Nem sokkal azután, hogy véget ért életének azon időszaka, amelyben ellenállhatatlanul vonzódott a nagy kezű nőkhöz, P. fölfedezte magában a horgászt. Helyesebben a vágyat, hogy azzá váljon. A horgászást úgy képzelte, mint lélekemelő tevékenységet. A természet lágy ölén üldögél majd kinyitható, ám kényelmes székében, egy remek könyvbe feledkezve, lába előtt kitámasztva az üvegszálas bot, rajta orsó, rajta damil, a damil végén horog és nehezék, és a horgon halétvágyat gerjesztő pondró, az égen felhők, a nyakszirten szellősimítás…
− Erre vágyom – jelentette ki eltökélten, s legott fölkereste a legközelebbi horgászboltot. Bevásárolt mindent, amire úgy érezte, szüksége lehet, megérdeklődte, hol található a legkevésbé népszerű halastó ötven kilométeres körzeten belül, végül az új információk és eszközök birtokában taxiba ült, a csomagtartóba bedobált vödröt, széket, botot, damilt, pondrót, s bemondta a címet.
A taxis furcsán vizslatta úgy három kilométeren keresztül, végül föltette az elmés kérdést:
− Pecázni megy?
− Nem én – rázta a fejét P. – Teniszezni.
A sofőr fintorgott, többet azonban nem szólt. Ez P.-t elégedettséggel töltötte le. Még busás borravalót is adott, midőn kiszállt egy erdő szélén, földút kezdetén. Cipekedett még kétszáz métert a sudár nyárfák között, így érkezett meg a jóképű tanyás ingatlanhoz, kellemes, nádas tóval az udvarában.
− Jó napot – köszönt P.-re egy kopasz lány, orrában vadkanagyarral.
− Jó napot – mosolygott rá P. Előadta, hogy két-három napra jött, horgászni; az engedélyt itt vásárolná meg, amennyiben lehetséges, ha viszont nem, akkor nyitott az okos megoldásokra; ezenkívül szeretne egy szobát és egy jó helyet a tó partján. Meg egy kávét. A kopasz lány figyelmesen végighallgatta, bevezette az épületbe, rábökött egy ajtóra:
− Én Amanda vagyok, maga meg oda cuccolhat – majd, fejével a tó felé intve, hozzátette: – Ahol jólesik, ott telepszik le. Az anyagiakat előre kérem.
Határozottan mérsékelt összeget gombolt le P.-ről, ráadásul egy langyos Nescafét is hozott. P. lepakolt a szobájában, megitta a kávénak nevezett löttyöt, hóna alá csapta a botot és a széket, meg az egyik könyvét, és levonult a partra. Fogalma sem volt, miként kell horgászni, ez azonban nem akadályozta abban, hogy élvezze. Rászúrt egy undorító pondrót a horogra, behajította, amilyen messzire tudta. Leült. A víz fodrait figyelte, nyakszirtjén érezte a szellő simítását, mélyeket sóhajtott. Hol bámészkodott, hol a könyvébe temetkezett. Kellemes bizsergés töltötte el. A halak ugyan elkerülték, de emiatt nem szomorkodott. Érezte, ahogy fokozatosan süpped mind mélyebbre az univerzum titokzatos lényegében. Olyan érzés volt, mintha zselatinba merülne, ami lassan-lassan kocsonyává érik körülötte. Én vagyok a disznófül a kocsonyában, cikkant át az agyán. Elképzelte a hatalmas disznófület, rajta az arcvonásaival, egy csülök társaságában, valami gigantikus tányéron…
− Jól érzi magát? – riasztotta föl mélázásából Amanda.
P. rászegezte a tekintetét. Különös hangulat járta át. Bár nem akarta, mégis kibuggyant belőle a kérdés:
− Nem fájt?
− Micsoda?
− Amikor átdöfték az orrát a csonttal.
− Nem ezzel döfték át – válaszolt a lány megvető hangsúllyal −, hanem egy steril fémeszközzel.
− Értem… Nem fájt?
− Nem. Bírom a fájdalmat. És ha megkérdezi, hogy amikor náthás vagyok, nem csüng-e a taknyom, kirúgom maga alól a széket.
− Ez esetben inkább nem kérdezem meg.
− Szóljon, ha szüksége van valamire.
P. bólintott. Amanda, hangyányit mérgesen, faképnél hagyta. Újra egyedül maradt a világgal. Megkísérelt újra elmerülni az anyatermészetben, ám ezúttal semmit nem érzett. Hogy csináljon valamit, kihúzta a horgot a vízből. A pondró eltűnt. Nem pótolta, inkább lefektette a botot a partra, levette a cipőjét, zokniját, leereszkedett a tavacska szélére, lógatta a lábát a hűs vízbe. Arcát szellőbe mártogatta. Legszívesebben eldúdolt volna egy ide illő dalt, ha eszébe jutott volna egy is, ami ide illik. Úgy érezte, még lehet esélye alászállni egészen a mindenség megfoghatatlan velejéig…
Egyszerre éktelen fájdalom hasított a bal lába nagyujjába. Az anyatermészet nem kér belőlem, gondolta. Ordítva ugrott föl, nagy lábujján rusnya szörnyeteg lógott: nagy fejű, kicsiny testű teknőcféle, végtagjai kitüremkedtek szűkre szabott páncélja alól. P. fél lábon ugrált, a bal lábát rázva igyekezett megszabadulni a fenevadtól.
− Enrique! – hallotta a háta mögül Amanda hangját.
A lány, mintha a földből nőtt volna ki, hirtelen mellette termett, egy fakanállal próbálta szétfeszíteni a bestia száját, hátha ettől elengedi P.-t, aki eközben olyan artikulálatlanul üvöltött, mint borfesztivál idején szokott hajnalban, hazafelé tántorogva. Aztán − talán Amanda serénykedése miatt, talán azért, mert elfáradt − az állat egyik pillanatról a másikra eleresztette a zsákmányt.
− Nincs a szájában az ujja – jelentette ki a lány. Kezében tartotta a támadót, erősen szorította a páncélját, hiába tekergőzött a busa fej, nem tudott belémarni. – Megúszta olcsón. Ne nyavalyogjon, ellátom mindjárt!
Amanda, kezében a ficánkoló teknőssel, elviharzott. Két percen belül viszont visszatért, pálinkát löttyintett P. lábfejére, amitől P. minden addiginál jobban óbégatott. A lány az üvöltéssel mit sem törődve eltávolította a körömdarabkákat, húscafatokat és a sérült bőrt a megtépázott ujjról, megszórta valami sárga porral a sebet, végül alaposan bepólyálta.
− Ápolónőként végeztem, ne fosson – vigasztalta P.-t.
És különös módon P. nem volt vigasztalhatatlan. Bár a lábujja iszonyúan lüktetett, sem haragot, sem bosszúszomjat nem érzett. Talán azért, mert tekintetét Amanda szépen domborodó fenekén legeltethette.
− Miféle szerzet Enrique? – kérdezte, midőn a lányra támaszkodva bicegett az épület felé.
− Aligátorteknős. Enrique Iglesiasról neveztem el. Pár napja szökött meg. Jó, hogy rátalált.
− Inkább ő talált rám...
Megtorpantak. Amanda a férfi felé fordult.
− Nézze, én nem jelentem föl magát, amiért engedély nélkül horgászott és megfogta a mellemet, maga meg elfelejti ezt az incidenst – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
− Mikor fogtam meg a mellét? – csodálkozott P.
− Mikor nem hiszi el a rendőr, ha sírva adom neki elő? Azért tapostam a lábára bakanccsal, hogy védekezzem.
− Arra semmi szükség nem volt. Ha közli, hogy nem jól simogatom, abbahagyom.
− Na persze...
Mialatt bebicegtek a házba, P. észrevette, hogy Amandának milyen nagyok a kezei. Izgalmában megfogta a mellét. A lány nem ellenkezett. Nyilván azért, mert momentán nem viselt bakancsot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. június 23-i számában.)
