Mimi és Momi éppen a rózsalugast gondozta, amikor hirtelen egy hatalmas sóhajtást hallottak a hátuk mögött. Kíváncsian megfordultak, vajon ki lehet az, aki ilyen mély lélegzetvétellel adja tudtukra a jelenlétét. A szemük elkerekedett a csodálkozástól. Erre a látványra biztosan nem számítottak.
– Sziasztok! Richárdot keresem. Nem láttátok errefelé?
A kérdező ugyanis egy zongora volt. Egy hatalmas, fekete zongora. Négy, díszesen faragott lába volt, pontosan nyolcvannyolc billentyűje és három, aranyszínben pompázó pedálja.
– Be… beszél! – ámuldozott Mimi.
– És milyen szép hangja van! – tette le az öntözőkannát Momi.
– Köszönöm az elismerést, jólesik – mondta a váratlan vendég, és a hangja most még dallamosabban csengett. – Molld úr vagyok. Pontosabban a gazdám, Richárd nevezett el így. Őt keresem. Nem láttátok?
– Sajnos nem – mondta Mimi. – Reggel óta teszünk-veszünk a kertben, de senki nem járt erre, csupán Lepike és Lopika, a két tarka lepke. No meg Ottokár, aki a tegnap kölcsönkért sárgarépát hozta volna vissza, ha útközben meg nem éhezik.
– Ez nagyon lehangol – sóhajtotta Molld úr.
– Pont ezért veszélyes, ha egy magadfajta hangszer búsulni kezd.
Momi odafutott a zongorához, óvatosan megérintette a tetejét, ami elég forrónak tűnt. – Inkább ülj le itt az árnyékban, pihenj egyet, gyönyörködj a rózsákban.
– Köszönöm, inkább állva maradnék – mondta a zongora, és tétován lépett egyet oldalra. – A virágok pedig tényleg szépek. A híres Rózsakeringő jut róluk eszembe.
Itt a hangja egy kicsit elérzékenyült.
– Rózsakeringő? – pislogott Mimi.
– Richárd szerzeménye – lelkesült fel Molld úr. – Akkor komponálta, amikor még olyan szép dallamok születtek a billentyűimen, mint a ti rózsáitok. Hej, de boldog időszak is volt az! Felléptünk a világ nagyvárosaiban, a közönség állva tapsolt, lubickoltunk a sikerben.
– És mi történt később? – kérdezte Momi rosszat sejtve.
– Richárd lelkéből elfogytak az új dalok. Az ujjai többé nem engedelmeskedtek neki. Ha valami újat akart komponálni, a régieket kezdték el játszani. Gazdám aztán már nem is próbálkozott. Naphosszat csak ült a szobájában, és szomorúan bámult ki az ablakon. Aztán tegnap nyoma veszett.
– Biztosan megkerül – mondta Mimi. – Lehet, hogy eszébe jutott egy új dallam, és elszaladt a városba kottapapírért.
A zongora akkorát sóhajtott, hogy minden húrja beleremegett.
– Én tanultam zongorázni – lépett mellé Momi. – Megengeded?
Gondosan megmosta a kezét a kerti csap alatt, szárazra törölte, majd megfordította a legnagyobb vödröt, az szolgált zongoraszékül. Lenyomott néhány billentyűt. Aztán még néhányat. Erre megjelent Lepike és Lopika, és boldog pillangótáncba kezdtek Molld úr fölött. Momi megbátorodott, és egy kedves, rögtönzött dallammal hálálta meg a két lepke műsorát.
– Ez fantasztikus! – kiáltotta a zongora. – Ez te találtad ki?
– Igen – pironkodott Momi. – De biztos vagyok benne, hogy a gazdád ennél százszor szebb játékkal bódította el a közönségét.
Az egyik bokor mögül Ottokár dugta ki a fejét.
– Zene füleimnek! – lelkesedett. – Ha megengeditek, ezt lekottázom.
Fogott egy botot, húzott öt egyenes vonalat az út menti porba, egy kicsit gondolkodott, aztán hátraszólt:
– Mimi, segítenél ezzel a G-kulccsal? Mindig elfelejtem, merre is tekeredik.
Amikor a G-kulcs is megvolt, letépett néhány pitypangot.
– Ezek lesznek a kottafejek – magyarázta. – Megtennéd, kedves Momi, hogy lejátszod újra az imént hallott fülbemászó dallamot?
Momi lejátszotta, Ottokár kottázott, a többiek lélegzet-visszafojtva figyeltek.
– Nagyon boldog vagyok! – lelkesedett a zongora. – Újra van értelme az életemnek!
– Maradj nálunk! Örökre! – tapsikolt Mimi. Aztán a többiek csalódott arcát látva, ő is a ház felé fordította a fejét. Aztán Molld úr felé. – Ó!
– Bizony, nem férnék be hozzátok – mondta a zongora kissé rekedt hangon. – Sem az ajtón, sem az ablakon. Túl széles vagyok én ahhoz.
Ottokár a fejét vakargatta és hümmögött.
– Akkor talán a kéményen?
Lepike és Lopika elnevette magát a nyúl mulatságos kérdésén. Mivel a lepkék általában nagyon halkan nevetnek, ezt nem is hallotta senki.
Volt ott azonban még egy nevetés is. Hangos, recsegős, kissé gúnyos. És akiből kiszakadt, az nem volt más, mint Vatta Antal, az ószeres. Észre sem vették, amikor a házukhoz ért, annyira lekötötte a figyelmüket Molld úr. Vatta úrnak hatalmas bajusza volt, fehér keretes szemüvege és kissé bő, nem túl frissen vasalt kockás inge. És kellemetlen nevetése.
– Köszönöm, lányok, hogy kitettétek a ház elé ezt a régi kacatot, máris jön a sógorom teherautóval, és visszük.
Mimi és Momi szinte egyszerre mondták:
– Nem mi tettük, és Molld úr nem régi kacat, hanem egy gyönyörű, vadonatúj hangversenyzongora, aki a gazdáját keresi.
– Nocsak! – pödörte meg Vatta Antal elégedetten a bajszát. – Hiszen akkor megtalálta! Adok érte nektek két tábla csokoládét.
– Molld úr nem a mienk!
– Akkor még jobb. Megmarad a csoki is, enyém lesz a zongora is.
– Azt már nem! – toppantott Mimi.
– Kizárt dolog! – toppantott Momi. – Molld úr a védelmünk alatt áll!
Lepike és Lopika is toppantottak, ám mivel a lepkék általában nagyon halkan toppantanak, ezt nem is hallotta senki. Ottokár sem toppantott, mert ő meg fél az emberektől, főleg a vadászoktól és az ószeresektől, és már időben nyakába vette a lábát.
Vatta Antal elnevette magát, aztán ő is toppantott.
– Márpedig itt az lesz, amit én mondok!
Nos, ószeresünknek akkor talpa volt, mint a péklapát, így aztán senki sem csodálkozott, ha annyi por szállt fel alóla a levegőbe, hogy percekig szinte semmit nem láttak. Köhécseltek, prüszköltek, Vatta Antal meggondolatlan toppantása igencsak csípte a szemét és kaparta a torkát a jelenlévőknek.
Az ószeres leporolta a bajszát és a nem túl frissen vasalt kockás ingét, majd elkerekedett szemmel kérdezte:
– Ho… hova lett???
Molld úr ugyanis nem volt sehol.
– Elrepült – vonta meg a vállát Mimi. Aztán felállt a vödörre, és az eget kémlelte, hátha integethet még távozó barátjának. – Végül is szárnyas zongora volt.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.
De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.
Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.