Az óriás jégmadár elsüvített. Szélesen kitárt kék-fehér pettyes szárnya elsuhant a havas fenyőerdők felett, melyekre rátelepedett a szitáló köd. A fenyők ágain a csillogó hópelyhek ezrei nyugtalanul kergetőztek a levegőben és jeges szélvihar kerekedett. Amint a jégmadár eltűnt, a felhők feletti végtelen ismeretlen, összefüggő égi takarójával, mint egy puha, fehér bundával, védelmezőn ölelte karjaiba, varázsos szépségű hótakaróval burkolta be a havasokkal körbevett völgyet. Minden lecsendesült. Csak a hópelyhek néma szállingózása adott ki sejtelmes, puha hangot, amint egyik a másikkal kristályos réteget alkotva összekapaszkodott.
Egyszerre csak megkondult egy csilingelő hang, visszhangja hosszú percekig csengett-bongott a völgyben. A hófödte tisztás közepén egy hosszú, barna hajú lány lépdelt, ő énekelt ezen a földöntúli hangon. Sudár alakja szinte láthatatlan volt, csak pillanatokra tűnt elő galambszürke, vékony ruhácskája. Az elröppenő idővel azonban a szitáló hóesés áttűnt a testén, amely levegővé változott. A szikrázó hóban tündöklő lénye csillogó fényeket varázsolt maga köré. Amerre elhaladt, léptei nyomán a parányi mélyedések rendre eltűntek, jégcipője nem hagyott nyomot.
Kezében aranyszínű, hervadt lampionvirágot tartott maga elé. Formája hagymakupolához hasonlított, és mint a szívet a vér erezete, ágas-bogas hálóval vont burkot rubinvörös termése fölé, mely szabálytalan lüktetéssel dobogott, mint egy beteg szív. Óvatosan lépegetett, féltőn óvta a parányi élőlényt, azután megállt és kétségbeesett tekintettel körülnézett. Ajka éles üveghangon kipréselt sóhajokat lehelt, melyek párája felszállt az égbe, és utat törve magának a hószitálásban, a fenyves felé repült. A lány figyelte az életre kelt ködfoszlányt, és az erdő felé fordította fejét. Határozott léptekkel haladt, és a havas fák között, kezével félrehajtva a szúrós ágakat, eljutott egy kis faházig, melynek az ajtaja nyitva állt. A vaksötét erdészlakból fényes, barna, nagy, szelíd szempár nézett vissza rá. A lány kissé távolabb megállt. A lakból kilépett egy szarvas, koszorús agancsa tucatnyi ágával félelmetes koronája volt, erőteljes nyakán az inak kidagadtak, pompás izmain fenségesen fénylett a barna szőr. Nyúlánk termetével a lányhoz poroszkált, feltartotta fejét. Tekintetük összeért, mély és titokzatos együttérzéstől telten. A lány lehajolt és megcsókolta a szarvas nemes homlokát, aztán a fülébe súgott valamit. A vad az erdő belseje felé fordította fejét.
A lány, amerre a szarvas jelezte, menetelt tovább. Az egyre sűrűsödő erdőben ruháját megszaggatta egy-egy ág, arcát kiálló, hegyes tűlevelek mardosták. Mindenütt jégcsapok csüngtek a fák ágain, és minél beljebb került, egyre több jégcsap szakadt le, és belefúródtak vékony, áttetsző testébe, de sebet nem ejtettek rajta, hiszen földöntúli lény volt. Rendületlenül ment tovább, kezében féltett kincsével, amely egyre ritkábban mozdult. Arca a hidegtől kipirult, ajka vérvörös lett. Haját belepte a hó, fehérré változott, jéggé fagyott. Minden egyes szempilláján fehér jéggyöngyök ültek, csodálatosan szép volt, ahogy pislogott.
Végre elérkezett a barlang bejáratához, amelynek helyét a szarvastól tudta meg. A lány letekintett a mélybe, a feneketlen sötétség láttán megborzongott. Ölében szunnyadt a haldokló virág. Fejét szomorúan lehajtotta és sírni kezdett: égi hangján sikoltva harangozott. A fülrepesztő üveghangok hatására jégcipője száz darabra repedt, szempilláin a jéggyöngyök szanaszét pattogtak. Az erdő madarai, baglyok, hollók ezrei felreppentek, a farkasok felszegve fejüket üvöltve vonítottak, őzek, szarvasok csordái ijedten vágtattak el a messzeségbe, a távoli faháznál maradt szarvas egetverő bőgésére megrengett a föld. Ő meg csak sírt, sikított, amíg teljesen magára nem maradt.
Egyszerre csak megjelent felette a parányi jégmadár, és rászállt a virágra, mint egy kalitkára. A tetején lévő kis nyíláson befurakodott, és hosszú, sötétbarna csőrével megszúrta az élettelen szívet, és a csöppnyi termés vére a szűzi hóra cseppent. A termésszív dobogni kezdett, a szúrt seb életet pumpált belé, és a lány könnyektől ázott arcán felsejlett csillogó, örömteli pillantása, szája mosolyra húzódott, kiszakadt sóhajában a boldogság mártózott meg. Az égre tekintett, ragyogó, átszellemült testét ellepte a szitáló hó, és csak nevetett. Varázsos lényét megérintette a sűrű ködfelhők mögül kikandikáló telihold fénye, és ő lassan emberi lénnyé változott, áttetsző teste immár valódi hús-vér emberré alakult át, kezében a lampionvirág izzó vörösen, telten, mint tavasszal a mezőn, életteli húsával virított. Apró kezében egyre nehézkesebben tartotta meg, a lampionvirág két ölnyire duzzadt, feje fölött a roppant nagy fenyőerdő az égig magasodott, az őz egy mamutállat nagyságában tűnt fel a távolban. A barlanghasadék a lányka mögött, mint egy palota bejárata, óriás üreggé változott. Minden a többszörösére nőtt, a kislány csöppnyi gyermek lett csupán. A jégmadár óriás madárrá alakult, kék-pettyes szárnyát a földre helyezte, és a lány, virágával a kezében, azon felsétált és a madár hátára ült. Átkarolta a nyakát, a madár pedig felrepült. Oldalazva kerülte ki a fenyők havas ágait. Felszállt az égbe és a fenyőerdők felett, szélesre kitárt szárnyaival, elsüvített.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 15-i számában.)
