Árnyak libbennek a falakon, nyári szellő játszik a függönyökkel. A kitárt ablak néha meg-megnyikordul, a fénylő hold titokzatosan világítja meg a várat.
Pici és Boróka, az ikertündérek egyszerűen nem tudnak elaludni ezen a titokzatos éjszakán. Az egymást keresztező sok kis folyosóból, teremből álló tündérvárra rátelepedett az éjszaka, bár holdfényben fürdik a pompás palota, mégis néhány szobában, főleg a titkos folyosókon koromsötét honol.
Tündérföldön nincs mitől félni. A legbékésebb birodalom ez az Óperencián innen és túl. A gyufaskatulya nagyságú istállókban alszanak a paripák, mármint a cserebogarak, itt-ott nagyot koppannak, ha lepottyannak a falról álmukban. A vén tündérfejedelem is horkol, álmában óriás ő, sőt titán.
Pici és Boróka álmatlanul forgolódnak ágyikóikban, amelyek bölcsőként ringanak a csepp szobában. Piciny dióhéjak ezek, falatnyi takaróval bélelve. A pöttömnyi tündérkéknek igazi ékszeresládikót varázsolt az apjuk a falatnyi szobából. Mákszemnyi tükör a falon, kagylókeretben, parányi komód, igényesen faragott pillangókkal díszítve. Idilli környezet az övék, mégis mintha a tündérikreket álmukban elragadná valami titkos erő. Mint amikor becsukod a szemed és látsz valakit, de ha kinyitod, újra csak sötét lesz, s mégis rikácsol a szíved a félelemtől.
– Pici, Boróka, gyertek csak... csukjátok be szépen a szemeteket, szenderüljetek el... álomföldön találkozunk... várlak titeket!
Ezt hallották a csöppségek, illetve nem is hallották, bennük szólalt meg az üzenet. Befúrták fejüket a takaróikba, s báránykákat kezdtek számolni: egy bari, két bari, három bari, négy bari, öt ba... mint a bunda, úgy aludtak. Álmukban röpködtek az égen, cikáztak a felhők közt, majd leröppentek a folyópart mentén búvóhelyként kínálkozó bozótosba. A hullámok egy aprócska üveget vetettek a partra, nyúlfarknyi üzenettel bélelve. „Segítsetek!” Csak ennyi állt a papírfecnin, semmi más.
A két kis tündérleány hirtelen felébredt, egymásra pislogtak, s pajkosan suttogták: „Segítünk, hát, uccu neki, de kinek, mikor, hogy derül ki?”
Ekkor szobájuk mákszemnyi ablakocskája kinyitódott, s mintha maga a fuvallat libbent volna be rajta szegfűszeg formájában és illatával. Pici és Boróka nagyot néztek, megdörzsölték a szemüket. Porontyabb a porontynál, gondolták. Boróka viccesen megjegyezte:
– Porszemecske, hallasz-e? Látsz-e, megszólalsz-e?
Uramatyám, láss csodát, a szegfűszeg megborzolta magát, és egy igazi jóvágású legény nézett farkasszemet a két tündérrel. Méretre akár egy lencseszem, de a mosolya... lehengerlő.
– Álommanó a nevem, bár van pár becenevem: Nagymenő, Csutka, nagymenő Csutka, választhattok, kedveseim – szólt a vagány manócska, és kacsintott egyet-egyet a két kis virágszálra. Mondókáját imígyen folytatta: – Láthatatlan vagyok, álmaitokban ugyan találkozhattok velem, de fényes nappal csak az láthat, aki felismeri a csodákat, akinek a szíve ragyog, akár a gyöngy, akinek nem számít semmit egy kis göröngy, aki tudja, a könny a szív kútjából ered, boldog és bánatos után egyaránt ered.. khm... khm... – köhécselt egyet –, ismételgetem magam? Hát megbugygyantam?
Kuncogtak a lányok, tetszett nekik Csutka, az álommanó.
Icinyke-picinyke nagymenő lencseszem,
Egyedem-begyedem, izzad a tenyerem,
Irgum-burgum-nagy Medvetó,
Titkos ez a találkozó?
Így válaszolt rímekbe bocsátkozva Pici, aki mellesleg akkor is szívesen és ízesen ontotta a rímeket, ha körülötte mindenki zokogott vagy búslakodott, esetleg betegeskedett. Hitte, hogy egy jól megfaragott rím minden nyavalyára és turpisságra a legjobb lélekbalzsam.
Csutka nem vesztegette az idejét, belefogott mondókájába:
– Találtatok valamit az álmaitokban, amit egyedül nem tudtok megfejteni. Segítek nektek, mert jó szívetek van, mert minden folyólakó és álomlény a barátom, mert fontos nekem az emberek álma, a tündérek álma, a manók álma... de porszem került az álomtárba... mintha az emberek az álmaikba rejtenék a legértékesebb pillanatokat. Tudtátok, hogy az emberek kincseit az álmaik rejtik? Amit ők értéknek hisznek, pénzt, autót, villát, mobiltelefont, számítógépet, egyre korszerűbb kütyüket, azok nem igazi kincsek. S én megtudtam az iszapi őrtől, a folyók mélyének csendjétől, hogy az emberek valódi gazdagsága ott rekedt az álomfolyó alján sok-sok palackban... Az őr szerint ez egy elátkozott kincs lehet, de éppen ezért, a kincs az kincs, az átkot meg űzzük el jó messzire, Sosemvolt Birodalom szélére, s csaljunk végre mosolyt az emberek arcára! Adjuk vissza a kincset!
Pici és Boróka csodálkozva hallgatták Csutka manót. Fogalmuk sem volt, mitévők legyenek, kincs, mosoly, mosolytalanság, ember?
Megmentheti-e álom- és tündérvilág
A hírhedt és okos emberfiát?
Hogy álljanak össze a porszemek egésszé,
Az ember önmaga ellensége, kész rém.
Rém és rím, rém vagy rím,
Rímet a rémért, kökörcsin.
Pici érezte, hogy kínrím lett a vége, de kuncogott egy jót, Boróka meg csak legyintett, hisz tudta, hogy ha az ikertestvére nem tud kiszamárkodni egy záró rímet, akkor rávágja, hogy kökörcsin vagy bolhapiac, esetleg kulipintyó...
– Te Csutka manó, biztos, hogy az álomban rejtőzködő kincseket szeretnék visszakapni az emberek? – kérdezte Boróka félszegen. A szívünkből fakadó dal a legszebb ajándék, énekeljünk az embereknek! – mondta megint csak Boróka, s lehunyt pillái mögött már látta is csilingelni az emberek világában a faleveleket, fütyörészni a szelet, énekelni a vizeket, csicseregni a madarakat, áriázni a tengerlakókat, morzejelezni a cseppeket, mert a tündérek szerint mindent hallani, még a csendet is.
Csutka is jó ötletnek tartotta, hogy az embereket valahogy meglepjék egy csodálatos, parázsló, csilingelő üzenettel, nem egyszer tetten érte ugyanis az emberek álmait és megmutatta nekik, hogy ők is lehetnek boldogok, gyermeklelkűek, szenvedélyesek, tűzről pattantak. Így is történt, a manó és a tündérikrek álomverset hintettek az emberekre. Minden horkoló, szunyókáló, bóbiskoló földlakó hallhatta, ahogy az álombéli világban énekel a láthatatlan kórus. Boldogabban ébredtek, nem féltek szeretni, ismét törődő kezekkel nyúltak a természet felé, már nem rohantak, mint a robotok, esténként táncoltak és örvendeztek, hálát adtak azért, amijük van. Pici és Boróka pedig egy szép napon, amikor Álomföldön röpködve elérkezett az Álomfolyóig, a parton megszámlálhatatlanul sok üvegre lelt, a sok viháncoló hullám sodorta ki valamennyit. Botorkáltak az üvegek közt tanácstalanul, amikor Csutka egy szempillantás alatt ott termett mellettük, és szelíden elgondolkodva, már-már búslakodva töprengeni kezdett...
– Lássuk csak, lássuk csak, mi lehet itt, varázsital, tinta, forrásminta? Titkos szer vagy gyógytinktúra, élet vize vagy mi lehet e sok üveg belseje? Valami lötty van bennük, értékes-e, megfejtjük?
Ekkor kipattantak az üvegből a dugók, cseppenként pergett a köveken és a kagylókon a nedű, elfolyt a homokos parton minden cseppje, beitta az álomföld. Pici és Boróka egy-egy cseppbe bemártotta az ujja hegyét, Csutka sem maradt ki a nagy felfedezésből, s döbbenten állapította meg, hogy az emberek könnyét rejtették az üvegek. Valaki összegyűjtötte őket. Ez volt hát az elátkozott kincs. Vagy talán az élet vize? Ez után kutatott több száz boszorkány is az elmúlt évszázadok alatt?
Lám-lám, mások könnyei árán senki sem lehet halhatatlan és legyőzhetetlen. A legnagyobb kincs nem másban keresendő amúgy sem, hanem bennünk, önmagunkban. Hiába is lennénk halhatatlanok, ha olyasmit tennénk mindig, ami lyukas garast sem ér, amiért soha senki nem hordozna minket a szívében. De ha másoknak örömet szerzünk, ha csak csendben és észrevétlenül tesszük a jót, akkor a szeretet egyre terjeszkedik, egyre nagyobb lesz az ereje, így lesznek a tetteink örök életűek, sosem felejthetőek. Csutka, Pici és Boróka táncra perdültek a folyó partján, énekeltek, ahogy a torkukon kifért.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
