És megérkezett. Felakasztotta a lakáskulcsot, lerúgta magáról az átázott bakancsot, kibújt a vizes pulóverből. Az esernyő semmit sem ért az odakinn tomboló viharban: a szél tönkretette az élénkkékre festett vasvázat, melyről a szintén kék szövet cafatokban lógott le. Valahogy csak elértek a házig, Peti, meg az esernyője és a hátizsákja, amiben csak remélte, hogy nem ázott el az ellenőrzője. Sok volt benne a négyes és a hármas. Abban a pillanatban, hogy a fiú belépett az ajtón, a hurrikán elcsendesedett.
– Anya! Itthon vagyok!
Anya délutánonként a szobájában pihent. Ilyenkor nem volt szabad zavarni, különösen akkor, ha odakinn pocsék volt az idő. Ezeket napokat Anya igyekezett átaludni, mert nem szerette, ha esik az eső. Mintha magát hibáztatta volna az időjárás szeszélyeiért, mikor semmi köze nem volt hozzájuk: fellegek jöttek és mentek a ház fölött mindennap, néha hideg-, máskor melegfrontok. Anya igazán nem tehetett egyikről sem, ettől függetlenül ki nem állhatta a rossz időt. Helyette aludt. Peti mindenesetre bekopogott, hátha ébren találja.
– Itthon vagyok! – suttogta, ahogy résnyire nyitotta a szobaajtót, amelyre Anya lila virágokat pingált. A díszítés sokat változott az utóbbi években: Anya kedvenc időtöltése volt újrafesteni az ajtókat vagy egy-egy teljes szobát, így a pincében mindig lapult egy bontatlan csomag ecset és millió festékbödön. Sokszor az egész házat áthatotta a festékszag, minden asztalon, széken és szekrényen lapult egy ecset és a hozzá tartozó festékpaletta vagy műanyag pohárka, máskor Anya hónapokig nem vette elő a festékeit. Most éppen szünetet tartott.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött. Mintha az ítéletidő elvonult volna egy másik vidékre. Jóleső csönd és napsütés. Anya talán még festeni is fog ma. Amikor meghallotta, hogy Peti belép, végre megfordult. Halvány mosoly játszott az ajkain, ahogy összeakadt a tekintetük.
– Szia, drágám. Mi volt ma a suliban?
– Semmi különös. Kell egy új esernyő.
Anyának felszaladt a szemöldöke.
– Esernyő? Mi történt azzal, amit tavaly kaptál?
– Kifordította a szél.
Anya visszafordult az ablakhoz. A délutánok uzsonnaízű fénye vette körbe az utcát, egy felhő sem volt az égen. Anya nem látta a kertek alatt húzódó sávot, a felhők szélét, amely nemrég lépte át a házat hétmérföldes csizmájával. Így ment ez. Peti másra sem tudott gondolni, mint a hurrikánra, és arra, hogy milyen jó, hogy csak most ért haza, mert amikor viharok dúltak, anyával nem lehetett beszélni. Rettenetes esők áztatták a földet mostanában, olyan hurrikánokkal, amelyeknek nevet sem mertek adni a meteorológusok. Az ember azt nevezi el, amit tapasztal – olybá tűnt, a viharok egyedül Petit viselik meg. Mindenki más a sétányon lógott, vagy kutyát sétáltatott az olyan péntek délutánokon, mikor Peti a vihar elől futott hazáig. Ha sms-t kapott Anyától, az ég elsötétült, ha anya nem válaszolt, odafönn gurigatták a hordókat, Apa hívta mindig így a mennydörgést. Gyakran dörgött az ég.
– Bántott valaki?
– Nem bántott senki – hazudta Peti, mert nem akarta, hogy Anya mérges legyen rá. Most különben is sütött a nap, ezeket a pillanatokat igyekezett megtartani a maguk megrengethetetlenségében. Kevés ilyen megrengethetetlen pillanat volt Peti életében. Az egyik állandó, ami megrengethetetlennek tűnt, hogy az osztálytársai nem kedvelték. Az sem sokat segített a helyzeten, hogy Peti ruháin mindig volt egy kimoshatatlan festékfolt, annak a jele, hogy otthon éppen káosz uralkodik. Először a festékfoltok tűntek fel, aztán a jegyei romlottak, majd beköszöntött a viharos időszak, a jegyei javultak, és mikor ez megtörtént, csodálatos módon újra megjelentek a festékfoltok. Ördögi kör, de legalább megrengethetetlen, vagy megrengethetetlennek tűnő. Éppen nyugodt fergetegek szállingóztak a fejük felett, ezért sem értette Peti, hogy lehet, hogy a napfényes délutánokhoz hasonló érzés fogja el. Esnie kéne az esőnek és fújnia a szélnek, mint amikor úton volt hazafelé! Ám a szél, amely körberepülte a szobát, fiatal szél volt, szeleburdi és ártalmatlan, nem olyan, ami ötödikes gyerekeket rángat meg szórakozásból.
Anya bólintott. Peti nem tudta eldönteni, mi járhat az anyja fejében: vajon tudja, hogy hazudik? És Peti szívesen elmondott volna mindent Anyának, de nem akarta felzaklatni őt. A viharokkal óvatosan kell bánni, ezt már fiatalon megtanulta.
– Van kedved játszani? – kérdezte Anya.
– Nincs kedvem festeni – mondta Peti, és sarkon fordult, hogy bezárja Anyára a szobát. Anya sok mindent játéknak hívott, ami Peti szerint egyáltalán nem volt az. Mondjuk, amikor azt játszották, hogy Apa itt van köztük, vagy amikor Anya bevonta Petit a ház átfestésébe. Ez lesz az utolsó, hogy átfestjük, ígérem, mondta Anya évekkel ezelőtt. Azért kell festeni, hogy tiszta legyen. Letisztult színek. Az első pár alkalommal még vicces volt, festéket kentek egymás ruháira játszásiból, és kézzel és rongyokkal, lepedőkkel festették a falakat mintásra, de ahogy teltek az évek, Anya egyre komolyabban vette a játékot, míg Peti kinőtt belőle. Elfogadta, hogy Apa elment, és szerinte a ház tiszta volt színügyileg Anya festési mániája előtt is.
A gyerekszoba eredetileg sárgában pompázott, Petinek ez volt a kedvenc színe. De amióta Apa elment, a gyerekszobát legalább háromszor festették át: volt narancssárga, piros, zöld – most éppen kék. El kell ismerni, Anya tudta, hogyan válogassa össze a színeket, ám Peti ki nem állhatta a kéket. Persze ezt sosem említette Anyának. Anya festés közben boldog volt, sokkal boldogabb, mint bármikor, főleg Apa halála óta. Végül aztán nem zárta be a szobaajtót, csak résnyire hagyta, hogy Anya tisztán hallja, amit mond, mert nem akarta megbántani. Óvatosan a viharokkal.
– Nincs kedvem festeni – ismételte, majd hozzátette: –, de bármi mást játszhatunk.
– Hozd át a Monopolyt. Az jó lesz?
Peti hallotta Anya hangján, hogy nem igazán örül, de a Monopoly maradt az egyik olyan dolog, amit mindketten szerettek, így átszaladt a szobájába, és hóna alá csapta a társasjátékot. A doboz sarkai felfeslettek a sok használattól meg az időjárás viszontagságaitól, mert ahova csak lehetett, Peti magával hurcolta a játékot. Nyári táborokba, iskolai kirándulásokra, nyaralásra, a nagyihoz, és akkor is, mikor Anya és ő egy időre szobát cseréltek, hogy Anya kifesthesse Peti szobáját. A Monopoly volt az utolsó dolog, amit Apától kapott.
Peti a nagyágyon gondosan felállította a táblát és a bábukat: ő a versenyautó, Anya a görkori, kiosztotta a kezdéshez járó pénzt, Anya tálcán kekszet, gyümölcsöt és bodzaszörpöt hozott, és indulhatott is a játék. A telkeken házakat és hoteleket húztak fel képzeletbeli munkások, ahol akaratuk ellenére Anya és Peti megszállt, egymást kergetve keringtek a bábuk a táblán, lottót nyertek és fogadást vesztettek, börtönbe kerültek és dupla hatossal kiszabadultak. Háromnegyed óra múlva Anya birtokolta a két legtöbbe kerülő telket, Peti pedig rálépett az egyikre. Hiába adta el az üdülőit és hoteljeit, hiába zálogolta le a telkeit, nem tudta kifizetni Anyát. Csődbe ment.
– Nyertem! – nevetett Anya, és Peti boldog volt, hogy Anya boldog. Anya nyújtózott egy nagyot, a lábával fellökte a bodzaszörpös kancsót, aminek tartalma egyenesen a Monopolyra ömlött. A játék pénzeket, a birtokkártyákat, a szerencse- és meglepetéskártyákat eláztatta a ragadós, cukros lé. Peti felkapart a tábláról egy egymilliós bankjegyet, de az kettészakadt. Anyára emelte a tekintetét, és próbálta lenyelni a lenyelhetetlen gombócot a torkában.
– Francba. Gyere, tegyük a radiátorra. Megszárad és jobb lesz, mint új korában! – nyugtatta Anya inkább saját magát, mint Petit. Nagy levegőt, mondta magának Peti. Minden rendben lesz. Anya felszedegette a tábláról a papírpénzt, amit az imént számolt le neki a fia, de a bankjegyek összeragadtak: kék, zöld, narancsszínű papírdarabok egymásba olvadva, szétszedhetetlenül. Anya biztatóan mosolygott Petire. Odakinn nehéz felhők gyülekeztek, és a fiúból felszakadt a zokogás.
– Nem lesz olyan, mint új korában! Sosem lesz olyan!
Szobákba zárkózva szállt el a délután. Az ég valamelyest kitisztult, bár a felhőoszlop mint Damoklész kardja lebegett a láthatáron: a lemenő nap fényében rotyogott a paprikás krumpli a tűzhelyen, az illata betöltötte a lakást. Peti kinyitotta a szobája ablakát, hogy utat engedjen a levegőáramlatoknak, ekkor vette észre, hogy megerősödött a szél és elkezdett csapkodni az eső. Kinézett hát Anyához a konyhába. Anya a konyhapultnak dőlve bámulta a semmit. Így ment ez. Felkapta a fejét, mikor meghallotta, hogy a fia közeledik: apró napsugár, ami áttör a legködösebb hajnalokon is. Csendben ették meg a vacsorát. Vizet ittak, nem bodzaszörpöt.
Éjszaka Peti nagy viharra ébredt. A felhőoszlop másik vége elérte a várost. A ház oldala és a szél ökölharcot vívtak egymással, odakint madarak jajveszékelése hallatszott, és a mennydörgések visszhangja a kertváros házai közt. Még rondább volt az idő, mint mikor hazajött. Kimerészkedett a fürdőszobába, puha zoknilépteit anya nem hallotta meg. Peti viszont jól hallotta, hogy Anya sír.
Így ment ez. Anya sokat sírt. Elkélt volna egy esernyő.
