– Hogyan jött létre a Márai-sorozat, amely, ha jól tudom, már huszonegy részes?
– Igen, illetve most készült el a huszonkettedik rész. Mintegy tíz évvel ezelőtt Mészáros Tibor irodalomtörténész barátom, aki a sorozat szerkesztője és összeállítója, fölkért egy előadásához az irodalmi illusztráció felolvasására. Akkor találkoztunk először, és akkor nyitott ki nekem egy óriási kaput Márai életművére. Korábban én is csak a legnépszerűbb és a legismertebb regényeket olvastam, egyáltalán nem mélyültem el benne, de ez a tíz év nemcsak azt az örömöt hozta, hogy rengeteg helyre elvisszük Márai életművének különböző stációit és tematikus gyűjteményét, hanem olyan világ tárul ki számomra, amelynek mintha minden sorát ma írta volna.
– Ugyanerre gondoltam én is, annál is inkább, mert az utóbbi időben mintha egyre gyakrabban találkoznék Márai soraival, különösen azzal a versével, amely úgy kezdődik: „Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van…” Mit mondanak el ezek a sorok Márairól, illetve mit mond el rólunk az, hogy ma egyre gyakrabban kerülnek elő ezek a szinte jóslatszerű mondatok?
– Az igazi nagy szellemi alakok és klasszikusok arról ismerszenek meg, hogy száz év múlva is érvényes, amit papírra vetettek és amit megfogalmaztak. A legtragikusabb és a legdrámaibb tapasztalatom az – és ez bármennyire közhelyes, de így van –, hogy az emberiség semmit nem tanul. Ami száz évvel ezelőtt történt, azok a dolgok ismétlődnek újra és újra. Visszatérve Máraira, mégiscsak egy olyan világ küszöbén élt, ami az úgynevezett aranykor és a békeidők, aztán jött egy nagy világégés, aztán jött még egy nagy világégés, majd következtek a származási meg eszmei holokausztok és üldözések és így tovább, ez tart a mai napig, kisebb-nagyobb szünetekkel. Mi még mondhatjuk azt, hogy viszonylagos békében élünk, de ez a béke állandó fenyegetés alatt van, és ezek azok a gondolatok, amelyeket Márai örök érvényűen megfogalmazott. Ez elől nincs menekvés, a folyamatok periodikusan ismétlődnek, és előbb-utóbb visszafordulunk a száz, százötven évvel ezelőtti eseményekhez, sajnos.
– A Márai-sorozattal eltöltött tíz év alatt hogyan változott önben a róla alkotott kép?
– Évről évre, estről este megértettem, hogy 1948 után miért akarták kitörölni a kulturális közgondolkodásból az életművét. Minél többet olvasok, foglalkozom vele, annál erősebb a meggyőződésem, hogy nagyon tudatos volt az a szándék, hogy ő kikerüljön a köztudatból, és ami az örömöm, hogy az elmúlt tíz évben olyan meghívóink, olyan támogatóink vannak, akik nagyon komolyan és elhivatottan feladatuknak tekintik a Márai-életmű újraélesztését és méltó helyre való visszahelyezését az irodalmi köztudatba. Máraira könnyen rásütik közhelyesen, hogy egy polgári író és magába forduló filozófus alkat, mert nem hajlandóak úgy olvasni a sorait, mint a köznapi gondolkodás és a köznapi életvitel újrafogalmazásának a művészi attitűdjét. Egész egyszerűen bátortalanul olvassák, pedig nem kell félni tőle. Az estjeinknek a nagy hozadéka az, hogy gyakran kapjuk azt a visszajelzést, hogy ja, igen, értem, szóval így is lehet olvasni Márait. A legnagyobb öröm számomra, így a százhuszadik előadás környéken, az, hogy ezek a visszajelzések, miután egyegy előadás elhangzik, nemcsak szóban kerülnek megfogalmazásra, hanem reményeim szerint az emberek utána elgondolkodnak, hogy miből is hallottunk részletet, hol is van az a kötet… Megkeresik a polcon, utánajárnak, elolvassák és felfedezik maguknak azt az élményt, amit esetleg egy ilyen előadáson átéltek.
– Az előadáson az is elhangzott, hogy Márai iszonyodott attól, hogy tömegemberré váljon. Én viszont úgy érzem, hogy ma épp a tömegemberek korszakát éljük, a legtöbben nem akarnak különbözni, kilógni a sorból. Mit mondhat Márai a ma emberének, vagy ennek a sorozatnak célja-e az aktualizálás?
– Nekünk nem kell aktualizálni Márait, egyáltalán nem szükséges, hiszen minden sora érvényes lassan most már egy évszázadon keresztül. Ha azt veszem, hogy éppen jövőre lesz harmincöt éve, februárban, hogy meghalt, és már olyan nemzetközi klasszikus rangra emelkedett az életműve, ami párját ritkítja, ennél több aktualitás és megerősítés nem kell. Nem is célunk előráncigálni olyan mára rímelő mondatokat vagy részleteket, amelyek arra provokálnák a nézőket, hogy csapkodják a térdüket, hogy „hú, de jól megmondta Márai”, nem ez a célunk. Az a célunk, hogy egy-egy témát, amit kiválasztunk, akár egy ünnepet, akár az emberi kapcsolatokat, akár a polgárságról írott műveiből részleteket, akár a művészetekről vagy a sportról szóló írásait – ez mind egy-egy része a sorozatnak –, úgy mutassunk be, hogy azok a szövegek hangozzanak el, amelyek egyértelműen és világosan örök érvényű mondatok. Nekünk nem kell aktualizálni, nekünk pont az a jó, hogy ahogy ő leírta, az úgy érvényes, és a tanulságai a mai napig tartanak.
– A tíz év és a huszonkét rész feltételezi, hogy van rá igény és van érdeklődés iránta a közönség részéről. Van ebben a sorozatban, az életműben még olyan téma, ami az alkotókat érdekelheti?
– Igen, a tervek szerint 2025-re, Márai születésének 125. évfordulójára szeretnénk, ha huszonöt rész lenne a sorozatból, tehát ehhez még három részt el kell készíteni. A témák megvannak, csak ezzel előre nem dobálódzunk. Már tudjuk, hogy mi az a kettő, ami biztos, és ami az év végére vagy legkésőbb jövő év elejére el fog készülni, a harmadikon viszont még egy kicsit vacillálunk.
– Az ön érdeklődését mi tartja fenn, milyen kapcsolódási pontokat fedezett fel Márai életművével, amelyek táplálják a lelkesedését?
– Egyszerűen a téma változatossága teszi ezt. Ilyen értelemben ez az életmű valahogy véletlenül magához ragadott Tibor első felkérése után. Eleinte csak nagyon szórványosan, ritkásan ide-oda kaptunk egy-egy felkérést, a jelenlegi formáját az előadásnak 2018-ban alakítottuk ki. Élő zenével – vágyaim szerint cimbalomzenével – színesítettük, mert rendkívül vonzódom a cimbalommuzsikához, nem tudom, miért, de valami elementáris vonzódásom van hozzá. Ebben valószínűleg az is benne van, hogy a hajdani polgári élet nemcsak zongorával látta el a nappalikat és a szalonokat, hanem cimbalommal is. 2018-ban, amikor új lendületet kapott a sorozat, akkor fogalmaztuk meg, hogy 2019-re, Márai halálának 30. évfordulójára egy olyan életműsorozatot szeretnénk összeállítani, amely havonta egyszer jelentkezik. Ez akkor, a kezdetekkor, tehát 2019-ben Budapesten, az első kerületi Jókai Anna Szalonban került megrendezésre, és nem emlékszem sem olyan íróra, sem olyan magyar költőre, akinek ilyen hosszú ideig, ugyanazon a helyen, havi rendszerességgel életműsorozatot rendeztek volna. Ez azóta is tart, igaz, most már nem a Jókai Szalonban, hanem a Várkert Bazárban és a Budai Polgári Közösség szalonjában zajlik a sorozat, de továbbra is ott, a budai első kerületben, ahol Márai a magyarországi élete jelentős részét töltötte, és ahova kötődött, ahova Kassa után a legjobban visszavágyott, hát mégiscsak Budapestről emigrált 1948- ban. Ez a folytonosság olyan ritka, ami nemcsak a mi ambíciónkat dicséri, hogy milyen kitartóak vagyunk, és dolgozunk ezzel a nagy életművel, hanem rendkívüli módon dicséri azokat a szakembereket és kultúraközvetítőket is, akik ezt megrendelik tőlünk, tehát annak idején a Budavári Önkormányzat, jelenleg a Várkert Bazár és a Várkapitányság. Úgy látszik, hogy ez alatt az öt-nyolc év alatt, amit itt most a legközelebbi múltnak tekintünk, ez már nem csak a mi szívügyünk, másoknak is azzá vált.
– Hirtling István élete, színészi pályafutása viszont nemcsak Máraiból áll, nemcsak addig terjed, hanem nagyon sok színházi és filmszerepet is a magáénak tudhat. Már főiskolásként játszott több budapesti színházban, így egyebek mellett a Játékszínben, a Radnóti Színházban, a Vidám Színpadon, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és a Pince Színházban. Tagja volt a Nemzeti Színháznak, a Madách Színháznak, alapítója a Kelemen László Színkörnek. Tartozott a szolnoki Szigligeti Színházhoz, játszott a Dunaújvárosi Bartók Színházban és a Veszprémi Petőfi Színházban is. A budapesti Új Színház meg a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatánál töltött idő után, 2019-től a Vígszínház színésze. Mondhatjuk, hogy az átlagosnál többször váltott színházat és társulatot. Mi az, amit keres a színházművészetben?
– Az örömöt keresem, és azt a közös játékkapcsolatot, ami a társulatom tagjaival, azokkal a színésztársaimmal, akikkel egy társulathoz szerződök, meghatározza az életemet. Nem is mindig az új keresése vitt tovább más-más színházakhoz, hanem talán valamit egy korábbiból elvesztettem vagy elveszett. Nem biztos, hogy én vesztettem el, mondjuk úgy, hogy valami megváltozott. És talán az is nagyon fontos, hogy a pályám során már főiskolás koromtól mindig vendégeskedtem valahol. Ezt még úgy igazán nem gondoltam végig, de most, hogy így kérdezi, talán érdemes lenne átgondolni mélyebben is, hogy ez az állandó vándorlás és vendégeskedés talán nemcsak a rendezők kíváncsiságát, hanem esetleg az én kíváncsiságomat és bátorságomat is jelenti. Vannak kollégáim, akik harminc, negyven, ötven évig ki sem tették a lábukat az anyaszínházukból, azt is megértem, de muszáj, hogy megértsem magamat is, mert hogyha hívtak, mentem. Persze nagyon sokszor mondtam én is nemet, és nemet mondani tudni kell, meg kell tanulni a pályán, gyakran ez sokkal nehezebb, mint könnyen odavágni egy igent, aztán majd lesz, ami lesz. A pályámra jellemző a sokszínűség, rendkívül sok különböző profilú színházban és számos különböző műfajú színdarabban játszottam, a zenéstől egészen a súlyos drámákig, és mindig örömmel fogadtam ezeket a felkéréseket, mert tudtam, hogy mindig valami szokatlan, valami kényelmetlen helyzet elé állítanak, ami kimozdít a komfortzónámból. És hogyha kimozdítanak a komfortzónámból, akkor ez nyilván valami fejlődéssel jár, és hogyha az ember fejlődik, akkor van esélye arra, hogy holnap is lesz dolga. Keresem a szavakat, azért, mert gyakran kritika éri, pró és kontra, azokat is, akik nagyon sokszínűen és sokfélét csinálnak, és ugyanúgy kritika érheti azokat is, akik csak egyfélét. Most akkor ki tesz igazságot? Ezen dilemmázok, hogy kell-e itt nekünk igazságot tenni. Szerintem nem, boldogulni kell, és mindenkinek jól kell éreznie magát a bőrében, mert akkor biztos, hogy elégedetten vagy legalábbis közel elégedetten hajtja álomra a fejét.
– Amikor azt mondja, hogy valami egy közösségből talán elveszett, ahonnan továbbáll, akkor az a kérdés is felmerül bennem: milyen az a közösség, társulat, kulturális közeg, amelyben jól érzi magát, amelyben komfortosan mozog?
– Ezt nem tudom megfogalmazni, mondom, mindig addig maradtam azokon a helyeken, ahol hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtam vagy dolgoztam, ameddig jól éreztem ott magam, éreztem, hogy számítanak rám és én is számíthatok rájuk. Szóval nincs erre külön recept, mindennap meg kell küzdeni a nézők kegyeiért akár egy ilyen irodalmi esten, akár egy nagy főszerepben, akár egy epizódszerepben, ez állandó jelenlétet, szellemi frissességet és odaadást kíván.
– Mi alapján mérlegel, hogyan dönti el, hogy egy felkérést elfogad-e, vagy éppen a nemet mondás tudományát gyakorolja általa?
– Mindenképpen minőségi munka kell, hogy legyen az, amire igent mondok, de ezt az adott helyzet és a körülmények döntik el. Valamikor csupán azért kell nemet mondanom, mert egyszerűen nem látom, hogy hogy férne bele az időbeosztásomba, és nem merek kockáztatni olyan vállalást, hogy majd meglátjuk, hogy hogy egyeztetik az előadásokat. Ilyeneket nem mertem soha vállalni, engem ne szidjon senki azért, hogy „na bezzeg azért nem tudjuk játszani az előadást, mert a Hirtling nem ér rá, elvállalta, de hát látszik, hogy nem ér rá, mert száz másik helyen is szerepel”. Ilyen kockázatokat például soha nem vállaltam.
– A Márai-sorozat folytatódni fog, de mellette még mi minden fér bele az életébe?
– Majd csak a szabadság után folytatódik, az idő alatt nem tervezek semmit csinálni, illetve természetesen viszem az olvasni- és tanulnivalókat. Jövőre vár a Vígszínházban két új előadás, tervben van egy másik darab is egy másik helyszínen, úgyhogy megint megyek vendégeskedni. Szóval folytatódik minden a maga rendje szerint, de azt is meg kell valljam, hogy most már azért igyekszem kevesebbet vállalni. Idestova, azaz egész pontosan jövőre lesz negyven éve annak, hogy a diplomát a kezembe nyomták a főiskolán, és nem mintha ez nagyon nagy idő lenne, mert hiszen mi az a negyven év, tegnap volt a diplomaosztónk…, de valahogy már nem akarok állandóan mindenhol ott lenni, például ez is olyan, hogy az ember nemet kell, hogy tudjon mondani, nem kell mindenhol ott lenni.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
