Zorkóczy Zenóbia: Budapesten tart műhelyfoglalkozás-sorozatot az Osonó

2020. szeptember 13., 08:11

Az Osonó társulat komplex színháznevelési programjának részeként szeptember 11. és 13. között tréningsorozatot tart Budapesten. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott programban az Osonó két tagja, Fazakas Misi és Mucha Oszkár csapatépítő, önismereti, személyiségfejlesztő és színészmesterség-műhelyfoglalkozásokat tart. Az önfenntartó, független Osonó Színházműhely a színház, az oktatás és a szociális projektek kulcsszavakra építi fel tevékenységét. Ennek jegyében a tavaly 129 műhelyfoglalkozást tartott és három drámatábort szervezett. Az Osonó számára fontosak azok az oktatási- színházi formák, amelyekkel az emberek közötti interakció, találkozás és párbeszéd megteremthető. A társulat vezetőjét, Fazakas Misi színész-rendezőt kérdeztük eddigi tevékenységéről, tapasztalatairól, jövőképéről és terveiről.

Forrás: Fazakas Misi

– A járvány előtt rendszeresen ingáztál Erdély és Magyarország között. Hogy megy a határokon átívelő együttműködés most, amikor alig lehet átkelni a határokon? 

– Nehezen, és folyamatosan szervezés és újratervezés van a pillanatnyi helyzetnek megfelelően. De ezáltal is gyakoroljuk, hogy a jelen időben maradjunk és nyitottak legyünk a világra, a kihívásokra. Például a múlt félévben a sepsiszentgyörgyi dráma tagozatos diákjainknak innen, Budapestről online tartottam meg a színészmesterség-órákat, sőt a készülő József Attila-előadásunk rendelkező próbáit is az internet segítségével bonyolítottuk le.

– Sepsiszentgyörgyön működik Románia egyetlen magyar tannyelvű, akkreditációval rendelkező dráma tagozata, amit te alapítottál két évtizede, sepsiszentgyörgyi színészként. Mesélj!

– Húsz éve alapítottam a dráma tagozatot a Plugor Sándor Művészeti Líceumban (melynek hasonló párja most alakul Marosvásárhelyen). Egy kis szigetet próbálunk létrehozni ebben a nagyon kusza, zavaros és halott, de legalábbis nem jelenidejű tanügyi rendszerben. A világ kihívásaira próbálunk válaszolni; a képzésünkkel olyan helyzetbe hozzuk a nálunk tanuló fiatalokat, hogy a szakmai gyakorlaton túl segítsük személyiségük fejlődését, nyitottságukat, rugalmasságukat, hogy kíváncsiak legyenek önmagukra és a világra. Mivel regisztrált tehetségpont vagyunk, sokat tudunk pályázni, szakembereket hívni, belföldi és külföldi tanulmányutakat szervezni, így az eléggé gyenge kerettanterv mellett nagyon sok projektet szervezünk, a színházzal kapcsolatos tantárgyak mellett egyéb izgalmas tantárgyakat vezettünk be, mint a disputa, a médiaismeret, az újságírás, a tudomány és művészet.

– Hogyan működik a felduzzasztott óraszámú tanítás?

– A dráma tagozaton moduláris, azaz tömbösített oktatás zajlik, melynek rendszerét én dolgoztam ki Romániában ezelőtt nyolc évvel. Ez azt jelenti, hogy minden héten más-más szakórája van a drámás diáknak, és egy adott folyamatban egy, legfeljebb két szaktantárgyra kell figyelnie, így jobban elmélyülhet a munkában. Tehát félévente tizenhét hetet kell kidolgozni, hogy mikor melyik tanár tanít, hogyan tömbösítünk, hogy az hasznos legyen, ki melyik teremben van, melyik évfolyam hol gyakorol. Nem könnyű a diákoknak, de a sűrű program ellenére az alapvető elvárásunk tőlük az, hogy gyakoroljanak és fejlődjenek szakmailag, emberileg pedig kibontakozzon a személyiségük. Elvárjuk, hogy az érettségijük száz százalékban sikerüljön, ami ebben az évben is teljesült.

– Milyen arányban lesznek színészek a végzőseid?

– Körülbelül harminc százalékuk marad színházközelben, vagyis színész, dramaturg, rendező vagy díszlettervező lesz. Régebb a tanfelügyelőséggel nagy vitáink voltak, hogy miért nem mennek többen színművészetire. Én folyamatosan azt hangsúlyozom, hogy a dráma tagozatnak igazából nem az a célja, hogy mindenkiből színész legyen, hanem hogy önismeretre tegyenek szert a fiatalok, és hogy a képzésünkkel segítsük a személyiségük fejlődését. A lényeg az, hogy a világlátásuk táguljon. Tehát megpróbálunk választ adni az élet kihívásaira az oktatáson keresztül, felkészíteni a fiatalokat arra, hogy nyitottak legyenek, rugalmasak, egyensúlyba kerüljenek önmagukkal, hogy gondoljanak valamit a világról, hogy legyenek bátrak elmondani, egyszerűen: hogy legyenek bátrak a saját útjukat járni. Öröm, amikor tíz-tizenöt év után is visszajelzik a volt diákjaim, hogy pozitívan emlékeznek az iskolára, ami sokat segített abban, hogy megtalálják a saját útjukat.

– Nemcsak erdélyi diákokat tanítasz, hanem magyarországiakat is. Rendszeresen tartasz tréningeket középiskolásoknak az anyaországban. Különbséget látsz az itteni és az ottani diákok között? 

– Egyetlen tényleges különbséget látok az erdélyi és a magyarországi fiatalok között: a magyarországiak bátrabbak, az erdélyiek nagy részéből hiányzik az egészséges önbizalom. A kisebbségi lét egy bizonyos mértékű önbizalomhiánnyal párosul. A dráma tagozaton a következő években az lesz a feladat, hogy erre megoldást találjunk, és segítsük a fiatalok önértékelését. A fiatalok nagyon nehéz helyzetben vannak mindkét országban. A műhelyfoglalkozások után mind a fiatalok, mind a pedagógusok leginkább azt jelzik vissza, hogy a foglalkozások hozzásegítik őket ahhoz, hogy igazi közösségi élményeket éljenek át. Azt panaszolják, hogy nagyon kevés olyan hely maradt, ahol igazi közösségi élményt tudnak megélni. A családok szét vannak esve, az iskolai közösségek már rég nem igaziak, az egyház sajnos csak nagyon ritka esetben tudja megszólítani ezt a generációt. Nagyon fontos kérdés, hogy a fiatalok – de akár mi, felnőttek is – hol fogjuk a közösséget megélni. Most az a feladatunk, hogy a közösségépítésre figyeljünk oda, azt segítsük a műhelyfoglalkozásainkkal, az előadásainkkal. Újra fel kell fedeznünk, hogy azzal, hogy a másikra odafigyelek, én is gazdagszom. Tehát egy kicsit ki kell lépni ebből az individualista, egoista világból, és az ujjal mutogatás helyett fel kell fedeznünk, hogy rajtunk kívül is van élet, rajtunk kívül is vannak emberek.

– Mondanál egy példát arra, hogy miként segít egy színházi-nevelési tréning vagy előadás és utána a beszélgetés a kommunikáció javításában vagy az egymáshoz közeledésben?

– Az egyik székelyföldi faluban előadás után közönségtalálkozót tartottunk. Az előadás egyik témájáról egy középkorú férfi elmondta a véleményét. Mellette ült egy 16 év körüli fiú, aki válaszként elmondta, hogy ő ezt teljesen másképp gondolja. Aztán megint a férfi kért szót, és körülbelül hét percig beszélgettek egymással a témáról. Egyszer csak megszólal a férfi: „Jól nézünk ki, édes fiam, hát ejszen ide kellett jöjjünk, hogy ezt megbeszéljük? Hát otthon mi ezt nem tudtuk volna megtárgyalni?” Kiderült, hogy apa és fia volt. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy igazából mi a mi munkánk és feladatunk: összehozni az embereket, beindítani a kommunikációt. Igen, otthon már az esetek többségében nem tudjuk megbeszélni, de az iskolában, a munkahelyen vagy sokszor a barátai társaságokban sem, mert félünk. A tét az, hogy tudunk-e olyan fórumokat létrehozni,  ahol az emberek között létrejöhet a közös gondolkodás, még akkor is, ha bizonyos kérdésekben nem értünk egyet, de legalább merünk beszélni róla, és közösen körbejárjuk a témát. Nem mondom, hogy a színház az egyetlen, de hihetetlenül jó eszköz minderre.

Forrás: Fazakas Misi

– Miért fordultál a fiatalok felé?

– Nagyon bízom bennük. A mi munkánk tétje az, hogy miként teremtünk olyan helyzetet, hogy a fiatal felfedezze magában a lelkesedést, az energiát, vagy bármilyen területen a hivatástudatot, és megtanulja a felelősséget. Tehát nagyon sok minden összefügg. Például a Colectiv szórakozóhelyen történt tragédia – több fiatal bent égett a klubban – láthatóvá tette mindazt, ami nem működik Romániában. Többször is kimentünk az utcára tüntetni, s akkor a szüleim azt mondták, hogy ők nem jönnek, mert öregek ehhez, és amúgy is nekünk kell megváltoztatni a világot. Én meg azt mondtam, hogy nekik is ott a helyük, mert az, hogy ilyen helyzet alakult ki, ez annak a generációnak az utóbbi 20-30 évén is múlott. Tulajdonképpen ezzel a felelősségvállalással nagyon nagy problémák vannak. Az idősebb generációk sem vállalnak felelősséget azért, amit hátrahagynak, és a legkönnyebb mindig a fiatalokra mutogatni, hogy bezzeg a mai fiatalok milyen rettenetesek. Csak egy dolgot felejtünk el: hogy ezeket a fiatalokat mi neveltük – vagy nem neveltük.  A vádaskodás helyett pedig segítenünk kellene nekik, mert nagyon nehéz helyzetben vannak. A mi generációnknak még stabil családi helyzete volt, még volt egy kiszámítható, olyan-amilyen oktatási rendszerünk, volt szociális hátterünk. Egy mai fiatalnak, akinek szétesett a családja, vagy alig találkozik a szüleivel, aki túlél az iskolában, csak már legyen vége, mi jelent majd fogódzót? Belebújnak a telefonjukba, és ha otthon nem tanulták meg vagy nem tapasztalták meg azt, hogy mit jelent az értékes kommunikáció, ha a környezetükben ez nincs jelen, akkor vagy megmutatjuk és megpróbáljuk őket rávezetni erre, vagy továbbra is mutogatni fogunk rájuk. De ez mit old meg? A felnőtt generációknak nagy adósságuk van a fiatalokkal szemben!

– Mi a megoldás?

– Az egyik legnagyobb problémám Romániában az, hogy hiányoznak a hosszú távú stratégiák, nincsenek válaszaink arra, hogy mit kezdjünk a fiataljainkkal, hogy mi lesz velük húsz év múlva. Ha hosszú távban akarunk gondolkozni, akkor ma kell elkezdeni a fiatalokkal való foglalkozást. Ehhez pedig rendszer kell és stratégia. Erre és az ezt segítő ifjúsági projektjeinkre például az Osonó nem kapott igazi anyagi támogatást Sepsiszentgyörgyön. Többek között ezért is költöztettük el onnan a független színházunkat.

– Magyarországon jobb a helyzet függetlenként?

– Romániában nincs fenntartási költségre támogatás a függetleneknek. Ehhez képest Magyarországon van. Ez például pozitív dolog. Természetesen minden viszonyítás kérdése. Mi Romániában szocializálódtunk, így pár dolgot másképp látunk.

– Magyarországon a függetlenek nagyon el vannak keseredve. Te szeretsz független lenni?

– Bármennyire is nehéz, az a nagyon nagy előnye, hogy arra kényszerít: folyamatosan a jelenben legyek és folyamatosan feltegyem azt a kérdést, hogy miért csinálom a munkámat és miért fektetek bele ekkora energiát. Miért szeretem még mindig a színházat és miért hiszek benne? A függetlenlét nem nagyon hagy elkényelmesedni, kreatívan tart és ez nekem jó!

A Közös élményekkel egy jobb jövő felé című program célja olyan fiatalok bevonása a műhelymunkákba, akiknek az élményalapú, játékos foglalkozások lelkesítő lehetőséget jelentenek személyiségük fejlesztésére, ezáltal közösségi helyzetük és szerepük előmozdítására is. Az eseményen részt vevő 16 fiatal a foglalkozások során az önálló, páros és csoportos gyakorlatokban új szemszöget nyer a kapcsolatteremtés, a kommunikáció, az együttműködés, összességében az emberi kapcsolatok érdemi fenntartása, ápolása területén. Ezek az élmények és visszacsatolások alapvető fontosságúak a közösségekben való egészséges és működőképes részvételhez, így azok hosszú távú fenntartásához és fejlődéséhez. A komplex színházi nevelési programmal a résztvevők megtapasztalják a közös munka eredményének gyümölcsét és saját értékeik felismerésén és megerősítésén túl a társak értékeinek fontosságát is.

 * 

Fazakas Misi

2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színész szakán, majd ugyanott, 2007-ben fejezte be tanulmányait a kortárs rendezés magiszteri képzésen. Közben, 2006-ban véglegesítette színházi neveléspedagógia oklevelét.

2000 és 2007 között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze volt. 2000-ben alapította meg Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor Művészeti Líceum dráma tagozatát, amelynek a mai napig tagozatvezetője, színészmesterség-tanára. Napjainkig ő az Osonó Színházműhely vezetője és rendezője. A színházi, oktatási, színház-nevelési és szociális programokat létrehozó független társulat a vezetése alatt 2016-ban az Európai Parlament értékelése által az Ifjúsági Nagy Károly-díj nemzeti győztese lett, míg 2017-ben Európai Tehetségponttá vált. 2014-től a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola színházi nevelési felnőttoktatásának szervezője és trénere, de trénerként rendszeresen tart műhelyfoglalkozásokat a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes és a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosainak is.

Rendezései közül kiemelkedik a 2011-ben bemutatott és mai napig is műsoron tartott Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadás, amelyet eddig 572 alkalommal mutatott be az Osonó Színházműhely három kontinens 25 országának 180 településén. Pedagógusként a színháznevelési műhelyfoglalkozásokra és táborok vezetésére specializálódott. 2000 óta 69 drámatábort szervezett, amelynek vezetője és trénere volt. Évente megközelítőleg 120 színháznevelési foglalkozást vezet fiataloknak és felnőtteknek Bangkoktól kezdve Marokkón át Európa számos országáig.

Rendezői és pedagógiai munkásságát eddig 42 országos és nemzetközi díjjal jutalmazták.