Ahogy Katkó Tamás fotóművész egyik kiállításmegnyitón kiemelte: Ádám Gyula az erdélyi pünkösd egyik ikonikus színhelyét és eseményét, a csíksomlyói búcsút is bemutatja, ám oly módon, ahogy egy turista csak kis szerencsével, de leginkább soha nem láthatja. Fotóin megnézhetjük a keresztaljak hajnali indulását Alcsík, Felcsík és Gyimes falvaiból, a csángó misét vagy a pünkösdvasárnapi napba nézés szokását is.
Haris László fotóművész mondta róla: „Ádám Gyula nem művészként kereste a témát, hanem a téma kereste meg őt, ezért lett művész. Ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a fotográfiával, hogy sikeresen tudja megörökíteni, menteni a csángó kultúrát. Az már a mi különleges szerencsénk, hogy kiderült, tehetséges, és az elkészült képek nemcsak dokumentumok, hanem az események lényegét láttató művészi alkotások.”
Elindulni, várni a hajnalt – ez a cél már önmagában is szép imádság, hát még együtténekelve a többiekkel. A találkozás megannyi arca – Ádám Gyula nem idegenként érkezik közéjük, fotói által mi sem idegeneket látunk. Ráköszönni a szembejövőre, áldást mondani az elhaladókra – erre buzdít ez a hajnali tisztaság. Közben gyönyörködhetünk az idő természetében is, a változásban, amelyben valami ősi találkozik a mai lehetőségekkel: az évszázadokon át hordott viselet fölé műanyag esőköpenyt kanyaríthatunk, a lóról lepattanva érintőképernyőt babrálunk és felhívhatjuk, akit keresünk. Furcsa és meghökkentő látvány. És van, ami mégis ugyanaz marad: az összekulcsolt kéz, az égre tekintő bizakodás.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 30-i számában.)
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
és magát a férje horgára akasztja, és
vagy kitépi húsából a horgot a sportférj,
vagy benne hagyja, hogy majd amikor a
nő a létezésből elpucol, Mária, majd te
elbíbelődsz vele, akár idegen lélek,
akár a hal, akár te magad halsz bele,
hogy a remény cafatokban lóg, de utoljára
kivilágosodik a titkos szerelem, mely
titkosan kezdődik.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Szabó Fanni debütkötete a káoszból próbál rendet teremteni. Versei olyan univerzum létezésére irányítják figyelmünket, amelyet hajlamosak lennénk tudattalanunk óceánjába süllyeszteni. E világ lakói intenzíven érző lények, akik közt áthidalhatatlan távolság lüktet.
Van, amikor a testet kell táplálni, hogy könyvhöz jusson az emberfia. Akkor is, ha ez a test történetesen egy boszorkányéhoz hasonló, akitől rettegett a környék összes gyereke, állítólag a tulajdon (felnőtt) gyermekei is. Bözsike néninek hetente háromszor vittünk ételt, ő pedig ponyvát adott cserébe.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.