Bonczidai Éva: Kő Pál: A nő a legfontosabb témám

2020. január 17., 22:11
Fotó: Éberling András

– Már több mint egy éve visszavonult a tanítástól, azóta tud a saját dolgaival foglalkozni, saját életet élni?

– A saját életem sosem a saját életem. Látod, most is vannak itt emberek – épp ti – és faggattok.

– Amikor legutóbb itt jártam, mutatott a hevesi művésztelepen egy fa oldalának döntött követ, hogy abba fog „siríteni” valamit. Azt reméltem, most láthatom, hogyan és min dolgozik.

– A készülő munkáimról nem szívesen beszélek, mert akkor nem csinálom meg. De egyre kevesebb időm lesz rá, tehát igyekeznem kellene. Azért sem haladok velük, mert egyre többet ülök az asztalnál, és írok. A szerszámaim szanaszéjjel vannak, elhagyatottak, mert most velük nem foglalkozom, csak az írással. Ez a fénykép a példaképem.

– Jókai?

– Igen. De jaj, nem akarok annyit írni, mint ő, a világért se. De az tetszett, hogy kiverték a dilit, hogy mi az, hogy egy fiatal nővel él a Nemzeti Szállóban? Jöjjön haza! És ő azt mondta, nem, mert neki más az elképzelése. Ezt az érzést, ezt a döntést ismerem. Az írást nem feltétlenül megjelenésre szánom. Nem is érzem úgy, hogy biztosan jó az, amit írok. Az írásba belemenekülök. Persze használom is, amit leírok, de most a megnyugvásom ebben van jelen. Mutattam az előbb, hogy mit olvasok épp. Ady Lajosné Kaizler Anna Az ismeretlen Ady című könyvét. Megnyugtató olvasni azokat a leveleket, mert hitelesek. És én most ezt keresem.

Kő Pál Szárnykészítő című szobra valójában Balázs János cigány festő portréja Fotó: Éberling András

– Mit ír?

– Naplónak mondom inkább. Meg amolyan önvédelem is, hogy jó, ha mindezt nem felejtem el. Nézd, közben megtaláltam egy régi naplómat. Ez egy hét kiló tíz dekás történet. Ez áll a borítón: Miskolc, 1990. 12. 3. sZólya utca 9–11. – ez egy diétás szanatórium, ahova bevonultam akkor. Ott kezdtem el Miskolctapolcán. Arról szól, hogy mi mindenen járt az agyam, amíg eltűntek rólam a kilók. Fotók is vannak benne.

– A naplóírás folyamatos az életében, vagy csak olyankor veselkedik neki, ha szünetet tart?

– Nem, nem folyamatos. Ez a miskolci is csak önvédelem volt. Akkor ott életszükséglet volt. Antall Pista, a Magyar Rádió művészeti szerkesztője mondta, hogy menjünk föl ebbe a szanatóriumba, mert ő is le akar fogyni. Fölmentünk, amikor megmutatták a szobánkat, ő azonnal mondta, hogy vigyem ki az állomásra, mert a rádió bajban van, és neki haza kell menni, én meg egyedül maradtam a szobában. Addig írtam, amíg ott voltam fogyni egy hónapig. Az kemény volt. A legteljesebb fegyelem, figyelem, és nem nagyon kaptunk enni – ez bevált. Addig tornáztattak, amíg meg nem haltunk. Vízi balett meg minden. Kínzás volt. De az eredmény jó volt. Miután hazatértem is ugyanúgy éltem, mint ott, csak futottam a kutyámmal napi hat kilométert. És ahogy suhantunk, egyre több kutya csatlakozott hozzánk, végül tizenvalahány kutyával futottam mindig. Még 12 kilót fogytam közben. Amúgy ez a napló meg is jelent. Turcsány Péter, Lázár Ervin és Dvorszky Hedvig írt hozzá ajánlásokat.

Kő Pál Verseny című, többalakos művének zsákba kötözött hőse a szobrász egykori kollégiumi barátja, Swienkiewicz Róbert Fotó: Éberling András

– Igazából nem lep meg, hogy ír, mert amikor tavaly itt jártam, már javában zajlott a hazahurcolkodás az Epreskertből, és amikor beléptünk ide, azt mondta: „Az itthoni műtermem most úgy néz ki, mint egy idős író menedékhelye. A tudós dolgozószobája könyvkupacokkal.” Látszólag nem változott sok minden. De olyan ez a helyiség, mintha az ön fejében járnánk, az emlékei között – itt az utolsó papírfecni is jelent valamit, hiszen eltette, megőrizte, fontos önnek valamiért. Most is, amíg beszélgetünk, időnként kutakodik a polcon, előszed egy-egy albumot, meghívót, a diákjaihoz, a barátaihoz kötődő dolgokat.

– Ahogy telik az idő, az ember köré egyre több tárgy gyűl. Nemcsak a plafonig érő könyvespolcok, kupacok vagy az elkészült szobrok vannak itt, hanem ahogy mondod, ezek a papírok is, meg sok kacat, amihez néha már magunk se tudjuk, miért ragaszkodunk annyira. Itt tényleg van minden. Igyekszem persze rendet vágni, Csilluka (Halassy Csilla szobrászművész, Kő Pál felesége – a szerk.) is sokat segít, de lassan haladok. Nem csak az én munkáim vannak itt. Ez például Oláh Arré Éváé – osztálytársam volt. Ő is deklasszált családból jött. Somogyi Józsefnél jártunk együtt. Ő meg férjhez ment és lelépett. Azokat pedig ott a fiam, Boldizsár készítette. Ez itt az ablak alatt meg olyan, mintha egy fadarab lenne, pedig egy család. Látod, ide fel is rajzoltam rá őket – sok évvel ezelőtt. Ez egy mahagónidarab. Lengyelországból hoztam 1970-ben egy bőröndben. Amikor a határőr kinyitotta, nézett, hogy ez mi? Mondom, egy darab fa. Nem lehet kinyitni? Mondom, nem, egy szobor van benne, de még nem faragtam ki. Itthon elkezdtem dolgozni rajta, de aztán leállt bennem ez a nyugtalanság. Vagy ott az Mohácsra készül – egy szélhárfa. Ha kifaragom végre, kiöntetem bronzból. Mert egyet elloptak a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyről, és nem bírom elviselni, hogy nincs meg. Ezt mind be kellene fejeznem.

Kő Pál: Kislány aranyfülbevalóval Fotó: Jakab Tibor

– Vannak olyan témák, amelyek időről időre kíváncsivá teszik önt?

– Legelőször is a nő a legfontosabb témám. Ez fontos az ember életében. Az bizarr, hogy mindig közbeszól a véletlen. A legflegmább Rajczi Margit volt, egy gyönyörű, nagy orrú lány egy másik évfolyamról – csináltam róla egy gyönyörű, fekete kendős portrét. Csepelen lakott, és kijártam hozzá. Az édesapja hatalmas nagy ember volt, egy bicikliversenyző, Rajczi József – nagyon utált engem. Én viszont bele voltam zúgva a lányba, és csak azért is odajártam. Egyszer megyek, s hát nincs otthon senki, a szomszéd gyerek meg azt mondja, gyere már, igyunk egy sört, olyan régóta akarok veled beszélni. Elmondta, hogy Margit apja annyira utál, hogy azt híreszteli, hogy csak érdekből járok a lányhoz, mert tudom, hogy hamarosan megjön nekik a Trabant kombi, és hogy a Szelidi-tó partján van egy kis bungalójuk. Ezután összevesztünk Margittal, mert nagyon felbosszantott ez az egész. És nem mentem többé. De csináltam egy gyönyörű pirogránit domborművet a házuk falára. Az aktok későbbi korszak – a feleségem volt Péterfy Gizi, amikor csináltam róla a Delilát. Szeretem azt a történetet. (Időközben a szobornak letörtek a lábujjai – és azt is újra meg kellene csinálni.) Csodásak a nők. Furcsa, hogy mindig megpróbáltam kapaszkodni a nőbe, mert másképp semmi nem ment. Például az édesanyámba. Ő nagyon biztatott és hitt bennem mindig.

Ünnep – Kő Pál: A ruhájukon ragyognak a zöld üveggolyó-díszek – sajnos, a mohácsi emlékhelyen az ilyen ékeket mind kipiszkálták az évek során." Fotó: Éberling András

– A kezdetekkor biztosan az is valamifajta visszaigazolás lehetett, hogy a jóformán gyerekként, rendelésre festett képeit az édesanyja sikeresen eladogatta, és már kamaszkorában megbízást kapott, hogy fesse meg a stációkat az egyik közeli templomba.

– Igen, az első munkáim ma is láthatók a jászszentandrási templomban. Menjünk oda, meg akarom mutatni. Persze nem én vagyok ott a nagy szám – a szentély és a diadalív freskóit Aba-Novák Vilmos festette. Az igen.

Szegő Imre orvos bronzszobra a hevesi kórház kertjében – Kő Pál: "Az én örömem, hogy a szobor hátsó részén itt van Betti is, az ő kicsi felesége – egy portré egy kis fácskán. Szegő tenyerében azért van ott az Ünnep, mert ő kérte és védte ezt a művet." Fotó: Éberling András

– Útközben faggatnám még a pályakezdésről.

– Először nem szobrász akartam lenni, hanem festő. Padisák Mihálynak írtam a rádióba. A Miska bácsi levelesládája egy nagyon jó műsor volt, gyerekek, kamaszok írták meg Miska bácsinak mindenféle ügyes-bajos dolgaikat, kérdéseiket, és Miska bácsi készségesen válaszolt. Én is írtam neki, hogy én nem akarok sokat tanulni, és van-e olyan iskola, ahol csak rajzolni kell. Ő megnyugtatott, hogy ilyen a világon sehol sincs, de van a fővárosban egy olyan iskola, amilyenre talán én gondolok. Így kerültem Budapestre. Ott a tanárom azt mondta, túl drótosak a rajzaim, esetleg szobrásznak még jó leszek, és elvitt Somogyi Józsefhez. Ő apám helyett apám volt, miatta lettem szobrász.

– Manapság a fiatalok nemcsak azt tudják pár kattintással kideríteni, milyen iskola van Budapesten, hanem nyitott előttük az egész világ, a munkáik is bármikor közzétehetők. Hogy látja, könnyebb most pályakezdőnek lenni?

– Más küzdelem van most. Maga a lét. Minden pályakezdőnek egy a harca: nem a rendszer ellen küzd, hanem hogy megtalálja, ő kicsoda. Hogy megtalálja magát. A keresés is nagy küzdelem. Tele van apró csapdákkal az egész. Hogy hogy lesz valamiből szobor, az csak az ő problémája, nem az enyém. Az én szobrom meg az én problémám.

Kő Pál: Kukás Fotó: Éberling András

– Azt látom, hogy az emberek nagy része ezt a Ki vagyok én? kérdést egyszer csak megválaszolja, legalábbis beletörődik egy válaszba, míg a művészek nem átallnak ezzel évtizedekig, akár egy egész emberöltőn át bíbelődni.

– Igen. Ennek a kérdésnek mindig ott kell lennie minden alkotás mögött. A pályakezdésről viszont eszembe jutott Szalay Lajos. Ő világhírű grafikus, számtalan legenda lengi körül. Az én történetem úgy kapcsolódik hozzá, ahogy amikor hazajött Argentínából, a régi Magyar Nemzeti Galériában, a Kúria épületében volt egy találkozó. D. Fehér Zsuzsa, az MTV képzőművészeti osztályának vezetője szervezte meg, hogy találkozzam Lajossal. Szalay fogadásán Zsuzsa egyszercsak csendet kért, és mondta, hogy „Lajos, itt a kis Maczky, őt akarom bemutatni”. Szalay Lajos fölállt, odajött elém, nálam jóval magasabb volt, meghajolt és azt mondta: „Kedves öcsém, nagyon boldog vagyok, hogy téged személyesen megismerhetlek, Zsuzsa mesélt rólad, és most elmondom, miért volt fontos, hogy veled találkozzam. Az én szüleim egyáltalán nem akarták, hogy én művészpályára lépjek. Mindig rajzoltam és rajzoltam, és mást egyszerűen el se tudtam képzelni az életemben, semmi más nem érdekelt. Mondtam, hogy Párizsba akarok menni, mert úgy tudom, hogy ott vannak a híres nagy mesterek. Arról szó se lehet – mondták a szüleim. Valaki mondta, hogy Bótán a kastélyban van egy úr, akinek nagy hatalma van, mert Borsod megye főispánja, Vitéz Borbély-Maczky Emil, ő volt a te rokonod. Én fogtam a mappámat, és kimentem hozzá Bótára. Megálltam egy nagy kovácsoltvas kapu előtt, és néztem, hogy hogy tudhatnék bejutni. Kinyitottam a kaput, nagyot csikordult, mentem befelé, és akkor két szelindek vágtázott felém. A mappámat magam elé vettem, behunytam a szemem, és vártam a halált. Aztán hallottam egy erőteljes férfihangot: Vissza! A kutyák letették a lábukat, és mint a rajzfilmekben, úgy túrták maguk előtt a kavicsot és a földet, amíg meg tudtak állni. Megálltak előttem, nem ettek meg, kinyitottam a szememet, és láttam, hogy ott lovagol egy férfi. Ő volt Borbély-Maczky Emil, és odaszólt, hogy kit keres és mit akar? Bemutatkoztam, és mondtam, hogy Párizsba akarok menni rajzolni tanulni. Megmutatnám a rajzaimat.” De Emil bácsi, édesapám keresztapja azt mondta erre: „Ne haragudjon, engem a rajzai nem érdekelnek, de a vágy, hogy maga Párizsba akar menni, érthető, úgyhogy menjen be hétfőn a titkárnőmhöz, egy évre megkapja a pénzt”. Ott volt az ösztöndíj. Tehát aki nagyon akarja ezt az utat járni, megtalálja a módját – régen is így volt, ma is. Azt is mondta Lajos, hogy ha a szülei eladtak volna egy bikaborjút, annak az árából úgy élhetett volna Párizsban, mint egy herceg. De ők nem akarták, úgyhogy nem segítettek neki.

Kő Pál: Kakasos fiú Fotó: Jakab Tibor

– Az ön szülei mindvégig hittek abban, hogy önnek ez az útja?

– Azt hiszem, igen. Édesapám biztos, mert ő tanított is engem rajzolni. Édesanyámnak meg bármit mondtam, az neki szentírás volt.

– És ön sosem volt bizonytalan? Mindig tudta, hogy ez a dolga?

– Én örökké bizonytalan voltam.

– Most járok itt először a jászszentandrási templomban, és csak ámulok Aba-Novák freskóin. Úgy tudom, az egyik alak az önarcképe, és hogy egy-egy helybéli arcát is megörökítette ezeken a képeken. Önt 14 éves korában, amikor megbízták, hogy fesse meg ide a stációkat, nem rettentette el ez a feladat?

– Amikor ide kijöttem, és megláttam ezt, dobtam egy hátast. Micsoda emberek! Itt van Aba-Novák önportréja, ez a kék ruhás pedig a felesége. Jaj, nem gondoltam én arra, hogy ezzel mérjem magam. Az én munkáim ezek a 70x50 centiméteres temperaképek. Édesanyám imakönyve segített sokat – abból másoltam ki a képeket, csak festettem még rá ezt-azt. Az például az én önarcképem – csíkos ingben háttal ülök, ő meg, aki megy a demizsonnal, Kanzsó Mátyás bácsi. Iszogatott és mesélt. Érdekes volt, úgyhogy őt is idefestettem. Ezen meg Zsolti pajtásom ül. Ő is csíkos felsőben van. A felhők is saját munka, ezeket nem a könyvből másoltam. Ez is egy önportré – kalap és toll is van a képen. Már nem emlékszem, miért épp ezekre a stációkra festettem magamat. Munkácsy miatt éreztem úgy, hogy magamat is megfesthetem a képeimen. Őt már akkor nagyon tiszteltem.

A Gellért-hegyen látható Szent István király lovasszobra az önarcképek egyike, Kő Pál fiatalkori portréja Fotó: Wikipédia

– A szobrai között is van önarckép. Például az ifjú Szent István szobra a Gellért-hegyen, és a pálos rend alapítójának domborművén is rajta van. Az önarckép számvetés – mondta egyszer. Dolgozik újabb önarcképen?

– Kellene. Csilla is nógat. De nem tudok nekifogni. Mindig valami közbeterpeszkedik. Nyitrai Imi barátom felajánlott egy táblát, majd mellé teszek egy tükröt és rajzolok. Az önarcképhez ugyanis tükörbe kell nézni. Minden értelemben.

 

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. nevemberi számában.)

 

 

Névjegy: Kő Pál – Ha megkeressük a sokak által Lujos mesterként ismert Kő Pál életrajzát a Magyar Művészeti Akadémia honlapján, még bizonytalanabbá válhatunk, hogy mi is az igazi neve a Kossuth-díjjal és Nemzet Művésze címmel kitüntetett szobrászművésznek, egyetemi tanárnak, ugyanis ezt a felsorolást találjuk a neve helyett: Kő Pál (Pataki Lajos, Maczky Levente Lajos, Maczky Levente, Maczky Lajos, Lujos). Ennek a magyarázata akár egy fordulatos családregény is lehetne, amely a művész szüleinek szerelmi történetével indulna: ugyanis a cselédlány Pataki Terézia szemet vetett az úrfira, Maczky Bélára, és ebből a szenvedélyből született meg a fiuk 1941. június 2-án Perespusztán. A gyermeket az édesanyja családnevén, Pataki Lajosként anyakönyvezték, az édesapja viszont, amikor az elemi iskolába íratta, Maczky Leventeként jelentette be. A Kő Pál nevet pedig felnőttként már maga választotta. Számos köztéri szobra látható országszerte, ő készítette a Mohácsi Történelmi Emlékhely rendezési koncepcióját. Hevesen állandó kiállítása van, és 1986-tól harminc évig nyaranta művésztelepet vezetett itt, melynek emlékét és élményét az Eötvös József Református Oktatási Központban és az udvarán látható művek őrzik.