– Igaz, hogy Önön kívül mindenki hegedűs volt a családban?
– Valóban, a család férfi tagjai, ameddig csak vissza tudjuk idézni, mind hegedűsök voltak. Emiatt a testvérem, Roby és jómagam is ezt a hangszert kaptuk a kezünkbe, ezen kezdtünk mind a ketten gyakorolni, játszani. Roby kitartott a hegedű mellett, és ma már ismert és elismert zenész, nekem viszont – belső szükségből fakadóan – egyszerűen váltanom kellett.
– A váltás oka a dzsessz?
– A 70-es években apám sokat járt Nyugatra dolgozni mint zenész, és nagyon szerette a dzsesszt. Emiatt nagyon sokszor vásárolt lemezeket, amelyeket hazahozott, én pedig előszeretettel hallgattam azokat. Próbáltam ezt a műfajt hegedűn játszani, de egyszerűen nem volt jó. Nem tetszett a hangzás, pedig alapvetően lehet hegedűn is dzsesszt játszani, csak nekem nem ment, mert más elképzelésem volt. A felvételeken a fúvósok legalább fele szaxofon volt, nekem ez tetszett, ezért váltani akartam.
– Egy hegedűsdinasztiában hogyan fogadták a váltás ötletét?
– Őszintén elmondtam otthon, hogy szaxofonozni szeretnék, és vegyenek nekem egy ilyen hangszert. Először úgy tűnt, hogy ez teljesen esélytelen, hiszen a szüleim elzárkóztak ettől. Azért be kell vallanom, hogy nem is voltam jó hegedűs, mert nem érdekelt. Ha nem szereted a hangszered, akkor azon nem is lehet jól játszani. Apám is látta, hogy ez nem úgy megy, ahogyan kellene, és pár év után engedélyezték a szaxofont, azzal a feltétellel, hogy a hegedű is marad. Amikor megkaptam a szaxofont, éjjel-nappal azon zenéltem, csak fújtam és fújtam, akár napi nyolc órán át. Ezt látta apám is, így végül elengedhettem a hegedűt.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy már ötévesen tudta, hogy nem fog megmaradni Magyarországon, hiszen világot akar látni. Valóban lehet tudni ezt ilyen fiatalon?
– Mindig is ez volt az érzésem. Ötévesen azért nyilván nem, de valóban korán elfogott ez az érzés. Aztán amikor bekerültem a zenészek világába, akkor ez még jobban erősödött bennem. Sosem felejtem el, egyszer Babos Gyuszival és több más zenésszel beszélgettünk arról, hogy menni vagy maradni. Gyula mindig azt a kérdést tette fel magának: Kis hal akarok lenni a nagy vízben, vagy nagy hal a kis vízben? Akkor ezen nagyon elgondolkodtam, és azt válaszoltam: Én nagy hal akarok lenni a nagy vízben! Mert egyébként mi értelme van az egésznek?
– Hogyan jutott ki először külföldre?
– Még a 70-es évek végén találkoztam a pécsi jazzfesztiválon egy német gitárossal, Toto Blankettel, aki akkor ott hallott engem játszani Vukán György big bandjében. Néhány szólóm elégnek bizonyult számára ahhoz, hogy aznap meghívjon játszani a saját zenekarába. Ezt a szituációt nem is értettem, azt gondoltam, hogy ez egy agyrém. Odajön valaki, és elhív magával a zenekarába külföldi turnéra? Akkoriban nem volt e-mail meg mobiltelefon, így megadtam neki a lakcímemet. Pár hónap elteltével érkezett hozzám egy csomag, tele kottával és egy turnéútvonallal. Ezt egy repülőjegy és egy lengyelországi koncerthelyszín dátuma követte, ahová végül elmentem. A színpadra lépve nem hittem a szememnek, hiszen azon a napon 5000 ember előtt léptünk fel. Ilyet előtte még sohasem éltem meg. Azután koncerteztünk még néhányszor Lengyelországban, majd Németországban folytattuk. Akkoriban sokkal több fellépési lehetőség volt, mint most. Egy turné megközelítőleg három hétig tartott, majd következett egy kis szünet, és jött az újabb három hét.
– Végül miért pont Frankfurtban telepedett le?
– Az európai turnék mellett a 90-es években New Yorkban is jártam. Érdekes módon ott kaptam felkérést a Frankfurt Radio Big Bandtől, hogy csatlakozzak hozzájuk. Ezt nem hagyhattam ki, így emiatt 1993-ban visszajöttem Európába, azon belül Frankfurtba. Igazából ez azért volt nagyon jó lehetőség, mert a bejelentett munkahely mellett megengedték, hogy azt csináljak, amit csak akarok, azaz játszhattam ott és azzal, akivel csak szerettem volna. Persze ez azzal járt, hogy amikor nem tudtam ott lenni a big bandben, akkor helyettest kellett találnom, és ki kellett fizetnem a fellépési díját, de így is megérte, mert közben a hivatalos fizetést megkaptam. Ez harminc évig tartott, ugyanis másfél éve abbahagytam. Nem lettem igazi nyugdíjas, mert még nem vagyok annyi éves, de Németországban lehetőség van elmenni három évvel a nyugdíjkorhatár előtt, ha állami helyen dolgozik az ember, én pedig éltem a lehetőséggel. Azóta pedig többet koncertezek, mint valaha.
– Most tényleg csak örömzenélés van?
– Most már valóban csak a szabad zenélés van, de mint említettem, tényleg többet koncertezek az utóbbi időben, mint valaha. Olyannyira, hogy úgy érzem, mintha eddig lettem volna nyugdíjas. A big bandnél mindennap felkeltem, bementem dolgozni, megkaptam a kottát, és játszottam.
– Időnként azért pihenni is szokott?
– Igen, még évekkel ezelőtt vettem egy házat Spanyolországban, nem messze a tengertől. Amikor van szabadidőm, akkor azt ott töltöm. Idővel azonban akarva-akaratlanul ott is belekeveredtem a zenei életbe. Az elején még nem ismertem senkit, egyszer viszont meséltem egy amerikai zenésznek, akivel együtt muzsikáltam, hogy Spanyolországban hol lakom. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ugyanazon a környéken lakik egy fantasztikus dzsesszzongorista, Fabio Miano. Mondta, hogy okvetlenül keressem fel ezt a zenészt. Így is történt, és azóta nagyon jó barátok lettünk, és nagyon sokat zenélünk együtt Spanyolországban. Nemrég készítettünk el egy balladalemezt, amely a közelmúltban jelent meg.
– Rengeteg hasonló kaliberű zenésszel játszott már. Volt, aki inspirálta?
– Természetesen, de nem csak hasonló kaliberű zenész tud inspirálni. Érdekes, hogy az is megesik, hogy valaki nem is azon a fokon játszik, mint te, és mégis van valami a játékában, ami megfog, ami inspirál. Mindenki egyedi, és ez így van jól. Sőt, egyszerű gitáros vagy egyszerű szaxofonos sincs szerintem. Mindenkitől lehet tanulni.
– Ön szerint a zene eleganciája kezd elveszni?
– Sajnos úgy látom, hogy igen. Az elegancia mellett pedig a dallam is kezd eltűnni, még a dzsesszben is. Pedig szerintem a dallam és a szépség a zenében nagyon fontos. Az ember, amikor manapság bekapcsolja a rádiót, nem igazán hall dallamokat. Ritmusok vannak, rap is van, de a dallam valóban lassan eltűnik. Sőt, hangszeres zenéből is egyre kevesebb van. Amikor saját magam miatt hallgatok zenét, akkor régebbi dalokat választok. A stílust tekintve széles a paletta, ami érdekel. Természetesen első a dzsessz, emellett nagyon szeretem a régi popzenét is a 60-as, 70-es, 80-as évekből. Szerintem az zseniális időszak.
– Egyszer azt mondta, hogy a mai fiatalok nem hallják, csak látják a zenét. Mire gondolt?
– Egyszerűen arra, hogy kottát olvasnak. Így a zene átalakult egyfajta vizuális művészetté, pedig régen erre nem volt szükség. Sőt, a régi dzsesszzenészek fele nem is tudott kottát olvasni, egyszerűen a fülükre hagyatkoztak. Ma már ilyen nem nagyon van. A fülre hagyatkozó zenészeket elrontja a modern világ. Emiatt tartom nagyon fontosnak, hogy a mai fiataloknak legyen alkalmuk arra, hogy idősebb, tapasztaltabb zenészekkel játsszanak együtt, mert akkor tanulhatnak csak el igazán sok mindent. Sok fiatal, tehetséges, jó fülű zenész van, csak nem szabad elrontani őket. A legfontosabb az, hogy valaki hogyan hallja belül a zenét, viszont ez fiatalon még nem feltétlenül alakul ki. Ezt a folyamatot nem szabad elrontani.
– Egy elegáns zene lehet ma mainstream?
– Szerintem igen, de csak akkor, ha élőben játsszák, a média már tapasztalatom szerint nem támogatja ezt. Sőt azok sem, akik a különféle díjakat adják. Egyszerűen azért, mert ezek az emberek nem hallgatnak zenét. Ilyen szempontból nagyon nagy szerencsém van, mert eltaláltam egy olyan vonalat, hogy megfelelek a médiának meg a díjaknak, de közben a közönségnek játszom. Ez pedig azért fontos, mert zenészcsaládból származom. A mi feladatunk az, hogy a közönségnek játsszunk. Mert annak idején ha a közönségnek nem tetszett az, amit a zenész játszott, akkor a zenész munka nélkül maradt.
– Nem először jár nálunk. Milyen emlékei vannak a legutóbbi látogatásról?
– Sajnálom, hogy most nem volt alkalmam ugyanúgy körbejárni Szabadkát, mint tizenéve, így viszonyítási alapom sincs a régi emlékeimhez képest. Az akkori kulináris élmények megmaradtak az emlékezetemben, ugyanis Szakcsi Lakatos Bélával jártam itt, aki arról volt híres, hogy szeret jókat enni.
– A Nyárhangoló Fesztiválra kikkel jött?
– Ezen a fesztiválon Ramona Horvath triójával játszunk. Ő egy román/magyar származású zongorista, aki Párizsban él már nagyon régóta. Itt van még Ramona élettársa, Nikola, aki bőgős, valamint a dél-koreai származású Min Chan Kim, aki dobos, és már néhány éve Németországban él. Mi négyen sokat játszunk együtt, nemrég Erdélyben turnéztunk, és Franciaországban is többször felléptünk ezzel a kvartettel. Szerencsére mi négyen ugyanazon a nézőponton vagyunk, azaz hogy a zenénkkel szórakoztassuk a közönséget. Épp emiatt erre a fesztiválra főleg sztenderdeket hoztunk, amelyeket nagyon magas fokon adunk elő.
– Koncertek szempontjából ez az év már betelt?
– Talán túlságosan is. Pár nappal ezelőtt éppen kerestünk egy olyan szabad dátumot, amikor Kimmel el tudnék menni fellépni Dél-Koreába, de egyszerűen nem tudjuk összehozni. Ettől függetlenül még egyáltalán nem érzem azt, hogy a fellépések számát vissza kellene fogni, még bírom energiával. Ezt az is bizonyítja, hogy június első két hetében összesen tizenkétszer kellett repülőgépre szállnom.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
