– A regény kezdetén a főszereplő, a tizenhat éves Lichtenberg Hajnal a koronavírus-járvány elől Piliscsudára költözik édesapjával – és ott találkozik a varázslattal. Jelképes ez a költözés, menekülés? „Csak” egy ismert és jól működő toposzt akartál használni a könyv elején vagy van számodra valami különös jelentősége?
– A könyvben megjelenő élethelyzet akkor, amikor elkezdtem a regényt írni, mindennapos volt. Mármint itt nem a beszélő macskákra és a magánlidércekre gondolok – bár sok minden megesett a karantén alatt –, hanem a járvány miatti vidékre költözésre. Az alapszituációt tehát tálcán kínálta az élet, a kérdés már csak az volt, irodalmi szempontból mit tudok kezdeni vele.
– Egy korábbi interjúban már elmondtad, hogy Piliscsudát sok szempontból Piliscsabáról mintáztad, ahol jelenleg is élsz. Miért pont ott áll a világfa? Mi ragadott meg ennyire a városban vagy a környékben?
– Itt élő ismerőseim is gyakran mondogatják, hogy „Piliscsaba a világ közepe” és a városkába látogató barátaim a hely elvarázsolt, különös hangulatáról számolnak be. Nagyon ihlető környék, ezt én is így gondolom. Mindezeken kívül egyesek a Pilist tartják a Föld szívcsakrájának, ami művészi szempontból is jól megközelíthető elmélet.
– A regényben Piliscsuda paradicsomi hely, a szó minden értelmében. Még írsz is a paradicsomról, a bibliai édenkertről, és sok helyen mély filozófiai kérdésekkel is foglalkozol. Manapság sokan aggódnak azon, hogy a mai fiatalok, kamaszok számára csak az egyszerű, eseménydús történetek érdekesek, de komolyabb kérdésekkel nem akarnak foglalkozni – neked nem voltak ilyen félelmeid?
– Az, hogy egy történet mély kérdésekkel is foglalkozik, nem zárja ki, hogy egyúttal pörgős, eseménydús is legyen, sőt a humor is nyugodtan megfér a filozófiával. Az a véleményem egyébként, hogy valódi, vegytiszta, százszázalékos komédia nem létezik. Még a leghumorosabb szituációk mélyén/környékén is találkozhatunk komolyabb kérdésekkel. A súlyok tehát kellenek egy szövegnek, mert ez is olyan, mint a jó metafora, amely két, nagyon távoli dolgot kapcsol egybe. A regényben felhajtóerő és nehézkedés is található – az a jó, ha az előbbi energia minél mélyebbre húzza, a másik pedig minél magasabbra repíti az olvasót.
– Sok olyasmit is írsz, amire a felnőtt olvasó azt mondhatja: bizonyára tanítani, nevelni szeretnéd a fiatalságot. Ez is a céljaid között volt, mikor elkezdted írni a regényt? És ha akkor még nem, gondoltál rá később?
– Kevés szakmában kell ilyen sok mindenhez konyítani egy kicsit, mint az irodalomban. Az írás által magamat is tanítom, passzív tudást aktivizálok és információcsírákat növesztek szóerdővé. Amikor valamit leírok, akkor szembesülök vele, hogy sok mindenről csak felületes a tudásom, nyomtatásban azonban az kevés. Úgyhogy utána szoktam nézni ornitológiának, csillagászatnak, földrajznak, néprajznak, még a méregkeverésnek is. (Szerintem a Google-kereséseim alapján a rendőrség már veszélyes elemként tart számon.)
– Van olyan szereplő a könyvben, akinek az értékrendje egy az egyben a tiédet tükrözi?
– A regény olyan, mint egy zenekari mű, amelyből lehet, hogy kihallatszik egy-egy szólam, de a sokféle hangszert együtt jó hallgatni. Azt élvezem a leginkább, hogy a szereplők révén önmagammal is alkalmam nyílik vitatkozni. Hiszen az ember véleménye valamivel kapcsolatban sokszor nem egyetlen, jól körülhatárolható pontként jellemezhető, hanem egy szélesebb spektrumként. A világfa kilenc ágában sincs egyetlen szószólom, viszont minden szereplőmben megmerítkezni olyan volt, mint megtöbbszörözni az életerőmet, kijátszani a személyiségem határait. Zseniális érzés!
– Mit jelentett neked, hogy megírtad ezt a regényt? Szórakozást, kikapcsolódást, elmélkedést?
– Önfelfedezést. Nem tudtam, hogy erre is képes vagyok, ezért öröm, hogy meg tudtam csinálni. Az írás sokszor szórakoztató, de mindig eljönnek a kemény munka pillanatai, amikor hibákat kell belátni és kijavítani, összefésülni a már unalomig ismert szöveg részleteit, kiküszöbölni logikátlanságait. Ez néha gyötrelmes annak, aki a flow-ban írás állapotát szereti, de szükséges ahhoz, hogy a végeredmény értékelhető legyen, és hogy valóban illeszkedjenek egymáshoz a részek.
– Mi volt a kedvenc részed vagy jeleneted a könyvből?
– Nagyon szerettem a lidércköltés mozzanatait írni. Elképzeltem, hogy egy mai tizenéves hogyan szörnyülködne, ha a hóna alatt kellene melengetnie kilenc napon át egy záptojás kinézetű lúdtojást, és miket találna ki, hogy felgyorsítsa a folyamatot. Berakná a mikróba, és akkor félő, hogy lidércrántotta lenne belőle, vagy a radiátoron hagyná. Kikelése után is szerettem írni a Mitmitke nevű magánlidérc karakterét, aki a képzeletemben egy áttetsző testű tündércsirkére emlékezetet, csenevész szárnyakkal. Viszont nagyon jószívű és örömet szerez neki az, hogy gazdájának ajándékokat adhat, kívánságait teljesítheti.
– A világfa kilenc ága a Hajnal öröksége sorozat első kötete. Milyen hosszú sorozatra számíthatnak az olvasók? Már most megtervezted az egészet, vagy még sok minden változhat írás közben?
– Négyrészesre tervezzük a kiadómmal a Hajnal öröksége sorozatot. Míg az életben biztonságérzetet kelthet a kiszámíthatóság, addig az alkotómunkában unalomhoz vezethet. Írás közben szeretek kockáztatni, ez jelenti a további munkához szükséges adrenalint számomra. Szóval nem terveztem meg, veszélyesen élni nem, de „veszélyesen írni” szeretek. Az a kihívás, hogy miként oldok meg kreatívan egy-egy olyan fordulatot, amire én sem számítottam, csupán hagytam, hogy főhőseim benne találják magukat.
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Az eddigiekben bemutatott eredeti francia anekdotával és magyar változataival véget ért a „pápai csizmák” topik keletkezéstörténetének első szakasza. A Jókai-féle változattal kezdetét veszi a keletkezéstörténet második szakasza, amelyben a cselekmény helye Pápa városa, a csaló egy „a szegény furfangos pápai diák” (feltehetően Petőfi) és a műfajváltozás során az anekdotából novella születik.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Volt valami mágikus a november 15-i estén, a Bartók Béla úton, ahol a kis kávéház roskadásig megtelt emberekkel az Irodalmi Szalon 13. születésnapjának tiszteletére. A legjobb szó valóban a mágikus; és milyen találó, hogy ezen a jeles ünnepen épp a mágikus realizmus egyik legnagyobb képviselője, Julio Cortázar argentin író kerülhetett reflektorfénybe.
Hat napon át ismét a spanyol filmeké lesz a főszerep az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A nagy hagyományú spanyol filmhéten, november 21. és 26. között tíz alkotást mutatnak be, amelyet a mozi idén is a spanyol nagykövetséggel és a Cervantes Intézettel együttműködésben valósít meg.
Az irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 22. évfolyamának 11. havi száma – akárcsak az előző, az októberi – megidézi az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, amelynek elfojtása a szovjet csapatok novemberi eleji bevonulásával vette kezdetét, majd az azt követő megtorlásokba torkollott: részletek olvashatók a lapban Kopácsi Sándornak, Budapest egykori rendőrfőkapitányának visszaemlékezéseiből.