Élt egyszer nagyon régen, talán épp keleten vagy az Óperenciás tenger partján egy öreganyó az unokájával. Bizony, nagyon nehéz volt az életük. A kislánynak még bocskora sem volt, mezítláb járt. Pedig szép volt a lány, mint a hajnal, s napról napra csak szebb lett. Virradatkor kelt, látástól vakulásig dolgozott, de sohasem panaszkodott.
Telt, múlt az idő. Az öreganyó nagyon megöregedett. De annál szebb lett az unokája. Nem is akadt nála szebb eladó lány az egész környéken.
– Ki tudja, meddig élek még – szólt egyszer a nagyanyó. – Azt mondják, az emberi boldogságot elrejtették valahová, de senki sem tudja, hová. Menj lányom, keresd meg, s ha megtalálod, ne feledkezzél el másokról…
Elindult a lány, hogy megkeresse a boldogságot. Sok földet bejárt, ment hegyen-völgyön át. Az útra varrt bocskora már rég elszakadt, a tüskés tarló fölsebezte a lábát, mire eljutott a tenger partjához. – Most hogy menjek tovább? – töprengett. Leült a kősziklára, és keserves sírásra fakadt. Ám egyszerre csak hallja, hogy valaki a legkedvesebb dalát énekli, azt, amely mindig megkönnyítette munkáját.
– Ki énekli itt az én dalomat? – kérdezte.
– A szelek szárnyán száll a dalod – suttogta a szél.
– De ki énekli? – kérdezte ismét a lány.
– Én – válaszolta halkan a tenger hulláma. – Szép a dalod. Segít nekem és nővéreimnek, hogy könnyebb és gyorsabb legyen az utunk. Hálánk jeléül fogadd ajándékunkat. Segítségedre lesz majd utadon.
Így szólt a hullám, és hívta a nővéreit. Összegyűltek a hullámok, fehér tarajuk magasra csapott, s a habokból egy fehér paripa szökkent a partra. A hullámok lecsendesedtek, és ismét sima lett a tenger tükre. Fölült a lány a paripa hátára, és jó erősen megfogózkodott a sörényében. Mint a villám, vitte a lányt a Szél és a Nagy Hullám fia.
Egy szempillantás sem tellett bele, máris ott termett egy nagy, szürke dombnál. Patájával megzörgette a paripa a dombot, mely megnyílt, és egy fehér szarvas lépett ki belőle. Elámult ám a lány a szarvas szépségén, és csillagként ragyogó, nagy két szemén.
Odalépett a szarvas a lányhoz, és így szólt hozzá:
– Azért jöttem, hogy a segítségedre legyek. Ha úgy teszel, ahogy mondom, megleled a boldogságot. Menj keresztül ezen a dombon, de vigyázz, egyszer se állj meg, hanem vágj neki a sűrűjén, s csak éjjel pihenj, akkor gyűjts erőt. Reggel menj tovább, egyenesen, amíg a két felhőt meg nem látod. Tudd meg, hogy nem felhő, hanem a kék hegy. Ott lakik a fekete szarvas. Nagy a bozontja a fekete szarvasnak, de a gonoszsága még annál is nagyobb, mert ellopta a boldogságot, elrejtette a kék hegyen, ahol már sok-sok éve őrzi. Ezért nem láthatja senki. Tizenkettő ágú a fekte szarvas agancsa, erős kötélből tizenkét csomó van kötve rájuk. E csomókba kötötte bele a boldogságot. Oldozd hát ki a csomókat, lányka, bár ez nagyon nehéz feladat lesz. Ne higgy annak, amit látsz, ne tedd azt, amit szeretnél, hanem csak bogozd ki a csomókat! Engedd szabadon a boldogságot!
Így szólt a fehér szarvas, azután eltűnt. Azon nyomban besötétedett. Körültekintett a lányka, hát a fehér paripát sem látja. Egészen egyedül maradt. Csak egyetlen kis fénypont csillogott a dombon túlról, mintha hívogatnák.
Elindult a fény felé. Az gyorsan haladt előre, mutatta neki az utat. A lány vergődve követte. Az éles kövek fölsebezték a lábát, ruhája cafatokra szakadt. Félelmetes kőszörnyetegek állták az útját.
Éjszakára megpihent, reggelre kelve folytatta útját, s elérkezett az erdő sűrűjéhez. Már fogytán volt az ereje, mégis keresztülment rajta. Akkor ismét eljött az éj.
Ám alighogy lehajtotta fejét a puha fűre, hogy megpihenjen, szörnyű lárma támadt. Tüzes kövek röpködtek körülötte, rengett a föld. Aztán sűrű rajokban undorító legyek lepték el. De szél kerekedett, és elhajtotta a legyeket.
Azután megpillantotta maga előtt a kék felhőt, ahonnan jeges szél áramlott feléje. A lány azonban tudta, hogy nem felhőt lát, hanem a kék hegyet. A hatalmas sziklafalak szétnyíltak, és kitárult előtte a hegy bejárata, amely olyan fekete volt, mint a legsötétebb ég. Már épp megindult arrafelé, amikor a sötétből szürke szarvasok toppantak elébe, és elzárták előtte az utat. Ám e pillanatban a kis fény a szürke szavasok elé pattant. Nőni, növekedni kezdett, és íme, egyszerre csak fehér szarvassá vált. Ahogy meglátták a szürke szarvasok, azon nyomban elszaladtak. A fehér szarvas pedig így szólt a lányhoz:
– Elvezettelek a kék hegyhez, tovább már nem mehetek veled. Vigyázz, ne feledd szavaimat!
Elbúcsúzott, azután eltűnt. A lány pedig elindult a hegy sötét mélyébe.
A legfeketébb téli éjszakánál is sötétebb volt a hegy gyomra. Úgy botorkált a lány, mintha bekötött szemmel járna. Ekkor hirtelen kis fénypontokat pillantott meg, amelyek hol kigyulladtak, hol kihunytak. Arrafelé vette útját, és hamarosan, rá is talált a fekete szarvasra. Óriási szemei, kék fényben égtek. Ha behunyta a szemét, sötét lett, ha kinyitotta, kék fény támadt a barlangban.
A szarvas hatalmas agancsa a kőbarlang mennyezetéig ért. Erős kötéllel tizenkettő csomó volt kötve agancsának tizenkét ágára.
Félelem fogta el a lányt. Mozdulni sem tudott, a szemét sem merte felvetni.
Felbőgött az állat, hangjától megremegtek a barlang vastag falai, a lánynak pedig még a lélegzete is elállt ijedtében. De ekkor eszébe jutott, hogy mit mondott a fehér szarvas, összeszedte hát a bátorságát, és odament a fekete szarvashoz. Az lehunyta a szemét, és azonnal sötét lett a barlangban. De a lány nem torpant meg. Kinyújtotta a kezét, és kezdte kibogozni az első csomót.
Ujjai megdermedtek, egész testét átjárta a hideg. Csak a szíve dobogott erősen, nem hagyta, hogy megfagyjon a teste. A lány közben az emberekre gondolt, arra, hogy mennyi a gondjuk, bajuk. És egyszerre csak érezte, hogy lassan fölmelegszik. Legyőzte hát a jeges rémületet, és kibontotta az első csomót.
Nem pihent meg azonban, hanem nyomban nekilátott a második csomónak. Ekkor fényes lángnyelv világította meg a barlangot. A nagy fénytől a lány csaknem megvakult. Szörnyű forróság perzselte a bőrét. Vére a barlang kőpadlójára csordult, de a keze tovább folytatta a munkát. Kibogozta a második csomót is, és azon nyomban ismét friss lett a levegő.
Felvidult a lány, étvágya is támadt, de nem hagyhatta abba a munkát. Már a harmadik csomónál tartott.
Ekkor a barlangban kellemes fény áradt szét. A lány előtt finom ételek jelentek meg. Nagyon kínozta már az éhség, de nem feledte a fehér szarvas szavát:
– Ne higgy annak, amit látsz…
Ezért elfordult az ételtől, és tovább szorgoskodott. S lehullt a harmadik csomó.
Még sok szörnyűbbnél szörnyűbb megpróbáltatást kellett kiállnia, de a lány mégis folytatta a munkát. Végül már tíz csomót kibogozott, s csak kettő maradt hátra.
– Jaj, mi mindent kell még elviselnem? – sóhajtotta.
Nekifogott mindjárt a tizenegyedik csomónak, ám csudák csudája, most nem kínozta semmi, nem fájt semmije. Egyszerre úgy hallotta, mintha valaki egy régi, gyermekkorából ismerős dalt dúdolna. Igen, a nagymama jött el hozzá, az hívogatja őt, meg akarja ölelni.
– Ne higgy annak, amit látsz, ne tedd azt, amit szeretnél… – jutottak eszébe a fehér szarvas szavai, és nem fordult oda a nagymamához. Az öreganyó pedig eltűnt, mintha sosem lett volna ott, s ugyanakkor a tizenegyedik csomó is kibomlott.
Nekifogott az utolsó, a tizenkettedik csomónak. De a keze már nem akart engedelmeskedni. Nagy erőfeszítésbe került, hogy munkára serkentse magát.
Egyszerre csak észrevette, hogy puha ágy kínálja magát mellette. Édes álom kezdte őt kerülgetni, de ismét eszébe jutott a fehér szarvas, aki így intette:
– Amikor a tizenkettedik csomót oldozod, vigyázz, hogy el ne aludj!
A szegény lány azonban semmiképp sem tudta leküzdeni álmosságát. Már csak a keze mozgott, álmában is folytatta az utolsó, a tizenkettedik csomó bogozását.
Egyszerre csak fölmorajlott a kék hegy.
Megmozdultak a barlang falai, s a lány a hideg kőre zuhant… Amikor ismét kinyitotta a szemét, a fényes eget látta maga fölött. Melegen sütött a nyári nap. Ő meg az aranyló homokon feküdt a tenger partján. Könnyedén felszökkent, és a vízhez lépett.
– Üdvözlünk, te bátor lány! – köszöntötték vidáman a hullámok. – Nézd, milyen fényesen süt a nap! Neked köszönhetjük. Te tetted szabaddá a boldogságot, most már világosság lesz a Földön.
Megérkezett a szél, és gyöngéden fölborzolta a lány haját. Egy fürt a szemébe hullott.
– Megőszültem? – nézte haját csodálkozva a lány.
– Igen – válaszolta a szél. – Sokáig voltál a kék hegységben.
– De hisz nem öregedtem meg – mondta a lány, amint a víztükörbe pillantott:
– Még szebb és fiatalabb lettél a boldogságtól – válaszolták a hullámok. – Most pedig menj és élj az emberek között!
S a lány elindult, ma is él, ti is ismeritek, mert ő a bátorság…
