Egyszer Lárifári komám
fogta magát, felkelt korán.
Kérdeztem, hogy merre, hova,
a hétvégén nincs iskola.
„Titok! Legyen annyi elég,
nálunk hal lesz ma az ebéd!”
„Akkor én is veled mentem!”
– szóltam, s ő bólintott: „Rendben.”
Csupán néhány percig tartott,
míg elértük a tópartot,
s alig telt el fél nap, mikor
végre megmozdult a zsinór.
Lárifári felkiáltott:
„Most majd teljesül az álmod!”
„Nekem?” – szóltam. „Ezt hogy érted?
Te terveztél halebédet!”
„Megvan!” – mondta. „El ne engedd!
Erős vagy, én bízok benned!
Szorítsd! Lazítsd! Ereszd! Rántsad!
Néhány méter lehet már csak.”
Ám de aztán – semmi kétség! –
elkelt nekem a segítség.
Most már ketten húztuk-vontuk,
végre a partra rántottuk.
„Ez ám fogás! Megnézheted!”
Lárifári elégedett,
csak úgy ragyog huncut szeme.
„Kérlek, fotózzál le vele!”
„Remek, remek!” – bólogattam.
„Csuka, melynek foga hatvan...
Vicsorog ránk. Kicsit kancsal.
De mit kezdjünk egy bakanccsal?”
Tigrisbukfenc-bukferenc,
felbukfencezel, Ferenc!
Előredőlsz, révedezel,
hát nem rémít téged ez el?
Ferikém, felbukfencezel!
Lali, a kézenállás
nem jól fizető állás!
Karodon megdagad az ér,
fejedbe lecsorog a vér,
Lalikám, nem vagy denevér!
Emil, szép ez a szaltó,
arra gondolj, a padló
keményebb lesz, mint a fejed,
nem túl jó, ha lefejeled,
Emilkém, tedd ki a kezed!
Egyszerű a jeti hite,
jéghideg, ropogós pite.
Annyira hisz a pitében,
meg nem ingatod hitében.
Neki ennyi a hitélet:
mi nem volt pit, az pité lett.
Szájából nem hangzik ítélet,
halleluja a pitének!
Addig járja a vidéket,
míg nem lel érett pitéket,
először csak velük szemez.
Úgy imádja a pitét ő,
sosem tétova, mitévő,
kóstol, aztán bekebelez.
Légy ül a villán, az óntükörben
óriásnak látja magát.
Megmondom, mi lesz a jövő héten,
dúdol egy régi plakát.
Az ujjon ujjong egy aranygyűrű,
örökre itt a helyem.
A lift elfáradt, gondolja, pihen
egy nagyot a hetediken.
Túl sok a toll ezen a tyúkon,
sajnálkozik a róka,
majd segít, ha hívom a húgom.
Izmos a lábam, rikolt a bolha,
viszlát, pajtik, én most átugrom
rokonaimhoz a Holdra.
Veszekényben lakom, pedig
sose veszekszem,
a bátyám meg Igyekben él,
hozzá igyekszem.
A kishúgom várkonyi,
csakis énrám vár,
a nővérem nekeresdi,
nem keresem már.
A barátom Fancsalon él,
képe fancsali,
imádja a horgászbotját,
rajta van csali,
elköltözne Szárazdiból,
hol apad a tó,
Buktán pedig, attól tartok,
sok a buktató.
Van egy kacagányom,
folyton csak nevet,
azon gondolkodom,
ez mitől lehet?
Azt mondja,
ha szomorkodna,
a neve is
máshogy szólna.
Pityergénynek neveznék
vagy netán brühügénynek,
inkább legyen vidám neved,
mondtam neki, tényleg.
Porosodnál a szekrényben
évi mindahány nap,
ez lenne a sorsa nálunk
minden zokogánynak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 13-i számában.)
Milyen az a fiú, akinek mobiltelefonja van? Annak kemény az élete, mert sokat telefonál, és ezért fizetnie kell. És korán is kell kelnie, az ébresztő funkció miatt. Ha háromszor elrontod a kódot, akkor pápá mobiltelefon. Letilt a SIM-kártya. Mobiltelefon nélkül olyan voltam, aki nem kelt korán, és nem izgult ilyen dolgok miatt. Az a jobb, ha a könnyebb életet választjuk, és nincs mobiltelefonunk.
Alíz még soha nem volt korábban nyári táborban, így kicsit megszeppent az ötlettől: sok idegen gyerek és egy egészen új hely, ahol még soha nem járt! És még a nagymama sem mehet vele. De erősebb volt a kíváncsisága, mint a félelme, úgyhogy hipp-hopp, máris jelentkezett a táborba, és hamarosan ott találta magát hátán hátizsákkal, fején kissapkával egy nyüzsgő gyereksereg közepén.
A meséskönyv legnagyobb zsenialitása mégis a tökéletesen működő elbeszélői hangban rejlik: Zalka Csenge Virág megtalálta azt a közvetlen, élőbeszédszerű és egyszerre igényesen irodalmi nyelvezetet, ami úgy szól a ma gyerekéhez, felnőttéhez egyaránt, hogy nem próbál modern lenni, nem próbál aktuális lenni, nem akarja mindenáron megkedveltetni magát, mégis tökéletesen érthető, befogadható, sokszínű és szórakoztató, és továbbörökíti a magyar népmese gazdag szóbeli hagyományát.
A képregény kerettörténete szerint a kamasz Berci osztálykiránduláson vesz részt a Mátyás-templomban, de nem kifejezetten élvezi. Unalmában a templom által kifejlesztett telefonos alkalmazást kezdi böngészni, és azon keresztül váratlanul feltöri a titkos kódot, melynek hatására megáll az idő és életre kelnek a templom szobrai: Tabula és Rasa, a múltébresztők az időlift segítségével elkalauzolják Bercit a régmúltba és bemutatják neki a templom történetét.
Egy álló nap utaztam, megállás nélkül keresztül a Tóhát rengeteg erdején, de keresztül bereken, mocsáron is. Már jócskán beesteledett, mikor egy apró kunyhónál találtam magam. Nem volt ott széltében-hosszában semmi más, se ember, se állat, csak ez a kis kunyhó a puszta közepén, de bentről fény világlott. No, gondoltam, itt válik el a vér a víztől, bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón háromszor.
Régen történt, egy verőfényes, hihetetlenül meleg napon, hogy a Vizek Ura bennragadt a Paraná folyó deltájában. Megállt ugyanis egy percre, hogy élvezze a friss levegőt, a puha szellőt a sűrű fák árnyékában, lebegett csak a vízben, behunyt szemmel, de a percekből órák lettek, és ő hirtelen megérezte, hogy az iszapban fekszik, s orra kikandikál a folyó vizéből.