek körülötte, rengett a föld. Aztán sűrű rajokban undorító legyek lepték el. De szél kerekedett, és elhajtotta a legyeket.
Azután megpillantotta maga előtt a kék felhőt, ahonnan jeges szél áramlott feléje. A lány azonban tudta, hogy nem felhőt lát, hanem a kék hegyet. A hatalmas sziklafalak szétnyíltak, és kitárult előtte a hegy bejárata, amely olyan fekete volt, mint a legsötétebb ég. Már épp megindult arrafelé, amikor a sötétből szürke szarvasok toppantak elébe, és elzárták előtte az utat. Ám e pillanatban a kis fény a szürke szavasok elé pattant. Nőni, növekedni kezdett, és íme, egyszerre csak fehér szarvassá vált. Ahogy meglátták a szürke szarvasok, azon nyomban elszaladtak. A fehér szarvas pedig így szólt a lányhoz:
– Elvezettelek a kék hegyhez, tovább már nem mehetek veled. Vigyázz, ne feledd szavaimat!
Elbúcsúzott, azután eltűnt. A lány pedig elindult a hegy sötét mélyébe.
A legfeketébb téli éjszakánál is sötétebb volt a hegy gyomra. Úgy botorkált a lány, mintha bekötött szemmel járna. Ekkor hirtelen kis fénypontokat pillantott meg, amelyek hol kigyulladtak, hol kihunytak. Arrafelé vette útját, és hamarosan, rá is talált a fekete szarvasra. Óriási szemei, kék fényben égtek. Ha behunyta a szemét, sötét lett, ha kinyitotta, kék fény támadt a barlangban.
A szarvas hatalmas agancsa a kőbarlang mennyezetéig ért. Erős kötéllel tizenkettő csomó volt kötve agancsának tizenkét ágára.
Félelem fogta el a lányt. Mozdulni sem tudott, a szemét sem merte felvetni.
Felbőgött az állat, hangjától megremegtek a barlang vastag falai, a lánynak pedig még a lélegzete is elállt ijedtében. De ekkor eszébe jutott, hogy mit mondott a fehér szarvas, összeszedte hát a bátorságát, és odament a fekete szarvashoz. Az lehunyta a szemét, és azonnal sötét lett a barlangban. De a lány nem torpant meg. Kinyújtotta a kezét, és kezdte kibogozni az első csomót.
Ujjai megdermedtek, egész testét átjárta a hideg. Csak a szíve dobogott erősen, nem hagyta, hogy megfagyjon a teste. A lány közben az emberekre gondolt, arra, hogy mennyi a gondjuk, bajuk. És egyszerre csak érezte, hogy lassan fölmelegszik. Legyőzte hát a jeges rémületet, és kibontotta az első csomót.
Nem pihent meg azonban, hanem nyomban nekilátott a második csomónak. Ekkor fényes lángnyelv világította meg a barlangot. A nagy fénytől a lány csaknem megvakult. Szörnyű forróság perzselte a bőrét. Vére a barlang kőpadlójára csordult, de a keze tovább folytatta a munkát. Kibogozta a második csomót is, és azon nyomban ismét friss lett a levegő.
Felvidult a lány, étvágya is támadt, de nem hagyhatta abba a munkát. Már a harmadik csomónál tartott.
Ekkor a barlangban kellemes fény áradt szét. A lány előtt finom ételek jelentek meg. Nagyon kínozta már az éhség, de nem feledte a fehér szarvas szavát:
– Ne higgy annak, amit látsz…
Ezért elfordult az ételtől, és tovább szorgoskodott. S lehullt a harmadik csomó.
Még sok szörnyűbbnél szörnyűbb megpróbáltatást kellett kiállnia, de a lány mégis folytatta a munkát. Végül már tíz csomót kibogozott, s csak kettő maradt hátra.
– Jaj, mi mindent kell még elviselnem? – sóhajtotta.
Nekifogott mindjárt a tizenegyedik csomónak, ám csudák csudája, most nem kínozta semmi, nem fájt semmije. Egyszerre úgy hallotta, mintha valaki egy régi, gyermekkorából ismerős dalt dúdolna. Igen, a nagymama jött el hozzá, az hívogatja őt, meg akarja ölelni.
– Ne higgy annak, amit látsz, ne tedd azt, amit szeretnél… – jutottak eszébe a fehér szarvas szavai, és nem fordult oda a nagymamához. Az öreganyó pedig eltűnt, mintha sosem lett volna ott, s ugyanakkor a tizenegyedik csomó is kibomlott.
Nekifogott az utolsó, a tizenkettedik csomónak. De a keze már nem akart engedelmeskedni. Nagy erőfeszítésbe került, hogy munkára serkentse magát.
Egyszerre csak észrevette, hogy puha ágy kínálja magát mellette. Édes álom kezdte őt kerülgetni, de ismét eszébe jutott a fehér szarvas, aki így intette:
– Amikor a tizenkettedik csomót oldozod, vigyázz, hogy el ne aludj!
A szegény lány azonban semmiképp sem tudta leküzdeni álmosságát. Már csak a keze mozgott, álmában is folytatta az utolsó, a tizenkettedik csomó bogozását.
Egyszerre csak fölmorajlott a kék hegy.
Megmozdultak a barlang falai, s a lány a hideg kőre zuhant… Amikor ismét kinyitotta a szemét, a fényes eget látta maga fölött. Melegen sütött a nyári nap. Ő meg az aranyló homokon feküdt a tenger partján. Könnyedén felszökkent, és a vízhez lépett.
– Üdvözlünk, te bátor lány! – köszöntötték vidáman a hullámok. – Nézd, milyen fényesen süt a nap! Neked köszönhetjük. Te tetted szabaddá a boldogságot, most már világosság lesz a Földön.
Megérkezett a szél, és gyöngéden fölborzolta a lány haját. Egy fürt a szemébe hullott.
– Megőszültem? – nézte haját csodálkozva a lány.
– Igen – válaszolta a szél. – Sokáig voltál a kék hegységben.
– De hisz nem öregedtem meg – mondta a lány, amint a víztükörbe pillantott:
– Még szebb és fiatalabb lettél a boldogságtól – válaszolták a hullámok. – Most pedig menj és élj az emberek között!
S a lány elindult, ma is él, ti is ismeritek, mert ő a bátorság…
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!