Most is úgy ragyogtak a csillagok Arles felett, mint a vízpartot szegélyező kandeláberek fénye a Rhône folyó tükrén. Jules imádta ezt a várost. Idősen már csak gondolatban kalandozott a kikötőjében. Elméjében megelevenedett a Lamartine negyed, ahol egykor Vincent van Gogh alkotott egy már rég a feledés homályába merült szállóban. Négy szobát bérelt a fogadóstól. Egy alkalommal nyolc röpke hétre Paul Gauguin volt a lakótársa, aki ihletért utazott a provence-i régióba.
Jules a párizsi Musée d’Orsay fáradhatatlan látogatója volt. Minden alkalommal hosszú perceket időzött Van Gogh önarcképe előtt. Valahányszor a portréra pillantott, eleredtek a könnyei. Végtelen szomorúságot látott a festő tekintetében. Mintha tükörbe nézett volna. Az öreg főúr úgy érezte, hogy a kávéházi alakok megnyomorították a lelkét az évtizedek alatt. Felitatta mindenkinek a keserűségét, de a sajátját sosem tudta. Pedig legtöbbször jó kedélyűnek mutatkozott, a vendégek is így ismerték, igaz, főként azért, mert csupán néhány embernek engedett betekintést szívének színfala mögé. Félévente eluralkodott rajta a reményvesztett elkeseredés. Olyankor nem hagyta el a szűk szobáját. Ült a fotelében, az éjszakát várva. Párizs fényeit figyelte. A gondtalanságot színlelő sokaságot, az embereket, akik ugyanolyanok voltak, mint ő, csak vele ellentétben azt hazudták még önmaguknak is, hogy minden a legnagyobb rendben. Valójában korántsem érezték magukat pompásan, és ezt pontosan tudták, ám az ámítás egyszerűbbnek tűnt. Ilyenkor Jules egyetlen kortyot sem ivott. Józanul nézett szembe démonaival. Sosem tartott nála sokáig ez az állapot, csak sajnos egyre többször előjött. Azon az estén sűrű köd szállt alá. Utcai lámpások mutattak utat a Párizs peremén bolyongóknak. Jules elsétált a sarki fűszereshez, hogy vegyen egy tábla Richart tejcsokoládét. A boltban két gyerek állt előtte a sorban, akik alig értek fel a pultig. Kopottas kabátot hordtak, és az arcuk is kissé kormos volt, mivel szüleik szénnel tüzeltek abban a másfél szobás külvárosi semmiben, ahol éltek. A kislány kukoricalisztet szorongatott a kezében, míg öccse egy kis csomag földimogyorót vitt. A kereskedő lehajtott fejjel állt a pénztárgép mögött. Elhadarta a termékek árát, elvette a pénzt, majd megvetően, csuklóból hajította az apróságok felé a visszajárót. Jules nem tűrte szótlanul.
– Nem bánhat így a bankjegyekkel. Ha összegyűri, akkor máshol nem fogják elfogadni. Cserélje ki azt az ötvenfrankost!
Az eladó morgolódva ugyan, de megtette. Jules a csöppségekre nézett, majd odanyújtott nekik két szem tejkaramellát. A zsebében felejtette őket, amikor legutóbb egy házaspár tányérkán pihenő számlájára szórt néhányat a Le Petit Parisienben. A picik csodálták a csillogó csomagolást. Előtte csupán a Diadalív közelében lévő édességbolt kirakatában láttak hasonlót. Most végre ők is kaptak, nem csak a tehetősebb társaik. Mégsem merték kibontani, hiszen tudták, ha elfogyasztják, akkor elmúlik a varázslat. Végül mégis megették. Ábrándos tekintetük sok mindenről árulkodott. Azon az éjszakán úgy érezték, ők a legboldogabbak ezen a Földön. Jules nyersen viselkedett a boltossal, de nem is gondolt vele. Abban a pillanatban csak az járt a fejében, hogy talán valami jót cselekedett, még ha tudta, hogy többet is tehetett volna. Mosolygott, miközben apró hópelyhek táncoltak sötétkék ballonkabátján. Ő sosem finomkodott, mert már rég levetette a megfelelés álarcát. Az átmeneti időkhöz azonban nem tudott hozzászokni. Minden megváltozott körülötte, amihez nem tudott alkalmazkodni. Az emberek azért szerették, mert őrzött valamit az első nagy háború kitörése előtti szép kor, a Belle Époque esszenciájából. Egy feledésbe merült éra, amelyben a feljegyzések szerint szebb volt a szép. Jules pedig ezt az olykor ámulatba ejtő, csalóka ábrándokkal teli világot szerette volna visszaadni mindenkinek, aki betér kávéházába. Lassan lépkedett a nyirkos, fehéren csillogó macskaköveken. Az elcsúszástól való félelmét gyermekkora óta nem tudta leküzdeni. Lakása felé tartott, de nem sietett. Párizs külterületének peremén betért a Paradiso eszpresszóba. Hangulatos kis lokál, olyan, amilyenekhez hasonlót az ismert festő és plakáttervező, Henri de Toulouse-Lautrec is látogatott a maga idejében. A vendégeket dohányárus hölgyek várták, és friss ropogós vajaskiflit is lehetett kapni. A néhai művész kedvenc italát, a földrengés koktélt is felszolgálták. Egyenlő rész abszintból és konyakból keverték. Jules is rendelt belőle. Ráérősen kortyolgatta, bele a világba.
Kis hajlékába visszaérve lehajtott még egy pohárka konyakot. Most örömében szorongatta a poharat, mivel ha csak egy kis időre is, de az éjjel sikerült elkergetnie a depresszió fekete rémét. Megágyazott, és megpróbálta lehunyni a szemét, vajmi kevés sikerrel. Éberen álmodott a félhomályban, ahová most a téli hajnal fényeit sem engedte beszűrődni. Reggel pedig felkutatta a két kis kölyköt, akiket még a fűszeresnél látott, és ajándékozott nekik egy kiló díszesen csomagolt tejkaramellát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.