Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.
Meglehet, az égiek mást tervezhettek, mert egy nap kecses hajókon tengeri népek érkeztek felfelé a folyón. A meder közepén cölöpöket vertek le, oda rakták ki az árukat, és megtartották a nevezetes vízi vásárt, hátha majd ott megbékül a két királyság népe. De csak a két gyermek, a kicsi királyfi és a kicsi királylány szerette meg egymást a vásárban. A ketreceknél találtak rájuk a szüleik, ahol egy kismajmot simogattak. Nyomban eltiltották őket egymástól. Hanem egy jószívű kereskedő egy zöld köves gyűrűt adott titokban a kisfiúnak, és azt mondta neki:
– Ne sírj, kicsi királyfi , itt ez a gyűrű. Ha megdörzsölöd a kövét, megjelenik a kismajom, akárhol is vagy. De csak akkor hívd, ha nagy bajba kerültök.
A királylány és a királyfi éveken át fényjelekkel beszélgetett a két lakótorony ablakából. Egy nap a királylány a fáklyával jelezte, hogy a feketeföldi királyhoz akarják feleségül adni a szülei, és a királyfi tüstént jöjjön érte.
Ez bizony nagy baj volt, a királyfi megdörzsölte hát a gyűrű zöld kövét. Abban a minutában ott termett a kismajom koronásan, palástban a királyfi íróasztalán. Végighallgatta a királyfi t, majd így szólt:
– Jól van, királyfi , ne búsulj egyet sem. Elhívom a testvéreimet, alattvalóimat. Még ma éjjel fúrunk a folyó alá egy alagutat toronytól toronyig, azon át el tudod hozni a királylányt, nem vesz észre senki.
A királyfi bólintott, és abban a szent pillanatban felsorakozott előttük egy regiment cerkófmajom. Olyanok voltak, mint errefelé a munkásördögök, akik még a régi időkben a várakat meg az utakat építették. A majmok derekasan nekiláttak a munkának. Tomboló vihar volt azon az éjszakán, és soha nem tudta meg senki, hogy az ítéletidő vagy a fúrás miatt, de reggel a két torony egyszerre dőlt a vízbe. Az egyik torony magába roskadt, és apró darabjaira esett szét, de a másik hosszában dőlt a vízbe, és nem pusztult el teljesen.
A legfelső szobában továbbra is ott élt a királylány, lent pedig, ahol a kifúrt medren még éppen átjutott, a királyfi . Semmit sem tudtak egymásról hosszú éveken át.
Egy nap a lányszobába betört a víz. A királylány úszva menekült az alsóbb szintek felé. Élő emberrel nem találkozott, ép termeket sem talált. A pinceszint táján egy terméskőből levő fal állt ki a vízből. Ablak nélküli szoba volt valójában, a királylány a víz alatt kitapogatta az ajtaját, az ajtaján a kilincset.
A szobában a víz alatti romokból mentett íróasztalánál ült a királyfi , és saját magával sakkozott. Nem tudhatta, él-e még a királylány, de sokszor elképzelte elismerő pillantását, hogy milyen takarosan berendezkedett itt férfi létére. A királylány végigjártatta a tekintetét az edényeken, a mosogatón, a konyharuhákon, a pingpongasztalon, a gitáron, és azt mondta:
– Nem maradhatunk itt. Tudod te, királyfi , mi volt ez a szoba régen? Apám kínzókamrája. Itt mindenkivel az történt, amitől a legjobban félt. Velünk is ez lesz, ha itt maradunk.
A királyfi átölelte a királylányt, és a fülébe súgta:
– Itt kell maradnunk, mert semmi sem maradt a toronyból, csak ez az egy hely.
Ott maradtak. Minden megtörtént velük, amitől féltek. Még több is, még olyan is, amit elképzelni sem tudtak. De még akkor is ott éltek, amikor már nem volt mitől félniük. Unatkoztak hát. A királyfi saját magával sakkozott. A királylány egy tengeri növény szárából abroszt szőtt, és kihímezte. Amikor elkészült, fölállt, hogy megmutassa a királyfinak az emberhosszúságú kézimunkát, de ahogy a terítő alja leért a földre, megállt a két csücskén, és egy fehér ajtó lett belőle. A királyfi felpattant, fogta a királylány kezét, a másikkal meg lenyomta a kilincset, és így indultak el a víz tükörtermein át a felszínre, onnan meg a part felé.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.
Az anyanyelv mibenlétének meghatározása nem egyszerű, Szépe György nyelvészprofesszor, szemiotikus szerint az a nyelv, amelyet elsőként birtokol a gyermek. Az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, és amellyel a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, a legjobban ismert és a legtöbbet használt nyelv. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, először utánozni kezdi a hallott mondatok szavainak sorrendjét, de még erősen redukálva. Ezt követi a bővítés korszaka, amikor már a környezete által kiigazított formát próbálja alkalmazni.
Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!
Momi odafutott a zongorához, óvatosan megérintette a tetejét, ami elég forrónak tűnt. – Inkább ülj le itt az árnyékban, pihenj egyet, gyönyörködj a rózsákban.
– Köszönöm, inkább állva maradnék – mondta a zongora, és tétován lépett egyet oldalra. – A virágok pedig tényleg szépek. A híres Rózsakeringő jut róluk eszembe.
Élt egyszer egy liba.
Ej, sokat zsörtölődött vele a gazdája. Hogy miért? Hát azért, mert ez a liba alig evett valamit. Mindennap bekapott néhány szem kukoricát, ennyi volt az egész. Megtömni sem lehetett. Ha a gazdának néha sikerült elkapnia, hogy tömésre fogja, olyan patáliát csapott, hogy összefutottak a szomszédok:
– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!
A detektívregénybe is beillő fordulatos történetet most kötet alakban is kézbe vehetjük a nagy sikerű Kabóca-könyvek újabb darabjaként. Az igényes és szép kivitelű kiadványok – amelyek a lapban publikáló szlovákiai magyar írók munkáit, vagyis a felvidéki magyar gyerekirodalom legjavát mutatják be – immár hetedik éve díszítik könyvespolcunkat.
Mindent hallott most is, és bólintva nyugtázta a kutyái kirohanását. Ha a park nem a szomszédban lenne, biztosan nem hagyta volna nyitva az ajtót, hogy kedvencei nélküle rohangáljanak úton-útfélen. De Bibi ismeri Kiflit és Cicúrt, tudja, hogy jó pásztorkutya módra sose mennek messzire, negyedóra múlva mindketten itt állnak majd a dívány előtt, és lihegve mesélik, miféle szagokat találtak a szúrós bokrok alatt meg a fák tövében.
Újabb ritka szép, hangulatos verseskötet látta meg a napvilágot a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában: Fellinger Károly Vándorló című könyve, ami nemcsak gyerekek, de felnőttek számára is igen szívderítő és sok mindenre fényt derítő olvasmány. A kötet tulajdonképpen az őt megelőző négy, falujáró verseket tartalmazó könyv