Ha így nézel rám, kénytelen vagyok elmondani. Ezzel a rossz szöveggel kezdte a csajom, pedig még alig gyógyultam ki a hasmenéssel és hányással járó iszonyatból, amit a bátyja szabadított ránk, az a kretén, aki rozsdás baltával csapja le az újszülött, pitbull jellegű kiskutyák farkát, mivel állítólag ő tenyésztő és érti a módját, aztán öt-hat hetesen el is passzolja a kicsiket. És el is mondta. Hogy mialatt én a budin görnyedtem naphosszat, s mint a ringlispíl, forogtam körbe-körbe, mert hol hánytam, hol fostam, és mind a két matériát a klozetba szerettem volna irányítani, amíg én nyögtem és izzadtam, ő eladta a versenybiciklimet a Józsi atya bejárónőjének. Legszívesebben megütöttem volna, de ha megteszem, a bátyja, az a vadbarom, álmomban párnát szorít az arcomra, és addig nyomja, addig tehénkedik rá az a benga állat, míg ki nem szorítja belőlem a szuszt. Inkább uralkodtam az indulataimon, s még akkor is épphogy csak fölszisszentem − még annyira se, mint amikor belenyúltam a zsebemben kallódó rajzszögbe a nagymamám temetésén, egy másik életemben −, amikor azzal folytatta, hogy a pénzen magára tetováltatta Kicsikarcsi arcát. Bár maradéktalanul nem elégedett az eredménnyel, mert ennyi pénzért és ilyen rövid idő alatt nem lehet jó és pontos arcképet varrni senki vállára, de a gesztus a lényeg, szoktam én mondani, és ő ezt nagyon megjegyezte. Megmutatta a tetoválást. Megértem, hogy nem teszi túlzottan boldoggá. Rá nem jöttem volna, hogy ez az ijesztő horrorfilmábrázat a Kicsikarcsié, akiről mind a négy, életében és az egyetlen halála után készült fényképet volt elég alkalmam alaposan szemügyre venni. Pedig szerinte ő az, csak a tetováló csókának még lenne vele munkája. Sok-sok óra. És akkor már tényleg Kicsikarcsi nézne ránk a karjáról. Nem mintha ettől Kicsikarcsinak jobb lenne. Vagy nekünk. Vagy bárki másnak. Csak néztem hülyén, csak hallgattam bután.
Épphogy betöltöttem a huszonhatot, amikor belebotlottam. Aznap érkeztem Söténdre. Az általános iskolába jöttem, magyartanárnak. Nem tudom, miért pályáztam meg pont ezt az állást, háromszáz kilométerre az otthonomtól. Mondjuk, a szolgálati lakás miatt. Jól hangzana ezt állítani. Esetleg azt, hogy vonzott az önálló élet, meg hogy szerettem volna szabadulni az anyámtól, mert úgy éreztem, megfojt, annyira rám telepszik. Pedig nem így volt. Anyám nem lógott a nyakamon soha, és a nagymamámtól örököltem egy kis lakást. Mindenesetre tíz éve itt vagyok. Az örökölt kérót eladtam pár éve. Alighanem szeretek itt lenni. Otthon kimondott-kimondatlan elvárásokkal kellett szembenéznem. Az oroszlánrészüknek nem tudtam volna megfelelni. Ez a hely nem kíván tőlem semmit.
Alighogy megérkeztem, találkoztunk. Biliárdozott a Fehér Gólya hátsó termében, én meg ismerkedni próbáltam a helyiekkel. Egy idő után valahogy én is a zöld filccel bevont asztal mellett találtam magam, utána pedig egy padon vele, a parkban. A kettő között is történnie kellett néhány dolognak, ezekre azonban nem emlékszem. Annak ellenére, hogy legföljebb enyhén lehettem ittas.
Már az első estén Kicsikarcsiról mesélt. Nagy szerelemnek indult az övék. Nagy tragédiába torkollt. Kicsikarcsit mindenki kedvelte, jó srác volt. Autószerelőnek tanult, motorokat újított föl. A veszte is az lett. Az egyik próbaúton egy rozoga Simsonnal becsúszott a Zavarosoktond előtti nagy kanyarban a menetrend szerinti busz alá. Azonnal meghalt. És semmiféle külsérelmi nyom nem látszott rajta. A söténdiek nagy része úgy vélte, ezért is fotózták le. Valójában, azt hiszem, a rendőrségi eljárás részeként. Az, hogy a post mortem fénykép miként került nyilvánosságra, rejtély. A Söténdi Hírmondó közölte le. És sokan kivágták a lapból. Nálunk a ruhásszekrény ajtajára volt ragasztva, belülről. A mögött az ajtó mögött tartotta a ruháit. Köztük néhány olyat, amiben még Kicsikarcsival járt.
Velem Kicsikarcsi halála után két évvel kezdett járni. Egy nappal azt követően, hogy megérkeztem Söténdre. Azóta éldegélünk hármasban. Ő, Kicsikarcsi meg én.
Engem többnyire nem szeretnek a söténdiek. Csak miatta fogadnak el. Nem elég, hogy tanár vagyok, akiket amúgy is utálni szokás, ráadásul még annak is nyilván hitvány, különben rég odébbálltam volna, mint a pedagógusok oroszlánrésze. Csak azok maradnak ezen a helyen, akik itt születtek, ide házasodtak vagy itt váltak alkoholistává. Nem tudták, én miért maradok. Azt nem gondolta senki, hogy miatta. Talán azért, mert ezt én sem gondoltam.
Nézegettem a vállán a rajzot. Nem kérdeztem, hogy miért nem kért inkább pénzt, miért kellett elkótyavetyélnie a versenybringámat, amiben elég sok örömöm telt. Ehelyett megsimogattam az arcát, és megígértem, hogy befejeztetheti. Majd keresünk valami jó mestert. Szekrényajtón újságból kivágott arckép, kredencen portréfotó, vállon tetovált ábrázat. Három a magyar igazság.
A bátyja szerezte. A tetoválót. Az elsőt is, egy zavarosoktondi drogost, meg a másodikat is, a fővárosból. Kutyáért jött le, s amikor közölte, hogy ezekből a hitvány korcsokból ő ugyan nem vesz, a bátyja először majdnem megagyalta, aztán mégis megkegyelmezett neki, azzal a feltétellel, hogy befejezi Kicsikarcsit. Befejezte. Öt napig tartott. Kicsikarcsi arcképe olyan lett, mint a sírkövekre gravírozott portrék. Csak éppen ez a csajom vállán díszelgett, nem márványon. Azért adtam némi pénzt a tetoválónak, titokban, hogy ne jöjjenek rá. Nem kellett, hogy még annál is nagyobb lúzernek gondoljanak, mint amekkorának amúgy is tartanak.
Nyár eleje volt, a sulinak többé- kevésbé vége. Söténden nem nagyon jártunk be bizonyítványosztás után. Régóta ígérgettem, hogy elmegyünk kirándulni a hegyekbe. Elmentünk. Utána a Balatonhoz is, három napra. Ott találkoztunk a nővel, akinek úgy lógott a szemhéja, mintha folyton aludt volna, s aki a palacsintázónál szólított le bennünket. Azt állította, a férje arcmását látja a csajom vállán. Egy vadidegen luvnyán, egészen pontosan ezeket a szavakat használta, mielőtt a palacsinta csattant az ábrázatán, a forró mogyorókrém bizonyára meg is égette kicsit. Nem csinált perpatvart, csak megjegyezte, hogy a luvnyáktól ennyire telik. Könnyen lecsillapítottam a kedélyeket. Nemsokára kiderült, hogy a férje nem Kicsikarcsi volt, hanem Nagykarcsi, Kicsikarcsi apja. A csajom erre sírva fakadt. Kicsikarcsi soha nem ismerhette az apját. Elhagyta az a rohadék, amikor még kicsike volt. A nő a lógó szemhéja alól megvetően nézte, ahogy zokog, lebiggyesztette az ajkát, s csak azért nem köpött le, mert nyilvános helyen voltunk. Mielőtt hátat fordított nekünk, rólam morgott valamit. Attól tartok, nem túl hízelgő szavakat. Nem figyeltem, pontosan mit is, mert arra gondoltam, hogy ez bizony szerelem. Aztán arra, hogy talán ezért vagyok vele, ezért ő a csajom. Már ott, a biliárdasztalnál megérezhettem, hogy képes erre. Örök szerelemre. Akármilyen is egyébként, erre képes. És én senki mást nem ismerek rajta kívül, akiről ez elmondható. És ezen erősen csodálkozom. És vesszek meg, ha ezek után bármit is értek a világból. Meg egyáltalán.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 4-i számában.)
