Egyszer Lárifári komám
fogta magát, felkelt korán.
Kérdeztem, hogy merre, hova,
a hétvégén nincs iskola.
„Titok! Legyen annyi elég,
nálunk hal lesz ma az ebéd!”
„Akkor én is veled mentem!”
– szóltam, s ő bólintott: „Rendben.”
Csupán néhány percig tartott,
míg elértük a tópartot,
s alig telt el fél nap, mikor
végre megmozdult a zsinór.
Lárifári felkiáltott:
„Most majd teljesül az álmod!”
„Nekem?” – szóltam. „Ezt hogy érted?
Te terveztél halebédet!”
„Megvan!” – mondta. „El ne engedd!
Erős vagy, én bízok benned!
Szorítsd! Lazítsd! Ereszd! Rántsad!
Néhány méter lehet már csak.”
Ám de aztán – semmi kétség! –
elkelt nekem a segítség.
Most már ketten húztuk-vontuk,
végre a partra rántottuk.
„Ez ám fogás! Megnézheted!”
Lárifári elégedett,
csak úgy ragyog huncut szeme.
„Kérlek, fotózzál le vele!”
„Remek, remek!” – bólogattam.
„Csuka, melynek foga hatvan...
Vicsorog ránk. Kicsit kancsal.
De mit kezdjünk egy bakanccsal?”
Tigrisbukfenc-bukferenc,
felbukfencezel, Ferenc!
Előredőlsz, révedezel,
hát nem rémít téged ez el?
Ferikém, felbukfencezel!
Lali, a kézenállás
nem jól fizető állás!
Karodon megdagad az ér,
fejedbe lecsorog a vér,
Lalikám, nem vagy denevér!
Emil, szép ez a szaltó,
arra gondolj, a padló
keményebb lesz, mint a fejed,
nem túl jó, ha lefejeled,
Emilkém, tedd ki a kezed!
Egyszerű a jeti hite,
jéghideg, ropogós pite.
Annyira hisz a pitében,
meg nem ingatod hitében.
Neki ennyi a hitélet:
mi nem volt pit, az pité lett.
Szájából nem hangzik ítélet,
halleluja a pitének!
Addig járja a vidéket,
míg nem lel érett pitéket,
először csak velük szemez.
Úgy imádja a pitét ő,
sosem tétova, mitévő,
kóstol, aztán bekebelez.
Légy ül a villán, az óntükörben
óriásnak látja magát.
Megmondom, mi lesz a jövő héten,
dúdol egy régi plakát.
Az ujjon ujjong egy aranygyűrű,
örökre itt a helyem.
A lift elfáradt, gondolja, pihen
egy nagyot a hetediken.
Túl sok a toll ezen a tyúkon,
sajnálkozik a róka,
majd segít, ha hívom a húgom.
Izmos a lábam, rikolt a bolha,
viszlát, pajtik, én most átugrom
rokonaimhoz a Holdra.
Veszekényben lakom, pedig
sose veszekszem,
a bátyám meg Igyekben él,
hozzá igyekszem.
A kishúgom várkonyi,
csakis énrám vár,
a nővérem nekeresdi,
nem keresem már.
A barátom Fancsalon él,
képe fancsali,
imádja a horgászbotját,
rajta van csali,
elköltözne Szárazdiból,
hol apad a tó,
Buktán pedig, attól tartok,
sok a buktató.
Van egy kacagányom,
folyton csak nevet,
azon gondolkodom,
ez mitől lehet?
Azt mondja,
ha szomorkodna,
a neve is
máshogy szólna.
Pityergénynek neveznék
vagy netán brühügénynek,
inkább legyen vidám neved,
mondtam neki, tényleg.
Porosodnál a szekrényben
évi mindahány nap,
ez lenne a sorsa nálunk
minden zokogánynak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 13-i számában.)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!