Nagy Erika: A hangulatok visszhangjai

– Miként hatott rád, a költészetedre az időszak, amikor diákként, később posztgraduális ösztöndíjasként hosszabb időt töltöttél az USA-ban, Angliában, majd pedig a Távol-Keleten és több európai országban? Vagy hatott-e rád egyáltalán?

– A külföldön eltöltött időszakok, a hosszabb időszakokra gondolok, mindig nagy hatást tettek rám. Az egyik ilyen meghatározó alkalom egyetemista koromra, a rendszerváltás idejére esik. Nem kis szerencsével, némileg kalandos úton sikerült egy három hónapos munka és utazás célú programra eljutnom New Yorkba. Ez 1990-ben óriási lehetőségnek számított. Nagyon tanulságos út volt, igazi erőpróba az önállóságra, különleges tapasztalatszerzés a munka és a tudás értékéről, a közösség erejéről. A JFK repülőtéren dolgoztam az üzletek, raktárak és a reptéri terminálok mögött várakozó, fel- és leszálló repülőgépek közelében. Lenyűgözött a világ egyik legnagyobb közlekedési csomópontjának a megismerése egyszerre két nézőpontból: az utasok szemszögéből, illetve a kiszolgáló személyzet, az épületben dolgozó szemszögéből, aki az utasok számára zárt ajtókon ki-be járhat, és beléphet a kulisszák mögötti világba. Rengeteg új benyomás ért ebben az időszakban, és sokat fejlődtem az angol nyelvben. Kitárult egy új világ, és az egyik fő tanulság, amit a későbbi angliai tartózkodásaim is megerősítettek, az volt, hogy soha nem késő változtatni, ha az adott élethelyzet nem megfelelő valaki számára.

– Volt kapcsolatod az ott élő magyarokkal?

– Érdekes élmény volt közvetlenül a rendszerváltás után közelről megtapasztalni azt az életérzést, amit a magyar emigráció közössége jelentett New Yorkban, a magyar negyednek is nevezett Yorkville-ben, Manhattanben az Upper East Side-on. Meglátogattam a magyar könyvesboltot, Püski Sándort, és megismertem Csorba Domokos ferences atyát, akinek köszönhetően egy kis baráti közösséget is találtam, ahol magyarokkal találkozhattam. Egy kis irodalmi sikerélmény is ért, egy versem megjelent a New York-i Katolikus Magyarok Vasárnapja című újságban, ami nagy örömöt jelentett. Angliában más jellegű tapasztalatokat szereztem, amelyek nagyrészt a hely szelleméhez köthetők. A „very British” beszédes jelzője mögött rejlő kulturális sajátosságok hosszú sorával való találkozásokra gondolok, általában humorral fűszerezve, szerencsére pozitív végkifejlettel. Sokat köszönhetek angliai tapasztalataimnak, mérnöki és irodalmi pályámra nézve is. Angliában a Manchesteri Egyetemi Könyvtárba jártam, ahol magyar nyelvű könyvek is voltak. Nagy-Britannián belül sokat utaztam, a legtöbbször Londonba, de eljutottam Dublinba, Glasgowba, Liverpoolba is, és sok kulturális élménnyel gazdagodtam. Sikerült sokat fotóznom is. A külföldi tapasztalataimmal itthon el tudtam helyezkedni a multinacionális vállalatoknál, először Pozsonyban, később Magyarországon. Tehát a globális nemzetközi környezetből azóta sem léptem ki.

– Hiszel a szavak erejében?

– A verseimben leírt, azaz kimondott szavak a különleges, teljes pillanatok, hangulatok visszhangjai, amelyek rögzített formát követeltek maguknak, ebben rokon jelleget hordozva a fotográfiákkal, amelyekben absztrakt természeti struktúrákat, textúrákat és faktúrákat igyekszem kiemelni. Akkor érzem magamat önazonosnak, ha sikerül megfogalmazni, nyelvben rögzíteni egy élethelyzetet: mintázatot, modellt, egy, a létben gyökerező struktúrát – még ha ez a kész szerkezet töredékes, vagy töredékekből épül is fel; szilánkok, tört cserepek, mozaikcsempe-szerű képek fragmentumai – szavak, betűkből összeszerveződött szó- vagy más nyelvi alakzatok, gesztusokból tudatalatt összeállt elemek. A fényképeken a kompozíció egyensúlya vagy annak hiánya egyben a vizuális elemek sajátságos összhangja, ezért ez a térből ilyen módon kiemelt részlet egy működő rendszer építőeleme a számomra.

– Képverseket is közölsz. Milyen élménnyel leszel gazdagabb ezáltal?

– A fotó, a vizuális élmény összekapcsolása a verssel már a köteteimben is foglalkoztatott. A jóga fája címmel készült tavaly egy képvers-kompozícióm, amellyel bekerültem egy olasz vizuális művészeti kiadványba és annak kiállítására, amely Milánóban került megrendezésre. A képvers egy lépéssel közelebb visz a vizuális művészetekhez, ahol az adott szöveg nyelve már nem feltétlenül az elsődleges hordozója a mondanivalónak, ezért már önmagában is univerzális és több embert szólíthat meg, mint egy adott nyelven megjelenő vers.

– Az Újnyugat Irodalmi Körnek és a Nyugat Plusz irodalmi lap szerkesztőbizottságának is a tagja vagy.

– 2010-től, a Nyugat Plusz elődjének a megalakulásától kezdve aktívan részt veszek a lap munkájában, néhány éve pedig a szerkesztőbizottság tagja is vagyok. Fontosnak tartom, hogy rendszeresen megjelennek nálunk a felvidéki magyar szerzők írásai, külön büszke vagyok arra, hogy Tőzsér Árpád írásaira és biztatására is számíthatunk, amely rangot ad a lapnak. De említhetem Varga Imre haikujait is, amelyek az utóbbi egy-két év lapszámainak címlapján szerepelnek. Az Újnyugat Irodalmi Körrel sok kortárs irodalmi esten vettünk részt az elmúlt tizenkét évben, több helyszínen is. Megjelent 37 lapszám, egy antológia, versvideók, versCD-k, több évkönyv a Nyugat Plusz szerzőinek irodalmi és képzőművészeti tartalmaival.

– Milyen a kapcsolatod a szlovákiai magyar irodalmárokkal?

– Ezek az irodalmi kapcsolataim viszonylag aktívnak mondhatók, egyrészt a Nyugat Pluszban megjelenő szerzőket illetően, illetve mind a négy önálló kötetem pozsonyi kiadóknál jelent meg. A legutóbbi, negyedik verseskötetem szerkesztője Tóth László volt, akivel megtiszteltetés együtt dolgozni. Tavaly óta részt veszek a SZMÍT fiatal szerzőknek kiírt Pegazus-pályázatának bíráló bizottságában is, és az idén, Hodossy Gyula felkérésére, a Madách Imre-díj zsűrijének a tagja lehettem, amit nagy kihívásnak, ugyanakkor megtisztelő feladatnak éreztem.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)