Ahogy Katkó Tamás fotóművész egyik kiállításmegnyitón kiemelte: Ádám Gyula az erdélyi pünkösd egyik ikonikus színhelyét és eseményét, a csíksomlyói búcsút is bemutatja, ám oly módon, ahogy egy turista csak kis szerencsével, de leginkább soha nem láthatja. Fotóin megnézhetjük a keresztaljak hajnali indulását Alcsík, Felcsík és Gyimes falvaiból, a csángó misét vagy a pünkösdvasárnapi napba nézés szokását is.
Haris László fotóművész mondta róla: „Ádám Gyula nem művészként kereste a témát, hanem a téma kereste meg őt, ezért lett művész. Ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a fotográfiával, hogy sikeresen tudja megörökíteni, menteni a csángó kultúrát. Az már a mi különleges szerencsénk, hogy kiderült, tehetséges, és az elkészült képek nemcsak dokumentumok, hanem az események lényegét láttató művészi alkotások.”
Elindulni, várni a hajnalt – ez a cél már önmagában is szép imádság, hát még együtténekelve a többiekkel. A találkozás megannyi arca – Ádám Gyula nem idegenként érkezik közéjük, fotói által mi sem idegeneket látunk. Ráköszönni a szembejövőre, áldást mondani az elhaladókra – erre buzdít ez a hajnali tisztaság. Közben gyönyörködhetünk az idő természetében is, a változásban, amelyben valami ősi találkozik a mai lehetőségekkel: az évszázadokon át hordott viselet fölé műanyag esőköpenyt kanyaríthatunk, a lóról lepattanva érintőképernyőt babrálunk és felhívhatjuk, akit keresünk. Furcsa és meghökkentő látvány. És van, ami mégis ugyanaz marad: az összekulcsolt kéz, az égre tekintő bizakodás.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 30-i számában.)
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.
Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.