Olyan homály van, mintha a szomszéd füstölne, nem lehet a kertig sem ellátni. Csípi az ember szemét-orrát.
Az első ködös reggel. A tornác is nedves, mintha csigák nyalták volna keresztül. A nap a szomszéd háza mögött erőlködik, hogy hályogos szemével lásson valamit.
Mégis reggel van, mégis fel kell kelni.
R.-t, ahogy kilép a tornácra, megcsapja a kellemetlen nyirkosság. Összébb húzza magán a kötött szvettert, de így is fázik. Ösztönösen a hátsó udvart kémleli.
A kutya, fekete-barna farkaskutya-keverék, forog körbe-körbe a hosszú láncon, és a tornácra kilépő nőt nézi. Egyenesen a szemébe néz.
Óvatosan öltözött, mintha tojáshéjakon lépkedne, hogy az anyját fel ne költse. Pedig elkésett, valami ágyneműsuhogást, nyögést hall a szobából. Most már tudja, mi következik.
És valóban, anyja csakhamar megjelenik küszöbön, ahogy az ajtófélfát támasztja. Az eget kémleli aggódóan.
– Ugyi, ugyi, mondtam én, hogy megjön a hideg, mondtam én – jelenti ki nagy hangsúllyal a visszavonhatatlan igazságot. - Jönnek a „ber”-ek, ne félj! Ki tudja, milyen tél jön ránk! Mer’ szegény apám is mindig azt mondta, a telet nem eszi meg a farkas!
Majd mintha lányát most venné észre, neki szól:
– Azzal a kutyával csinálj valamit, rendezd el, mingyán itt a tél, és még sehogy se vagyunk! Meddig akarsz még várni, mindent utolsó percre hagysz!
R.-t elönti a szorongás. Akárcsak a ködbe, beleburkolózik. Ki se látszik belőle.
Van annak már három éve is, hogy R. jött hazafelé a kisboltból, karján nagy csomagokkal megpakolva. December 24-e, vigasztalanul esős nap volt. Az ég mintha sosem akarna kiderülni. Csak a fű nőtt a hideg esőben, burjánzott a gaz a kerítések tövén. Egyszer csak halk nyöszörgést hall a temetői árokból. Ahogy a kezébe veszi, egy reszkető kis feketeség, tenyerét épphogy kitöltötte. Szőre csomókban állt a nedvességtől, és elviselhetetlen bűzt árasztott. Rögtön tudta, mi a helyzet. Tudta, hogy a kiskutyát kidobták, sorsára hagyták, és ha most ő nem viszi haza, ugyanaz, mintha ő dobta volna ki. Biztos, ami biztos alapon bekopogott a közeli házakba, habár a választ előre tudta. Senkinek sem hiányzott, a kiskutyát messziről hozhatták, hogy megszabaduljanak tőle.
Otthon azonnal megvolt, mit csináljon. A fészerben egy ládát jó alaposan rongyokkal kibélelt, belébugyolálta. Csak a mozgó rongyokból látszott, hogy valami élőlény van benne. Meglepte a kis lény élni akarása. A langyos tejet mohón felnyalta. A régi, még a fiókban talált macskaeledelt elszántan ropogtatta apró, de éles rizskásafogaival. R. alaposan bevásárolt neki, idő elő elválasztott kölyöknek való tápot, megkapta az első oltást, féregtelenítést. Január végén aztán, ahogy beálltak a nagy hidegek, éjszaka is felkelt hozzá elemlámpával, nyers tojást, főtt húst vitt neki, hogy bírja a fagyot. A kiskutya élénk farkcsóválással várta már a fészer ajtajában, nem látszott rajta, hogy fázna. Erre ő megnyugodott, úgy látszik, jól van megteremtve.
Tavasszal aztán jött a másik baj.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
R. anyja mondogatta is, hogy így jár az, aki az árokból szedi össze a kutyát. Ki tudja pedig, milyen volt már az anyja is, azért lökték ki. „Ez egy selejtes kutya, az is marad.” A kutyát biztos helyről kell hozni, mondta már a szomszéd is, amelyiket ismerik, honnan származik. A szomszéd azt is mondta, hogy nekik a lányuk hozott egy kis betanított fajkutyát, az mindent ért, mindent tud. „Ilyet kellett volna hoznod neked is, ha már kutyát hozol” – példálózott az anyja.
R. kihívatta az állatorvost. Elképedésére a fiatal veterinár nem lepődött meg, amikor a kutyát meglátta, csak bólogatott, mintha már sokat látott volna ilyet. Mondta is, hogy teljesen normális az ilyen nagy testű kutyáknál, amelyek gyorsan fejlődnek és a csontozatuk nem bírja követni. „Csak etessük továbbra is, ahogy szoktuk, adjunk neki kálciumot” – mondta már elmenőben, és még pénzt se vett el a látogatásért.
Ahogy ment előre a nyár, a kutya valóban kijavult. A két első lába észrevétlenül egyenessé vált, csak két csinos bog maradt, jelezve az ízületek illeszkedését. Füle hegyesre váltott, megdeltásodott, megszépült egészen. R. sokat gyönyörködött benne, mi tagadás, az anyja is, de neki valami mégse tetszett.
Szóvá is tette csakhamar, hogy egy ruhát nem tud kiteríteni, mert azonmód kapja le, de nemcsak széttépi, ahogy a kutyák szokták, hanem megeszi egészen. Az ürüléke lila-piros az elnyelt zokniktól, törülközőktől.
– Tisztára bélpoklos ez a kutya! Pedig hát vesszük neki a tápot zsákszámra, meg ott az a sok ételmaradék, amit kilökünk, a másé vajon mit kap?!
De úgy látszott, kész is van a válasszal.
– Cigány kutya ez, az a baj. Selejtes kutya, az is marad. Ki tudja, az anyját is hogy éheztették, azér’ nem lehet jóllakatni ezt se. Biztos helyről kell a kutyát hozni, nem az árokból.
Más furcsaságai is voltak. A kertajtót nem lehetett nyitva hagyni, mert ha leszabadult, az érett piros paradicsomokat megdézsmálta. Ugyanúgy az édes tököt, uborkát, sárgadinnyét. Egyszer a zöldségestől ki is kapott, amikor a nyitva hagyott autóba is bebújt, húzta ki a paradicsomokat egyenként.
– Hallja, maga ilyen kutyát tart? Hát ez magára, egy ilyen öregasszonyra, ha ráugrik, letiporja egészen! És még nem is jó házőrző, megfigyeltem, ha jön valaki, nem is ugat, tűlem is hogy fél, fülit-farkát behúzza! Na, pont ez fogja megvédeni magát a betörőktül!
Majd még elmenőben is, amikor a gázt beindította, csóválta a fejét és mondogatta magában: „Én nem tartanék egy ilyen kutyát, az biztos.”
R. magán is megfigyelt valamilyen változást. Minél több vád érte a kutyát innen-onnan, nemhogy megvédte volna, csak azért is a pártjára állt volna, hanem azt vette észre, rajta is elhatalmasodik az ellenszenv a kutya iránt. Mintha ez a kutya szándékosan rosszat akart volna nekik. Azért ellátta rendesen, sőt még többet is adott neki a kelleténél, mintha ezzel is a hiányzó szeretet akarta volna ellensúlyozni. A féregtelenítést, oltást is rendre beadatta. Az is dühítette, hogy mikor közeledett hozzá, harapta, ahol érte, mintha őt magát is meg akarta volna enni.
Sokszor azon kapta magát, hogy a kutya kiálló bordáit figyeli, mint valamilyen nekik, gazdáiknak szóló személyes sértést. Mert aki csak látta a kutyát, mindenki azt hihette, hogy éheztetik, rosszul tartják. Maga R. tudta a legjobban, hogy ez nincs így. Magában igazat kellett adnia az anyjának. Olyan, mint az ekhós cigányok kutyái, amik unottan poroszkálnak a szekér után, kiáll a csontjuk, már fiatalon merevek, torzak, szőrzetük csomókban hull az atkáktól, vagy összeragadtak, nemezesek, tele bogánccsal, bojtorjánnal.
Késő ősszel, amikor már nem lehetett feltartóztatni a telet, a kutya tartásának nyűge is megnőtt. Pedig R. anyja mindig halogatta az elköltözést. „Ez az én házam, hova vergődjek mán öregségemre!” – ezt mondogatta mindig. Pedig az ablakok sem szigeteltek jól, ha az ember odatette a kezét az ablakkeret alá, fújt be télen a hideg. A kis konyha három, a szoba két szélső fala is közvetlenül a szabad levegővel érintkezett, hamar lehűlt. Ráadásul a csempekályha is régen volt építve, újra kellett volna rakatni már rég.
R. ha itthon volt télen, nyugta nem volt, hordta a fát, rakta a tüzet hidegről, fáradtságról tudomást sem véve. Ahogy a sportolók nyomják a pedált csak azért is. Estére már a melegtől és a fáradtságtól elnyomta az álom, nem érdekelte azon túl se tévé, se könyv. Csak reggel ébredt fel kábultan a kihűlt kályha mellett, mert volt, amikor a tüzet sem zárta el.
Nyugodt is volt ilyenkor, hogy megtette, ami tőle telik. Mert igaz, hogy R.-nek se férje, se senkije, de az a rongy munkahely mégis a városhoz köti. A bentlakásba meg mégse viheti az anyját. Muszáj rettegve várni a telefonját, hogy „nem bírom már ezt a tüzelést, inkább itt fagyjak meg, asse bánom!”. Január közepétől van ez, amikor az anyja már rendszerint nem bírja. (Még a november-december eltelik valahogy.) Ilyenkor szombat reggel szalad haza az első kurszával, amikor is az anyját kabátokba, tetőtől talpig vastag ruhákba bugyolálva találja, mert előző este nem rakott tüzet.
– Nekem való mán a tüzelés? Szedni a hamut, hordani a nehéz fát? Egy nyolcvannégy éves asszonynak? Nem mán csak az való lenne, hogy üljek nyugodtan egy meleg szobába’, a kezemet se tegyem semmire!
Most már az anyjának is be kellett látnia, télire nem maradhat itt, be kell menni a városba albérletbe.
Ebben meg is egyeztek, de volt még egy baj. Mi lesz a kutyával?
Ebben is megegyeztek: a kutyát oda kell adni valakinek.
R. megint nekigyürkőzött az újabb feladatnak. Hirdetést adott fel, ajánlotta fűnek-fának. Jó házőrző, ezt is mindig hozzátette.
Mégsem jelentkezett senki.
Talán a személyes meggyőzés. Igen, az mégis más. Meg kell szólítania embereket személyesen.
Lungu Janika, a biciklis kerekezett az út közepén. R. intett neki, leállította. Hogy nem kell egy kutya, hegyes fülű, jó házőrző? Janika valahonnan Máramaros megyéből költözött be a faluba, de jól tudott magyarul is. Az egész ember kicsi, töpörödött, gyerektestű, mintha nem jutott volna elég fény és ennivaló neki, és félúton megállt volna a növésben. Szakállas, bozontos arcával, vastag aranykeretes szemüvegével figyelmesen hallgatta a kutyáról tartott kiselőadást. R.-t ez a figyelem feltüzelte, egyre újabb és újabb jó tulajdonságait emelte ki a kutyának. Majd egyszer csak abbahagyta.
Lungu Janika, nem szólalt meg azonnal, mintha még várt volna valamit.
R.-t ez a hirtelen hallgatás idegesítette, hogy mit húzza az idegeit.
Végül Lungu Janika halkan, szerényen megjegyezte, hogy öt kutyája van otthon, egyáltalán nem kell neki még egy kutya. Ráadásul nem győz fialni a szuka kutya, ő meg nem győzi a temetői árokba hajítani a puccos, ma született kölyköket, mert mit csináljanak annyi kutyával? Ezt is olyan szerényen és illedelmesen jegyezte meg, mintha bocsánatot kérne. Majd még hozzátette, hogy ha inkább egy malacot adna neki, azt szívesen elfogadná. Ezzel a nyomatékkal meg egy gyors „Viszontlátásra!” köszönéssel felpattant a biciklire és továbbhajtott.
R. most nézett szembe azzal, hogy mi lesz, ha mégse tudják odaadni a kutyát.
Mintha már itt is volna a tél, elérkezett volna valami végérvényes.
Kétségbeesetten védekezni próbál, hogy nem adja meg magát olyan könnyen. A képeket gyorsan! Igen, összeszedi mindegyiket, és minden falat teleragaszt vele. Duna menti muskátlis falvakról, ahol örök nyár duruzsol. Koronázási városokról, fehér falú barokk palotákról, fénylő tetejű templomtornyokról. Tágas terekről, ahonnan messzire látni. Egyedül járt mindenütt, hogy magába gyűjtse a fényt, hogy emlékezzen rá, hogy ilyen is van. Fényeket, illatokat, színes, virágos tárgyakat kell gyűjtenie télire, az talán segít…
R. akárhogy erőlködik, szorongása mégsem oszlik.
Ösztönös mozdulattal az ablak felé néz.
Mit tehet mást, kimegy a tornácra.
A reggeli köd ahogy felszállt, igazán szép idő lett. Az anyja a fészer sarkánál ül, fürdőzik a napban. Az ég ártatlan kék, a levegő áttetsző, amilyen csak őszi napokon szokott lenni. Minden mozdulatlan. Egy sötétbársony szárnyú Atalanta lepke csapong a fényben, majd a kertkapun kiterjesztett szárnnyal hosszasan megül. A kutya megáll öreg gazdasszonya előtt, lágyan, óvatosan megnyalja a kezét, mintha bocsánatot kérne mindenért. Az asszonyt ez felrezzenti gondolataiból.
– Hátha lesz még szép idő – mondja, majd valamiért megsimogatja a kutya fejét.
