A világ olyan, amilyen, soha nem volt tökéletes (…).
De hogy részt veszünk-e a létrontásban vagy nem, az már teljesen tőlünk függ.
(Hamvas Béla)
A Csomád lábánál elnyúló végtelen fenyvesek között élt Kamilla. Régi faháza körül hatalmas fák ágaskodtak az ég felé, otthont adva az erdei állatoknak. Ha jött egy nagyobb fuvallat, érezni lehetett a levegőben terjengő kénes szagot, amelyet a Büdös-barlang árasztott magából. A tisztást, ahol a ház állott, csipkebokrok szegélyezték, de aki alaposabban is körültekintett, láthatott áfonyát, szedret, berkenyét is, az avarból huncut mosollyal kikandikált néhány pirosló erdei szamóca; nagyobb esőzések után gombák egész serege vert tanyát. A közelben friss borvízforrás tört fel a föld mélyéről, lomhán csordogált medrében, mintha nehezére esne utat törni a völgy felé.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért. Palástfű vagy pásztortáska teáját ajánlotta alhasi megbetegedéseik ellen, lándzsás útifűvel tudott szolgálni szamárköhögésre, de gyógyított már tífuszt is mezei kakukkfűvel és körömvirággal, sőt még egy vénleányt is kikúrált orbáncfű ülőfürdővel kóros hisztériájából.
A jósláshoz is értett. Fiatal lányok csapatosan jártak hozzá, hogy jövendőbelijük nevét megtudják. Általában két lovat fogtak az ócska szekér elé, majd több órán át zötyögtek a kivert földúton, hogy némi sajt és tojás fejében Kamilla elmondja, mely férfiúktól kaphatnak hamarosan csalfa szerelmet. Megesett egyszer, hogy a javasasszony nem jó nevet talált mondani, rá három napra temetést kongatott a falusi rézharang.
***
Tizenkilenc év körüli lány ácsorgott Kamilla kunyhója előtt, miközben türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. Kényszeres mozdulattal igazgatta magán a hímzett ingjét. Jómódú, keresztény családból származott, fekete haja lágyan omlott vállára, ragyogó szemével hol a távolabb legelő lovát figyelte, hol az erdő sűrűjét fürkészte. Dél óta várakozott kitartóan, de az asszony ma a szokásosnál is később tért vissza a begyűjtésről. Már késő délutánra járt az idő, amikor a lány megpillantotta Kamillát közeledni, akinek sötét haja csapzottan szemébe lógott, karján piros karcolásnyomok húzódtak, vászonból készült kopott rokolyája földig ért. Kezében régi csihányzsákot cipelt, tele gyógynövényekkel. Amikor közelebb ért, meglepetten megállt és ledobta csomagját, karjával megtörölte verejtékező homlokát. Kurta biccentéssel üdvözölte a jövevényt, majd vizet forralt, hogy vendégét teával kínálja. Leheveredtek a földre, sokáig hallgattak, csak az éjszaka hidege elől kasukba menekülő méhek dongását lehetett hallani.
– Kamilla néni – suttogta a lány –, terhet hordozok.
Az asszony sötéten izzó szemét a leányanyára emelte, és mélyen elgondolkodva beleivott teájába.
– Segít? – kérlelte a lány.
Kamilla percekig nézett maga elé azon töprengve, mit is feleljen.
– Tíz évre rá, hogy nővé lettem, kitört a háború – mesélte az asszony. – Engem, mint fiatal ápolót azonnal a frontra vittek, hogy a sebesült katonákat ellássam. Tucatszámra szállították nap mint nap a haldoklókat, kétségbeesett jajgatásuk máig fülemben cseng. Legtöbbjük még az előtt meghalt, hogy a hadikórházba ért volna, némelyeknek én magam takartam le a szemét; ám azt a mai napig nem tudom megmondani, hogy a sok elrebegett ima, vagy a rengeteg gyógynövény mentette-e meg annak a bizonyos tisztnek az életét, akinek később magzatomat köszönhettem. Kilenc hónap múlva, amikor a románok megszállták a székely medencéket, az erdő szélén, egy régi, romos kunyhóban kerestem biztonságos menedéket, hogy a születendő gyermekemnek ne vérszagú siralomföldön kelljen napvilágot látnia. Itt is nagyon hamar rám találtak, s még hat hónapos kora előtt három küldönc is érkezett, kezében egy-egy behívólevéllel. Inkább hűség és becsület, mintsem a sürgöny késztetett arra, hogy kislányomat féléves korában a környékbeli református lelkésznek adjam, jómagam pedig visszatérjek a frontra. Olykor még most is eltöprengek azon, érdemes-e eldobni egy ártatlan életet többszáz másikért, amelynek többségét hant takarja, vagy megnyomorodva él egy rég volt háború nyomasztó terhe alatt. Évekkel később visszajöttem az erdei kunyhóba, amelynek területéért hatalmak estek egymásnak, de igazából soha nem volt senkié.
Kamilla megitta utolsó csepp teáját is, majd – kezében az üres bögrével – ismét mély hallgatásba burkolózott. A pattogó tűz lángjai játékos kacérsággal csaptak fel az ég felé, vöröslő fényében a lány látta, miként ül ki a javasasszony arcára a keserű szomorúság. Sokáig ültek szótlanul, mindketten a maguk gondolataikba temetkezve.
Egyszer csak Kamilla felállt, felizzította a parazsat, amikor az is belemerült a léha szunnyadásba. Csupán a tűz újult erővel felhangzó ropogását és a környékbeli tücskök virtuóz muzsikáját lehetett hallani.
– Miért nem ment a gyerek után? – kérdezte halkan a lány, hangja mélyről hatott, mintha elnyelte volna a közéjük telepedő nyomasztó csend.
Kamilla tekintetét ismét a fiatal lányra emelte, az est sötétjében csupán a körvonalat és ragyogó szemeit látta. Ő maga sem tudta, mit válaszoljon.
– A háború sok mindent elvett tőlem: szabadságot, fiatalságot, anyaságot – felelte Kamilla –, éppen ezért önkezemmel nem veszem el a lehetőségét, ha méltó anya nem is, de nagymama legalább lehessek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.