Agárdi Gábor: Édes kis semmiség

2020. július 21., 09:22
Van Gogh szobája Arles-ban (harmadik változat) – Forrás: Wikimedia Commons

Most is úgy ragyogtak a csillagok Arles felett, mint a vízpartot szegélyező kandeláberek fénye a Rhône folyó tükrén. Jules imádta ezt a várost. Idősen már csak gondolatban kalandozott a kikötőjében. Elméjében megelevenedett a Lamartine negyed, ahol egykor Vincent van Gogh alkotott egy már rég a feledés homályába merült szállóban. Négy szobát bérelt a fogadóstól. Egy alkalommal nyolc röpke hétre Paul Gauguin volt a lakótársa, aki ihletért utazott a provence-i régióba.

Jules a párizsi Musée d’Orsay fáradhatatlan látogatója volt. Minden alkalommal hosszú perceket időzött Van Gogh önarcképe előtt. Valahányszor a portréra pillantott, eleredtek a könnyei. Végtelen szomorúságot látott a festő tekintetében. Mintha tükörbe nézett volna. Az öreg főúr úgy érezte, hogy a kávéházi alakok megnyomorították a lelkét az évtizedek alatt. Felitatta mindenkinek a keserűségét, de a sajátját sosem tudta. Pedig legtöbbször jó kedélyűnek mutatkozott, a vendégek is így ismerték, igaz, főként azért, mert csupán néhány embernek engedett betekintést szívének színfala mögé. Félévente eluralkodott rajta a reményvesztett elkeseredés. Olyankor nem hagyta el a szűk szobáját. Ült a fotelében, az éjszakát várva. Párizs fényeit figyelte. A gondtalanságot színlelő sokaságot, az embereket, akik ugyanolyanok voltak, mint ő, csak vele ellentétben azt hazudták még önmaguknak is, hogy minden a legnagyobb rendben. Valójában korántsem érezték magukat pompásan, és ezt pontosan tudták, ám az ámítás egyszerűbbnek tűnt. Ilyenkor Jules egyetlen kortyot sem ivott. Józanul nézett szembe démonaival. Sosem tartott nála sokáig ez az állapot, csak sajnos egyre többször előjött. Azon az estén sűrű köd szállt alá. Utcai lámpások mutattak utat a Párizs peremén bolyongóknak. Jules elsétált a sarki fűszereshez, hogy vegyen egy tábla Richart tejcsokoládét. A boltban két gyerek állt előtte a sorban, akik alig értek fel a pultig. Kopottas kabátot hordtak, és az arcuk is kissé kormos volt, mivel szüleik szénnel tüzeltek abban a másfél szobás külvárosi semmiben, ahol éltek. A kislány kukoricalisztet szorongatott a kezében, míg öccse egy kis csomag földimogyorót vitt. A kereskedő lehajtott fejjel állt a pénztárgép mögött. Elhadarta a termékek árát, elvette a pénzt, majd megvetően, csuklóból hajította az apróságok felé a visszajárót. Jules nem tűrte szótlanul.

– Nem bánhat így a bankjegyekkel. Ha összegyűri, akkor máshol nem fogják elfogadni. Cserélje ki azt az ötvenfrankost!

Az eladó morgolódva ugyan, de megtette. Jules a csöppségekre nézett, majd odanyújtott nekik két szem tejkaramellát. A zsebében felejtette őket, amikor legutóbb egy házaspár tányérkán pihenő számlájára szórt néhányat a Le Petit Parisienben. A picik csodálták a csillogó csomagolást. Előtte csupán a Diadalív közelében lévő édességbolt kirakatában láttak hasonlót. Most végre ők is kaptak, nem csak a tehetősebb társaik. Mégsem merték kibontani, hiszen tudták, ha elfogyasztják, akkor elmúlik a varázslat. Végül mégis megették. Ábrándos tekintetük sok mindenről árulkodott. Azon az éjszakán úgy érezték, ők a legboldogabbak ezen a Földön. Jules nyersen viselkedett a boltossal, de nem is gondolt vele. Abban a pillanatban csak az járt a fejében, hogy talán valami jót cselekedett, még ha tudta, hogy többet is tehetett volna. Mosolygott, miközben apró hópelyhek táncoltak sötétkék ballonkabátján. Ő sosem finomkodott, mert már rég levetette a megfelelés álarcát. Az átmeneti időkhöz azonban nem tudott hozzászokni. Minden megváltozott körülötte, amihez nem tudott alkalmazkodni. Az emberek azért szerették, mert őrzött valamit az első nagy háború kitörése előtti szép kor, a Belle Époque esszenciájából. Egy feledésbe merült éra, amelyben a feljegyzések szerint szebb volt a szép. Jules pedig ezt az olykor ámulatba ejtő, csalóka ábrándokkal teli világot szerette volna visszaadni mindenkinek, aki betér kávéházába. Lassan lépkedett a nyirkos, fehéren csillogó macskaköveken. Az elcsúszástól való félelmét gyermekkora óta nem tudta leküzdeni. Lakása felé tartott, de nem sietett. Párizs külterületének peremén betért a Paradiso eszpresszóba. Hangulatos kis lokál, olyan, amilyenekhez hasonlót az ismert festő és plakáttervező, Henri de Toulouse-Lautrec is látogatott a maga idejében. A vendégeket dohányárus hölgyek várták, és friss ropogós vajaskiflit is lehetett kapni. A néhai művész kedvenc italát, a földrengés koktélt is felszolgálták. Egyenlő rész abszintból és konyakból keverték. Jules is rendelt belőle. Ráérősen kortyolgatta, bele a világba.

Kis hajlékába visszaérve lehajtott még egy pohárka konyakot. Most örömében szorongatta a poharat, mivel ha csak egy kis időre is, de az éjjel sikerült elkergetnie a depresszió fekete rémét. Megágyazott, és megpróbálta lehunyni a szemét, vajmi kevés sikerrel. Éberen álmodott a félhomályban, ahová most a téli hajnal fényeit sem engedte beszűrődni. Reggel pedig felkutatta a két kis kölyköt, akiket még a fűszeresnél látott, és ajándékozott nekik egy kiló díszesen csomagolt tejkaramellát.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. november 30., 04:55
2020. november 30., 03:05
2020. november 30., 01:35