– Honnan a zene iránti rajongása?
– Mindkét nagyapám közismert prímás volt, vagyis zenészcsaládba születtem. Nálunk mindig muzsikaszó hallatszott otthon, tanultuk a dallamokat, faltuk a muzsikaszót. Édesapám, aki brácsás volt, a testvéreivel együtt alapított egy zenekart, és lakodalmakon, búcsúi, farsangi bálokon, ünnepségeken zenéltek a Dunaszerdahelyhez közeli településeken. Úgy 14-15 évesen már én is csatlakoztam hozzájuk, és láttam, tapasztaltam, hogy szerették őket.
– Mikor került közelebbi kapcsolatba a hegedűvel?
– Már kisgyerekkoromban megtetszett nekem az anyai nagyapám hegedűje, de nagyanyám féltve őrizte, törölközőkbe csavarta sokszorosan, hogy ne sérüljön. A szekrény mélyében őrizte. Amikor nagyon sírtam, akkor elővette, én pedig mint egy gyerek, összevissza húztam a vonót. Ennek még semmi köze nem volt a zenéhez. Nagyapám mindig azt mondta, az kapja meg a hegedűt, aki prímás lesz a családban, aki a legjobb lesz. Ő nagyszerű zenész volt, külföldön, udvari muzsikusként báróknál, grófoknál kamatoztatta tehetségét, és tett szert elismertségre. A sors úgy hozta, négy fia volt, és abból egy lett cimbalmos, három pedig asztalos. Így azt mondta nekem a nagyanyám, hogy ha hegedűs leszek, akkor megkapom nagyapám hegedűjét. A sors viszont másképpen rendelkezett.
– Majd zeneiskolába járt és egyre jobban játszott...
– Azt hiszem, másodikos lehettem, amikor Dunaszerdahelyre költöztünk. Szerencsém volt, mert a szomszédságunkban lakott akkoriban egy nagyon híres magyarországi muzsikus, aki a rádióban zenélt. Ő volt idősebb Magyari Imre, aki vállalt tanítványokat, többek között engem is. Nagyon tetszett a tanulás, és egyre jobban is játszottam. Apám hegedűjén gyakoroltam, majd a nagy szegénység ellenére kaptam egy sajátot én is. Látva a nyomort körülöttem, azt, hogy írni-olvasni nem tudtak az emberek, kottaolvasásról már nem is beszélve, eldöntöttem, én nem akarok így élni. Kilencévesen a szüleim beírattak a pozsonyi zeneiskolába. Minden jól ment, sokat fejlődtem, a tanárom elégedett volt velem. De az élet mindig tele van váratlan dolgokkal, kellemetlenségekkel. 14 éves koromban az építkezésen dolgozó apám mindkét lábát eltörte. Úgy tűnt, hogy ezzel a konzervatóriumi álom szertefoszlik, de szerencsémre akadt egy jóakaróm, aki felkarolt, és fizette a tanulmányaimat.
– Profi zenészként a Slovkoncert ajánlásával kijutott külföldre, ahol majd három évtizedig dolgozott.
– Külföldre 1970 augusztusában jutottunk ki. Először Finnországba, ahol számos városban felléptünk, mulatókban, szállodákban szórakoztattuk a közönséget nagy sikerrel. Játszottunk Hollandiában, Dániában, Svédországban, Németországban, majd Bécsben, a Hilton Szállóban. Hajón is játszottunk, szép idők voltak nagyon. Tartott mindez a nyugdíjazásomig. Annak idején a Bécsi Operett a Csárdáskirálynőhöz keresett hegedűst, és szóltak nekem, hogy próbáljam meg. Amikor bementem a színházba a meghallgatásra, a zenekar már a zenekari árokban volt. A vezetőjük kérésére eljátszottam a Csárdáskirálynő belépőjét, majd egy-egy újabb számot, és amikor befejeztem, a zenekar tagjai a hangszereiket ütögették, ezzel nyilvánították ki a tetszésüket. Megfeleltem, de meg kellett várnom Rökk Marikát, az akkor már híres primadonnát, aki jött is, és mindenki hajlongott előtte. Én skáláztam, gyakoroltam a színpadon, amikor Marika odaszólt németül, hogy tudok-e magyarul? Mondtam, hogy igen. Szólt, hogy játsszam el a Hej cigányt! Nevettem egyet, hogy szárazon, egyedül? Mit tehettem, eljátszottam, majd aztán Monti csárdását is. Utána parancsolóan megkért, hogy tegyem le a hegedűt. Megfogta a kezem, és az első emeletről húzott maga után felfelé a lépcsőn, ami jót jelentett, mert, ha lefelé visz, akkor több mint valószínű, hogy kipenderít. Felvitt az igazgatóhoz, kopogtatás nélkül beviharzott az irodába, s csak annyit, mondott, hogy ezt az embert vegye fel, és írja meg a koncertirodának, ha nem őt küldik, akkor nem kell senki. Három és fél évet töltöttem ott. 27 évig voltam kint külföldön, szerettek engem.
– 65 éves korában elment nyugdíjba, majd gondolt egyet, és tovább tervezett.
– A tenni akarásom nyugdíjasként sem hagyott cserben, ezért 2003-ban megalapítottam a Dunaszerdahelyi Romamuzsikusok Társulását, majd 2005-ben a Bihari János Zenekart. Felvállalva Bihari János, az egykori zseniális cigányprímás és zeneszerző emlékét és szellemi hagyatékát. Az első Bihari Napokat 1964-ben szervezték meg Nagyabonyban. Nagyon jól emlékeztem erre az időszakra, ugyanis többször játszottam a rendezvényen, és amikor külföldön zenéltem, akkor is igyekeztem szabaddá tenni magam, hogy felléphessek. Nagyon színvonalas volt mindig is, a hazaiak mellett olyan neves budapesti művészek szerepeltek ott, mint Kovács Apollónia és Béres Ferenc. Kilenc-tíz év után azonban kezdett ellaposodni, az utolsó időszakban már csak gyerekek léptek fel, végül megszűnt. Nyugdíjasként vettem át a szervező szerepét, újraélesztettem a reformkor leghíresebb cigányprímása tiszteletére szervezett rendezvényt, mert fontos számomra az értékmentés, a hagyomány életben tartása. A siker azóta is töretlen, ugyanis az idén október 8-án tartottuk a 20. Bihari Napokat, a dunaszerdahelyi kultúrházban, hatalmas siker és érdeklődés mellett, neves hazai és magyarországi előadókkal. 2004-ben pedig sikerült véghezvinni a tervemet, szobrot avattunk híres elődünk tiszteletére Dunaszerdahelyen, a pozsonyi magyar nagykövet hathatós segédletének köszönhetően.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető és kulturális forradalmár. Három verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014) és a Használt fényforrások (2021) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, és számtalan rendhagyó irodalom-népszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője.
Juhász Anna neve hívószó az irodalom világába vágyó embernek, és egyben garancia is. Mégpedig arra, hogy egy-egy irodalmi est, séta, előadás vagy bármely más alkalom erejéig valódi kapcsolatot teremthetünk a művészettel. Erről tanúskodik a neve alatt futó összes teltházas irodalmi és kulturális rendezvény, és erről a több mint egy évtizede működő Irodalmi Szalon is, amely idén, november 15-én ünnepelheti 13. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk az elmúlt évek történéseiről, a jelen(lét)ről, erőt adó ars poeticáról és a még dédelgetett, de már egyre inkább kiforrni látszó álmokról.
2023. október 21-én mutatták be a szabadakarat>>>> című koncertszínházi produkciót az Erkel Színházban. A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé, a sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori.
Póda Erzsébet hivatásos újságíró, szerkesztő, író. Volt munkatársa az egykori Szabad Földművesnek, az Új Nőnek, a Csallóköz hetilapnak és a Pátria Rádiónak. netBarátnő (www. baratno.com) elnevezéssel saját internetes női magazint alapított. Eddig három mesekönyve és egy jegyzetgyűjteménye látott napvilágot, hamarosan megjelenik a novelláskötete Macskakő címmel.
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.
Tony Lakatos ismert és elismert dzsesszszaxofonos, aki már egészen fiatalon szakított a családi hagyománnyal, miszerint felmenőihez, családtagjaihoz hasonlóan neki is hegedülnie kellene. Már korán úgy érezte, hogy világot akar látni, és eldöntötte, hogy nagy hal akar lenni a nagy vízben. Ez Tony Lakatos története, akivel a Nyárhangoló Fesztiválon az esti fellépése előtt beszélgettünk.
Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, kitűnő színpadi alakításai mellett számos emlékezetes filmszerepet is a magáénak tudhat. Láthattuk őt olyan kultikus magyar filmekben, mint A Hídember vagy a Magyar vándor, valamint az Üvegtigris című vígjáték harmadik részében is játszott. Az ő hangján szólal meg magyarul Bruce Wayne Batman szerepében, a népszerű Stranger Things sorozat egyik szereplőjének is ő kölcsönözte a hangját, és ő tolmácsolja Az igazi című Márai-regény férfi főhősének gondolatait hangoskönyv formájában.
Gyerekkorában még sorba kellett állnia, hogy idősebb testvérei mellett hozzájuthasson édesapja gitárjához. Jó hallásának és kitartásának köszönhetően végül sikerült elérnie, hogy abból éljen, amit szeret, az pedig nem más, mint a gitár és a dzsessz. Bár ma már Berlinben él, a Kossuth-díjas zenész sosem felejtette el, honnan is jött. A palicsi Nyárhangoló Fesztiválon a hangpróba előtt sikerült „elrabolnunk” pár percre. Ez Snétberger Ferenc története.