Fülöp Antal: Kertek Igaza – Isten igazsága

Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem. Lehet, hogy ez már a túlfeszített, vagy inkább túlfeszülő idegek játéka volt, hiszen a novellát nem színpadra szántam.

Napok óta volt valami a levegőben. Ott érződött a város légkörében. Ott volt a járókelők arcán, az útkereszteződések fokozódó türelmetlenségében. A várost átlengte valami furcsa és feszült várakozás. Ahogy újraolvastam a kettészakított patinás közmondást: Ember tervez… (szünet) Isten végez, a két tőmondat közti hézag mármár látomássá tágult. Mintha hajnali álmom kísértett volna a noteszlapon. Álmomban feneketlen szakadék partján álltam, s ahogy a cipőm orra a dermesztő mélység fölé meredt, az egyre elviselhetetlenebb gondolatra, hogy ott és akkor nekem valamiért, valami okból föltétlen át kell jutnom (a meredély fölött!) a túlsó partra, fölriadtam. Verítékben úszva ébredtem, s még percekig éreztem az álom borzongató hatását. Folytattam volna a hangos olvasást: Ember tervez..., de a telefon talán még követelőbben csörömpölt bele a szövegbe.

Fölálltam az asztaltól, vártam kicsit, aztán fölvettem a kagylót és beleszóltam: Mi van?

Ez elég elutasítóan hangzott. Mi van, hogyhogy mi van, hallottam Alfonz hangját. Elnézést, mondtam, ne haragudj, azt hittem, Rudi az. Rudi? – kérdezte meglepve. November van, feleltem, Rudi évenként felhív a hősi napokra emlékezve. Novemberi üdvözlet… Nosztalgiapercek. Ó, a nagypályás Rudi! A mi nagy Gatsbynk! Iróniája most sem a „margóra szorultak” hangja volt, amely válogatás nélkül borotválgat mindenkit, aki sikerrel gyanúsítható. Bár az sem lett volna meglepő. A Parnasszuson (presszóbeli törzsasztalunknál) hallottam tőle, hogy görög–latin szakos tanárként már évek óta testnevelést és kerti munkát tanított a gimnáziumban. Előbb csak kényszerből: új világot teremtő cezúra-hívők kockázatosnak találták klasszikus tudását, műveltsége veszélyt jelentett a jövő nemzedékére. De amire senki sem számított, idővel nagy szerelme, fölfedezettje lett a kert! Fölfedezte… mit is? Annyi bizonyos, hogy (törzsasztalunknál) a közönséges konyhakert, néhány gyümölcsfával, Alfonz előadásában megismerésre váró titkok kertjévé változott. Nocsak! Isten műveként: a lét (így az: élet) alaptörvényeinek tárházává. Nem semmi! Mintha „lelkes” élőlényeknek tartotta volna a kert fl óráját-faunáját: a gyümölcsfától a retekpalántáig. Új vallás? Sosem éreztem annak. Nem volt ebben semmi eltorzult fanatizmus. Uraim, mondta időnként szelíd iróniával, attól tartok, hogy európai halál-civilizációnkat – tetszik vagy nem tetszik – talonba tehetjük. Miért? A választ ne tőlem várjátok, kérdezzük inkább a rózsákat, szegfűket, tulipánokat. Kertem virágai, fái bokrai tudják a választ. Csak meg kéne érteni őket. És mindenki tudta, hogy Alfonz ezt komolyan gondolja. Anteusz földre szállt, egyszerűségében ma még erősebb, mint valaha, villant át agyamon, ahogy akkor a parnasszusi asztalnál, most az előszobában állva fülemen a kagylóval kérdeztem: Honnan hívsz? A szálloda elől, felelte, tudod, hogy Rudi ma nagy ünnepségre készül? Nem, feleltem, talán születésnapja van? Bizonyos értelemben, mondta ő, ma november 27-e van. A tribünök csinnadrattás napja. A szabadságharcosok felvonulása! (Alfonz, mintha csak az Aida opera színpadáról közvetített volna.) Nézz ki az ablakon! Várlak az Áruház bejáratánál. Rudinak ma nagy jelenete lesz! Rudi beszédet mond az ünnepi színpadon!

Ledobtam a kagylót, s a konyhán át a balkonra siettem. A hetedik emeletről láttam az áruház sarkánál összecsődült tömeget. Láthatatlan hangládákból torzítva hallatszott az (akkor!) forradalmi, ma már megmosolyogtató szöveg. Lekaptam a fogasról a bőrdzsekit, és szinte futva tettem meg az áruházig az utat. Megálltam a tribüntől nem messze.

Tekintetem csak végigfutott a díszes kirakaton. Fantomképek zsongtak fel az üvegen. Nagy ív papírokon, kisebb-nagyobb rajzlapokon a városi folklór sajátos keresetlenségével karikírozta a város s az ország 1989 előtti nagymoguljait! Ott és akkor sejlett csak föl, hogy mi mindent hordozhatott magában rejtve ez a város és ez az ország! És mégis, ezeken a gúnyrajzokon, a bosszú helyett inkább a karikatúrák megbocsátó humora látszott. Bár igaz, hogy gyilkos szarkazmus is a korabeli fejesek nevével! Csakhogy itt vagy, lépett hozzám Alfonz, kiválva a sokaságból. Rudi erről a tribünről indult, mondta. Tudom, feleltem, itt voltam, a tribün épp itt állt akkor is, itt az áruház sarkától nem messze. Micsoda karrier néhány hét alatt, szólt Alfonz. Iróniája úgy tűnt, mintha most valóban szemrehányásként hangzott volna. Szemrehányásként, kinek? A válasz most is eloszlott, úgy felszívódott az évfordulót ünneplő sokaság vásári zajában, mintha sosem lett volna. Akkor és ott valahogy egyre biztosabb voltam (lettem) benne, hogy erre a kérdésre választ már az életben sosem kapok. Rudi életíve (karrierje) innen, erről a tribünről (ahogy mondani szokás) szédületes tempóban emelkedett, ellentétben Alfonzéval, akit épp akkoriban tiltottak el a klasszikus témák – Oidipusz és további görög tragédiák – boncolgatásától. Rudi hetekkel később miniszteri biztos lett Pozsonyban, nagyjából azokban a napokban, amikor Alfonzzal a gimnáziumban közölték az örömhírt, hogy átképezheti magát a társadalmi nevelés szaktanárává. Vagy ha nem, az egzakt ismeretek irányába rohanó világban – görög–latin tudásával (klasszika-filológiai ismereteivel) menthetetlenül kiselejteződik. Talán nem is sejtette, hogy a könyöradományként odalökött testnevelés, s talán még inkább a kerti munka micsoda új távlatokat nyit hamarosan életszemléletében. Mivel egy napon – a fölismerés villanófényében – meglátta azt, amitől Rudi emelkedő politikai karrierjével éppen rakétasebességgel távolodott: az élet Istentől ránk hagyományozott törvényeit. Rudi döntései viszont (ezzel szemben) egyre távolabb az eszméltető valóságtól, a politika egyre légüresebb szféráiban születtek. S mert szavának is egyre nagyobb súlya lett – mintha az elméletek műrostos kertjében érte volna őt a szellemi villanófény, amely Alfonzt istenadta rózsái, szegfűi, tulipánjai közt érte. (Erős a kísértés, hogy két ellentétes irányban haladó expresszvonatként szemléltessem őket, ahogy elzúgva egymás mellett, távolodnak egymástól, más-más szférába fedezve föl a fölszabadító igazságot. A középszerű Rudi ráadásul ezt az élményt még az érinthetetlenség ostobácska biztonságával is tetézte.)

Az ünnepi tribünön, előkészítve Rudi szónoklatát a fellépő táncosok, majd egy rock zenekar után, egy ifjú arszlán – immár a szenvedélyes kütyü-nyomogatók nemzedékéből – ragadta magához a mikrofont! Figyelem! Figyelem! A színpadon Rudolf Rudi, városunk büszkesége következik! Még egy kis türelmet kérünk!

Aztán, mintha valami történt volna. Amennyire ez a tömegzsivajban észlelhető volt, mintha valami megzavarta volna a gondosan előkészített programot. Valami közbejött, gondoltam Alfonzhoz fordulva, de Alfonz megelőzött. Úgy látszik, üzemzavar, mondta, és láttam, hogy megpróbál közömbös maradni. A zavar közben csak nőtt, növekedett. Senki sem tudta, mi történik, miért nem lép már pódiumra Rudi. Az ifjú arszlán kaparintotta újfent magához a mikrofont. Semmi baj, hölgyeim, uraim! Egy kis technikai hiba csupán, harsogta, hangjában érezhető volt, hogy szigorú utasítást követ. Semmi baj. Türelem! Egy kis technikai hiba. De Rudi még mindig nem lépett porondra. Helyette most – rögtönzött műsorváltoztatással – ismét a zenekar játszott. Irgalmatlan hard rock hangjai zúgtak fel kulturális gombafelhőként a várakozó tömeg fölött. A fülsiketítő lármában mozgolódás támadt, ahogy terjedni kezdett a hír, hogy Rudi nem lép föl! Rudi a szállodai szobájában öt perccel a színpadra lépése előtt – meghalt.

Rudi messze távolodva a rózsák, szegfűk és tulipánok igazságától ostoba hittel hitte, hogy érinthetetlensége megóvja őt mindentől. A megváltó haláltól is.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)