– Milyen meghatározó pontjai, mérföldkövei voltak a pályádnak?
– Minden egyes kezdet és befejezés egyaránt meghatározó volt számomra. Az újságírói-riporteri, később pedig a szerkesztői, főszerkesztői munka is. Az egyik rész a gyakorlatszerzésről, a második rész pedig a tapasztalat hasznosításán kívül az emberekkel való kommunikációról és bánásról is szól. Bár a tapasztalatszerzés valójában egész életünkön át tart. Rengeteget tanultam a legelső munkahelyemen, a Szabad Földműves szerkesztőségében, ahol az újságírást elkezdhettem. Tapasztalt kollégáim, engem, a kezdőt, igazán mindenben támogattak. Akkor voltam először nyomdában, ahol még szedőmesterek készítették a kefelenyomatokat, amelyeket korrektúráztunk. Azóta sem felejtettem el a nyomda illatát. Az anyaság miatt hosszú időre kiestem a szakmából, mert bár fiatalkoromban mindig úgy gondoltam, a karrieremet helyezem előtérbe – vagy legalábbis a kettőt lehet egyformán kezelni –, amikor a karjaimban tartottam elsőszülött kisfiamat, a sorrend azonnal megváltozott. Nemsokára megszületett a kislányom is, úgyhogy ők lettek az életemben a legfontosabbak, minden más csak utánuk következhetett. Az eltelt időben pedig hatalmasat változott a média világa. A következő állomás az Új Nő szerkesztősége volt, amely szintén rendkívül fontos mérföldkőnek számít. Valójában azok alatt az évek alatt ismertem meg az igazi emberi – és ha lehet ezt mondani: női – természetet, viselkedésünk mozgatórugóit, a mélységeket és magasságokat, a segítőkészséget és az intrikákat, meg sok minden mást is. Óriási kihívást jelentett a Pátria rádió felkérése, hogy készítsek egy saját egyórás műsort, Női szemmel címmel. A riportokban, interjúkban már sokéves gyakorlatom volt, azonban a mikrofon újra meg újra lámpalázat okozott. Éppúgy, mint a beszélgetőestek moderálása is. Sokáig tartott, míg megtanultam (újra)kezelni, pedig iskolás koromban szavalóversenyeken vettem részt. A legmeghatározóbb, legszebb, egyben legnehezebb feladat a Csallóköz hetilap főszerkesztői feladatköre volt. Hatalmas nehézségekkel indult számomra, a sok küszködés által azonban olyan rutinra tettem szert, hogy ma már semmilyen újság szerkesztése, összeállítása és kiadása nem okozna gondot számomra. Ahogy mondják: ha éjjel felébresztenének, azonnal neki tudnék állni a munkának. Lámpaláz nélkül… Fontos mérföldkövet jelentett még a Barátnő Polgári Társulás és a baratno.com webmagazin megalapítása is. Előbbi keretében sok-sok beszélgetést, workshopokat és előadóesteket tartottunk, rengeteg fantasztikus emberrel, nővel ismerkedhettem meg, utóbbi pedig természetesen az újságírásról szól. Számomra nagyon fontos, megtisztelő és szívemhez közeli az is, hogy az Előretolt Helyőrség irodalmi melléklet szerkesztője lehetek. Mérföldköveknek számítanak még természetesen a könyveim megjelenései.
– Számít egyáltalán az, hogy hol élsz, íróként?
– Ahol az irodalomnak százados hagyományai vannak és ma is élő az irodalmi élete, az motiválóan hat azok számára is, akik esetleg gyengébb írói képességekkel rendelkeznek. Hiszen ezek a találkozások pezsdítik az alkotói kedvet. Az is biztos, hogy – amennyiben a magyar irodalomra és költészetre gondolunk – a határontúliaknak kevesebb az esélyük arra, hogy a nyelvterületünkön kiemelten elismertté váljanak. Ehhez mindenképpen csatlakozniuk kell valamilyen formában az anyaországi irodalmi élethez. Ha pedig arra gondolunk, miről és hogyan ír az író, szintén számít, hol él, hiszen a környezete és az arra adott reakciói, érzései, feltevései azok, amik az élményei írásban való kifejezésére ösztönzik. Azok a gondolatok pedig csak azon a meghatározott helyen és azon a meghatározott módon alakulhatnak ki benne.
– Mentorként is tevékenykedsz a Grendel Lajos Mentorprogramban. Hogy látod, az irodalom megfelelő hangot, képviseletet kap a médiában?
– A Barátnő Polgári Társulás tevékenységeként többször szerveztem kreatív írás tanfolyamot, ami igazán nagy élményt jelentett, mert érdekes, különleges írástudó emberekkel hozott össze. Ezután kaptam felkérést a SZMÍT-től, hogy vegyek részt a tehetséggondozó programjában, amit őszinte örömmel vállaltam el. Jóleső érzés olyan tehetségekkel találkozni és foglalkozni, akik újra meg újra lenyűgöznek, akik bizonyítják, hogy igenis van utánpótlása a (felvidéki) magyar irodalomnak – méghozzá nem is akármilyen színvonalon. A kérdésre válaszolva a fentiekhez térnék vissza: az irodalomnak ma egészen más feladatokkal kell megbirkóznia, mint az internet megjelenése előtt. Ha úgy vesszük, minden közösségi platform média: így az irodalom ilyen vagy olyan formában állandóan jelen van, elérhető mindenki számára. Vannak rendszeresen megjelenő irodalmi folyóiratok, kiadványok, és ez jó, hiszen célirányosan az irodalomkedvelő közönségnek szólnak. Azt gondolom, az irodalom megfelelő módon szerepel a médiában. Amit hiányolok, az az irodalmi kritika műfaja. Mára sajnos oda jutottunk, hogy nem merünk kritikát írni – ez a téma egy hosszabb eszmefuttatást igényelne –, és nincsenek is profi irodalomkritikusaink. Vagy vannak, de inkább csak szóban mondják el őszinte véleményüket egyegy meghittebb beszélgetés alkalmával.
– A novellásköteteid mellett mesekönyveid is jelentek meg...
– Először mesekönyvekkel jelentkeztem, és csak a második után került kiadásra egy olyan gyűjteményem, amely az újságírás irodalmi zsánereiben írt jegyzeteimet, glosszáimat, karcolataimat tartalmazza. Majd újra visszatértem a meseíráshoz. Az idén azonban megjelenik az első novelláskötetem, ami nagy örömmel tölt el, mert nagyon kevés időm jut arra, hogy a komolyabb szépirodalommal foglalkozhassak. Mindig is az álmaim közt szerepelt egy ilyen kötet. A mese egy kicsit más, továbbra is a kedvenc műfajom. Nemcsak írni szeretem, hanem a különböző élethelyzeteimben mindig a mese az, amelyben megtalálom a vigaszt, a megkönnyebbülést, a feloldozást, a humort, vagy akár a megoldást az adott problémámra. Nagyon remélem, hogy további mesekönyveim, novellásköteteim, és akár egy regényem is kiadásra kerül majd valamikor a közeljövőben.
– Sokat szerkesztesz, de milyen az, amikor a te könyvedet szerkeszti valaki?
– Nagyon szeretek szerkeszteni, imádom fésülni, gondozni a szöveget. Minden egyes munkám alkalmával igyekszem finoman bánni az írótársam szövegével, vigyázni, hogy a saját stílusa érintetlen maradjon, hiszen tudom, mennyi munka és igyekezet van mögötte. És nem, nem viselném jól, ha az enyémet olyasvalaki szerkesztené, akit nem ismerek, ezért inkább azokat a kollégáimat kérem fel, akik szaktudásában maximálisan megbízom. Sajnos nagyon kevés kiváló szerkesztő van, ez a szakma ugyanúgy elsilányodott, mint az újságírás.
– Íróként tekintesz magadra, vagy női íróként? Egyáltalán kell-e ezzel foglalkozni?
– Pár éve még rögtön rávágtam volna, hogy természetesen női íróként, végül is, nő vagyok. Sokat foglalkoztam a nők világával, és valóban sok minden másként működik náluk/nálunk, mint a férfiaknál. De emberek vagyunk. Az egyik nem létezhet a másik nélkül, és nem is lenne jó, ha egyformák lennénk. Szerintem az író simán csak író, teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő. Nem lenne erőltetett, vagy inkább nevetséges, ha az irodalmat szétválasztanák női irodalomra és férfi irodalomra? Szerintem az a fontos, hogy az író mit alkotott.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
