– Én megmondtam előre, te anakronisztikaköpködő csillagláma, te! – kezdte újra hisztérikus szócunamiját, pedig a mentálhálómat vibrálásra kényszerítő temporális audiozavarok és a fedélzeti monitoron cikázó adatok is elég kellemetlenséget okoztak. Úgy éreztem, az űrhajómban kibontakozó káosz megnyilvánulásai szinte elektromos viharokká állnak össze túlterhelt elmémben, de Nessthor nem bírt lakatot tenni a szájára, sőt... – Statisztikailag kiszámítottam, mi több, levezettem neked, hogy a Macskétád hibázni fog. Megint! De azért se lehetett a megbízható és hűséges Ebsiklómon menni a küldetésre! A makacsságod és az aszociális kompromisszumképtelenséged ellehetetleníti a sikerünket, te anomáliaagyú intersztelláris lépfene, te...
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
– Az idegen anyag/létforma azonosítását kérem C.A.T.! – parancsoltam rá az én szeretett űrhajómra. Reménykedtem benne, hogy a pániktól hangomba költöző remegés nem gátolja a vokális feladatmegadás értelmezését. Nem kellett csalódnom, a galaktikus macskamentalitást hordozó járgányom kompetenciáiban. Azonban a doromboló, mély női hangon érkező válasz még Nessthort is meglepte.
– A légköri viszonyok és a felületi hőátvitel folytán rohamosan hűlő, emberi mércével, jelenleg 95 Celsius fokos (részedre leegyszerűsítve: nagyon forró) szurok.
– Mi?! – kiáltottam fel akaratlanul, mire cicajárgányom és irritáló útitársam kórusban darálták a definíciót:
– Szurok... fekete anyag, mely a kőszén és gyanta lepárlása utáni maradvány. Az anyag nehezen forralható, szobahőmérsékleten merevvé válik: viszkozitása százmilliárdszor nagyobb a földi H2O-nál...
– De miért...
Nem tudtam befejezni a kérdésemet, mert látási nehézségeink részleges korrigálása érdekében Nessthor bekapcsolta az űrhajóm külső hangérzékelőit. A primer hangzavarból lassan összeállt a fejünkben, hogy a szurok harcászati felhasználásának ártatlan elszenvedői lettünk.
Nessthor leplezetlen gyűlölettel nézett rám, miközben a navigációs kabinban olyan mondatok szálltak körülöttünk, mint:
– Hozzatok még! Gyerünk!
– Vasördögöt is megidéztek azok a turbános disznók!
– Öntsétek rá a gulyásos kondért is! Gyerünk! Higgyetek, harcoljatok!
– Amit egri nő főz, abba beledöglik a félholdas sejtán!
– Nem elég, hogy rossz évbe hoztál minket, még rossz helyre is! – sziszegte felém Nessthor. Multioptikus bal szeme gyilkos sugarak ígéretétől villogott, míg az emberi, jobb látószervéből is szinte sütött a méreg. – Soha.... Soha többé nem kérek tőled semmit! Báthory Erzsébetet akartam megnézni, de ő – mutatott a tempométerünk villogó számaira –, földi idő szerint 1552-ben még meg sem született, és biztosan nem volt egri nő!
Nem hiszem, hogy javított Nessthor hangulatán, hogy az űrhajóm mikrofonjaiból cicásan prüsszentős kuncogás szűrődött elő. Mondtam már, hogy a járművem se kedveli a Galaktikus Akadémia által kirendelt útitársamat? Szerintem C.A.T. az egész temporális és territoriális csúsztatást szimplán Nessthor J. Kerhar bosszantására csinálta.
Ritkán mondok jelenlegi úti- és kutatótársamról pozitívumot, de becsületére legyen mondva, hogy nem kezdett csapkodni vagy kárt tenni a járműben, hanem nyugalmat erőltetett magára.
– Takarodjunk innen – mondta halkan –, mielőtt megint valami galibát okozol. Nem hiányzik...
A hajónk tetejére csapódó test kimerítette a galiba fogalmát. Bár nem kértük rá, űrhajóm kinyitotta a raktér egyik szellőzőjét. Mondtam már, hogy a hajóm igencsak szeszélyes? Mindketten jól hallottuk, hogy a valami fémes csattanásokkal és ízes, magyar káromkodásokkal zuhan a fedélközbe.
Tanácstalanul álltunk az ájult páncélruhás férfi felett. A bioszenzorom szerint magas szinten működtek az életfunkciói. Ezt csak alátámasztotta, hogy hangosan horkolt a ledöntött légpuhított műanyagtárolóim tetején.
– Tegyük ki a talaj közelében? – fordultam Nessthor felé. Arckifejezése semmi jót nem ígért.
– A mentálhálóm szerint a zuhanás következtében ennek a humánnak pontosan három perc negyvenhét másodperce meg kellett volna halnia. Ha kidobjuk és tovább él, az anomáliát okoz.
– Mekkora anomáliát okozhat egy egyszerű közkatona túlélése? – engedtem ki a hangomat. Tényleg nem akartam megint bajt okozni. – Ne már!
– Az altiverzális lexikonom szerint – sóhajtott fel Nessthor –, ez bizonyos Titusz, Dugovics. Lerántott magával egy török katonát, és az ő áldozata nagyban befolyásolta az Eger várában zajló ostrom kimenetelét. Ő egy kulturális mementó...
– Ez nem igaz! – túrtam bele tüskés hajamba olyan erővel, hogy csoda, nem jelzett légnyomásváltozást a mentálmembránom. – Most mit csináljunk?
Nessthor úgy emelte fel a tenyerét, mintha azt mondaná a mozdulattal, hogy „Ezt ti, te meg a masinád rontottátok el, úgyhogy ezt a Dugovicsot dugjátok, ahová akarjátok...”.
Miközben az űrhajóm észrevétlenül elhagyta a földi légkört, szomorúan néztem az előttem hortyogó hőst. Magamban megállapítottam, sőt mentálnaplómba is feljegyeztem:
– A Galaktikus Akadémia bánhatja, hogy engem és ősellenségemet, Nessthor J. Kerhart jelölték ki a páros szociális készségfejlesztő feladatra, hogy frissítsük a Föld bolygó magyarjairól őrzött adatbázisukat. Én Mac Orbitron vagyok, és azt hiszem, megint bajt okoztam...
U. i.: Az optimizmus jegyében megjegyzem: viszek haza egy kulturális mementót szuvenír gyanánt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.
Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő.