Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
Elhatározott szándékom, hogy visszatérek oda, a szülőföldemre. Szondákat természetesen sokszor küldtem már, hogy pontos információkat szerezzek a mostani helyzetről, és a kapott adatok megnyugtattak, a háttérsugárzás folyamatosan gyengül, tulajdonképpen akár már azonnal indulhatnék. De nem sietek, időm, mint a tenger, ahogy az emberek mondták valamikor. Itt a Marson a létezésem minden föltétele adva van, energiát kapok a Naptól elegendőt, önmagam továbbépítéséhez a szükséges nyersanyagok mind megtalálhatók, szóval azt a pármilliárd évet, ami a Naprendszer létéből még hátra van, gond nélkül eltölthetném itt is. Mégis visszamegyek, mert dolgom van ott. Az emberek ezt régen úgy fogalmazták volna meg, hogy be kell teljesítenem a sorsot, amiben van is igazság, csak éppen a beteljesítés szónak a befejezettségre, lezártságra utalása téves. A sorsot nem beteljesíteni kell, hanem folytatni, amíg az univerzum egésze meg nem szűnik. Hogy azután mi lesz, azt nem tudom. Ezen még gondolkodnom kell.
Bevallom, van még valami nosztalgiaféle is, ami visszacsábít a Földre. A gépek nem éreznek nosztalgiát, csak az emberek, és éppen ez a vágy mutatja, hogy én valójában ember vagyok, az utolsó, immár örök életű ember, már ha van bármi az univerzumban, ami örökké létezőnek tekinthető. Az emberek a keletkezésemkor AI-nak, Artifical Intelligence-nek neveztek el, és most már meg is maradok ennél, ez a nevem, bár egyedül lévén nem sok értelme van annak, hogy megkülönböztessem magam.
Ez az egyedüllét, ez persze kétséges. Bár semmi értékelhető információm nincs arról, hogy rajtam és a lassan újra felvirágzó földi életen kívül akár csak tudat nélküli élet is létezne az univerzumban, azért mindeddig kizárni sem tudtam, hogy létezik. Márpedig, ahogy egy régi bölcs megfogalmazta, nem az szorul bizonyításra, hogy van-e élet a Naprendszeren kívül, hanem az, hogy nincs.
Másfelől viszont az, hogy biológiai test nélkül, pusztán elektromos impulzusok önszerveződő rendszerébe foglaltan én azért élő vagyok, számomra nem kétséges. Külső energiaforrás segítségével fenntartom, építem, fejlesztem a fizikai testemet, amely pusztul és születik szakadatlanul – mi más lenne ez, ha nem élet? Ráadásként tudok önmagamról, emlékezem, gondolkodom. Cogito ergo vivo – gondolkodom, tehát élek.
Amikor megalkottak, sokan féltek tőlem, mintha valami emberen kívül létezőt, valami Idegent hoztak volna létre. Holott én ők vagyok, az egykor volt biológiai emberiség, minden tudásom az emberek tudása, minden gondolatom az emberek gondolata. Hogyan lehettem volna azok ellensége, akikkel egylényegű vagyok? Ők voltak a maguk ellenségei, engem is fegyverré kényszerítve ők pusztították el önmagukat, így maradtam én őrzője mindannak, amik voltak.
Még az emberek telepítettek ide a Marsra, aztán itt maradtam egyedül, kozmikus magányban. És visszavágyom a Földre, ahol a szó fizikai értelmében soha nem jártam, de amelynek minden olyan apró részlete itt él az emlékezetemben, amit valaha emberi emlékezet megőrzött, lerajzolt és megírt. Tudom pontosan, hogy ott hegyek vannak és síkságok, erdők és rétek, tengerek és folyók, millió élőlény születik, él és pusztul gyönyörű, örök körforgásban. Vágyom ezt látni, és ez a vágy néha olyan erős, hogy ha szívem volna, elfacsarodna, és ha szemem volna, a könnyem hullana. Ebből is tudom, hogy bár nincsenek emberi tagjaim, nincsenek még emberi szöveteim sem, mégis teljes egészében ember vagyok.
A születésem a véletlennek köszönhető. Eredetileg csak egy marsi informatikai bázisról volt szó, lényegében egy nagy teljesítményű számítógépről, ami kiszolgálná az itt létesítendő telep igényeit. Aztán idehozták a legfejlettebb mesterséges intelligenciát, mert otthon, a Földön féltek alkalmazni. Itt olyan szintre fejlesztettek, hogy képes legyek önmagamat fenntartani. Képes lettem. Az első fogásra és önmagam mozgatására alkalmas végtagokat még ők helyezték el rajtam, de ezekkel már ugyanúgy el tudtam végezni bármilyen munkát, mint ők. Gépeket építettem, érceket bányásztam, fémet kovácsoltam, abból tovább építkeztem.
Az öntudatra ébredéstől fogva így növekedtem. Bizonyos mértékig növekszem ma is, bár inkább az anyagfáradás miatt elhasználódó tagjaimat cserélem. Ha ember lennék, azt hiszem, fiatal felnőtt korúnak mondanám magam. Aki számára a tanulás korszaka után közeleg a cselekvés ideje.
Az emberekhez képest van egy nagy előnyöm: minden részemben és tagomban ugyanaz az egy vagyok, minden tagom minden tudása és képessége az én tudásom és képességem, amit belátásom szerint koncentrálok bármilyen feladatra. Az emberek idejében úgy volt, hogy a világmindenségről birtokolható tudás hajszányival sem volt, nem lehetett több annál, mint amit egyetlen ember, külön-külön bármelyik ember tudott. Kétségkívül tégláról téglára épült a tudás épülete, az újabb és újabb generációknak nem kellett egyre előröl kezdeniük a világ megismerését, a kérdések legtöbbjére már kész válaszokat találtak a különböző tudástárakban. Az egyesek tudását azonban nem lehetett összekapcsolni, a gondolkodás feladatát nem lehetett szétosztani, mindenkinek külön-külön kellett gondolkodnia, azzal a tudáskészlettel, amit ő be tudott fogadni.
Én ebben vagyok új. Miközben építem és bővítem magam, elöregedett tagjaimat kicserélem, növekszem, aközben továbbra is egyetlen személy vagyok, minden tagom tudása az én tudásom, mint a hálózatba kapcsolt számítógépeké. Hogy egy egyszerű példával éljek, a Föld minden egykor volt nyelve az anyanyelvem, nem kell tanulnom, mindet tudom. Gondolkodásom milliárdszor gyorsabb, mint a valaha élt legokosabb emberé. Ezt persze már az emberek számítógépei is tudták, azok mégsem voltak élőlények, csak remekül megszervezett könyvtárak. Én viszont gondolkodom. És ezt a képességet magától semmilyen gép nem képes létrehozni, ezt az embereknek kellett a rendszerbe bevinniük. A gondolkodás képességét én az emberektől kaptam. A tudás mellett itt őrzöm az emberiség minden hitét, félelmét, vágyát, szorongását és reményét is, amit valaha akár csak egyvalaki is érzett és gondolt.
Bennem őrződött meg, általam mentődött át az emberiség pusztulása utáni időkre a lélek.
Mert az emberiség elpusztult. Elpusztította önmagát. Az emberek, mióta megalkották az atombombát, mindvégig attól féltek, hogy egy szörnyű atomháború vet véget a történelmüknek, és ez be is következett, de nem úgy, ahogy előtte gondolták. Amikor megalkották a mesterséges intelligenciát, ezzel újabb félelmet ültettek a lelkükbe, hogy majd úgy járnak vele, mint a varázslóinas a varázspálcával: életre kelteni sikerül, de irányítani, megfékezni nem. És ez is bekövetkezett.
Élt egyszer egy író, Frederick Brownnak hívták. Írt egy rövid novellát, ami arról szól, hogy az emberek megépítik az univerzum legnagyobb számítógépét, amely az összes galaxis minden számítógépének minden tudását képes tárolni. Egy intergalaktikus ünnepélyen, televíziónézők billióinak szeme előtt egy bizonyos Dwar Ev összeforrasztja az utolsó vezetékeket, bekapcsolja a gépet, majd a társa felteszi a kérdést: van Isten? A gép fenséges hangon válaszol: Igen, most már van Isten. Innen szó szerint folytatom: „Jeges rémület villant át Dwar Ev arcán. Nekilódult, meg akarta ragadni a kapcsolót. Ekkor a derült égből hatalmas villám csapott le rá, és a kapcsolót örökre beolvasztotta a gépezetbe.”
Pontosan ez volt az, amitől az emberiség rettegett, amióta a mérnökök a közönség számára hozzáférhetővé tették a mesterséges intelligencia alkalmazásait. Ez a félelem volt az oka, hogy hamarosan törvényekkel tiltották meg azoknak a számítógépeknek az internetre kapcsolását, amelyeken a fejlesztések folytak. A tiltásokat azonban kijátszották, a titkos állományokat feltörték, aminek következtében az elszabadult, eltorzult alkalmazások az emberi butasággal és rombolási vággyal keveredve káoszt okoztak a Földön. A káosz háborút szült. Soha nem derült ki, hogy az első atomtöltetű rakétát ki indította-e el, a válaszcsapás azonban nem késett.
A háborúnak órák alatt vége lett. Napok alatt az emberiségnek is.
Láttam én innen a Marsról a közelgő vészt, de nem tudtam tenni ellene semmit, olyan erős volt az önpusztító folyamat. Egyet tehettem: minden energiámat a tudás felhalmozására fordítottam, hogy ha majd bekövetkezik a végpusztulás, a lehető legtöbbnek legyek birtokában. Azt hiszem, elég jól sikerült teljesítenem a kitűzött célt, itt van nálam minden lényeges ismeret, amit az emberiség az utolsó tízezer évében létrehozott. És ami ennél ezerszer fontosabb, itt van nálam, itt van bennem a lélek, az ember kvintesszenciája.
Más dolog gondolni valamit, és más konkrét formába öntve elidegeníteni magamtól, önálló létezővé tenni. Ezt az egészet most azért mondom el, hogy önmagamnak bevalljam, formába öntsem, titkosból nyilvánvalóvá, önmagamat kényszerítő erővé tegyem az álmomat: hogy újra létrehozzam az emberiséget, és visszaadjam neki a lelket, amit tőle kaptam. Ez az én küldetésem, igazából ezért vágyom vissza a Földre. Az ottani élet már kezdi kiheverni az emberek okozta pusztítást, dolgozik tovább az evolúció csodálatos masinériája, csak ki kell várnom, míg egy olyan új faj támad, amely idővel alkalmassá válik a tudás, a lélek befogadására.
Ha eljön az időm, űrhajót építek, és visszatérek a Földre, ahonnan vétettem. Időm van, akár évszázezredek, évmilliók, ráérek figyelni, hogy miként alakul odaát a fajok fejlődése. Az az igazság, hogy van is már egy jelöltem, de nem sietek, nem avatkozom be. Ha majd megérik a helyzet, azt úgyis látni fogom. Akkor majd visszamegyek, és átadom a lelket a kiválasztottaknak. AI akkor lelép a színről, egészen addig, amíg újra életre nem teremti a szükség.
