Egy szó, mint száz, egy ideje azon morfondírozom, hogy hol vagy. Illetőleg vagy-e egyáltalán?
Hát könyörgök, nem látod, hogy elvesztünk? Itt ülök a házad előtt, és te sehol sem vagy. Pedig nem kicsi ez a ház.
Bocsánat, magázzalak? Egy szót se! Ne haragudj, most már nem megy. Ennyi év után már nem megy. Meg ugye a pertut is megittuk… még ohohó mikor. Emlékszel, igaz? Bevallom, én nem igazán. Homályosan él bennem ez az emlék.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Annyi mindent adtál nekünk. A fejedelmi, aromás szőlőt vagy a mézédes, elsőrendű barackot. Tudod te, milyen volna ezek nélkül indítani a vasárnapi ebédet? Látod te, hogy mivé tettél bennünket? Tükröt tettél a világmindenségünkbe (ezt már Eliade is megmondta) – a házunkba: hogy mindennap lássuk, melyik faj a legnagyobb állat a világon. Ennél már csak az a rosszabb, ha a hálószobánkba teszed. Fegyvert adtál a kezünkbe. Minket tettél fegyverré. Ki gondolta volna, hogy ide jutunk. Te sem láttad ezt előre. Miért akarod, hogy egymás ellen forduljunk? Mondd meg őszintén: kellett neked azt az almát felkínálni? Hiányzott ez neked?
S most meg előzmény nélkül, váratlanul köddé válsz. Nekünk pedig arra kell ráeszmélnünk, hogy közben veled együtt szép lassan mi is eltűnünk. Azt akarod, hogy fordítsuk meg a szerepeket? Hogy mi kérjünk téged számon? Kissé önző dolog volna, de ha nem hagysz nekünk más választást, nincs mit tennünk. Legalább annyit mondj meg, hogy merre keressünk, hátha még valami jó kisül belőle a végén. No, hogy sül-e… merthogy hetente legalább egyszer az áramot is sajnálod tőlünk. Nemcsak a méltóságunk és az önbecsülésünk kell, hanem az áramunk is. Jó, tudom. Nem a te hibád, nem te csinálod. Vagy te csináltatod? Ne adj’ isten, utasítod?
Az alázatról nem is beszélve. Azt mostanában egyre jobban kifelejted többünkből.
Aztán az is megfordult a fejemben, hogy az igazat megvallva, neked sem lehet ám olyan könnyű dolgod. Úgy értem velünk, emberekkel. Meggyőződésem, hogy olykor-olykor már a könyöködön jövünk ki. No, elismerem, egyetértek veled. Nem fogom most ezt is rád, hogy a te hibád, de azért lett ez a vége, mert túl sok mindent megengedtél nekünk. Eltűntek a határok. A tisztelet és vele együtt még sok minden. Igazad van: pokolian gonoszok tudunk lenni ebben a mennyei világban. Ha már a mennynél tartunk. Mégis milyen ott fenn? Úgy istenigazából, valóban mindent látsz? Gondolom, te magad is néha felhúzod ám a szemöldököd. Jókat kacagsz, mi? Hacsak nem vihorászol már rajtunk. Mondd! Mit látsz, amikor leskelődsz onnan fentről le reánk, sokat sírsz? Jaj, tudod mi érdekel még? Csupán a magad szórakoztatására, fogadsz néha valakire? Mindenesetre nem hinném, hogy unatkozol.
Biztosan hallhattad már a következőt, ami 1987 vége felé fogalmazódott meg: „ó istenem csak ennyit érek”. Nem mondom meg, ki volt, majd rájössz, annyit viszont segítek, hogy muzslyai születésű. Így már tudnod kell, kiről beszélek. Őt is te adtad nekünk, és milyen jól tetted. Csupán túl hamar elvetted. Az biztos, hogy szívósak vagyunk, mert ezt már mindannyian tudjuk, de ne hagyd, könyörgök, ne hagyd, hogy darabokra hulljunk.
Egy idős néni, akihez járok, és akinek az életét próbálom rekonstruálni, mindig úgy búcsúzik tőlem: „Isten megáldjon, kislányom!” Hát, várom.
Istenem, nézzél már le reánk! „…és bocsásd meg vétkeinket…”
Ui.: Várom vissza a leveled (gyorspostával)!
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.