I.
De anya, miért nem az aquaparkba megyünk? Már ezerszer elmondtam… De én nem akarok kanalakat meg villákat nézegetni! Istenem… de mi nem… figyelj, kicsim… mi nem evőeszközöket fogunk nézegetni, hanem eltöltünk néhány kellemes napot egy villában. Nyaralunk. Pihenünk. De akkor miért nem az aquaparkba megyünk, ha nyaralunk? Nemcsak az aquaparkban lehet nyaralni… és idén a koronavírus miatt nem jó emberek közé menni, ezért ez most kicsit más lesz. De az aquapark jobb. Tudom, szívem, de itt is lesz medence, majd sokat fürdünk. Lesznek csúszdák? Nem tudom… Én csúszdázni akarok! Tudom, szívem, de jó lesz. De akkor most olyan villa alakú lesz a csúszda? Vagy a szoba? Nem, ez olyan lesz, mint a nagymama háza, csak sokkal nagyobb. De akkor miért hívják villának? A villa azt jelenti, hogy egy nagy, gyönyörű ház a természetben. De villával a spagettit esszük, nem? Igen, az is villa. Mindkettő? Mindkettő. De miért? Vannak szavak, amik több mindent jelentenek. A villa lehet az, amivel a husit felszúrod, és lehet egy szép nagy ház is, sőt még sok minden más is. Ilyen a zebra is, emlékszel, a múltkor beszélgettünk róla. Igen, a csíkokon kell átmenni az úton, de a ló is lehet csíkos, és akkor már zebra. Öhm, igen, na, szóval a villa is ilyen. Nem megyünk inkább az aquaparkba? Nem, majd jövőre. De miért hívják villának? Szeretik ott a villákat? Elárulok egy titkot, nem tudom. Villa titok. Én inkább villámnak hívnom, az sokkal menőbb.
II.
Nem! De, légysziii… Nem! Ezt már megbeszéltük. Most jó leszek. Ígérem. Tegnap is ezt mondtad. De most más lesz. Kisfiam, utoljára mondom, én veled nem megyek el többet a gyerekparkba. Lepisilted a kertitörpét, lelöktél egy kislányt a mászókáról, a nadrágod teljesen tönkrement, összetörted magad, még járni se bírsz rendesen a sok horzsolás és lila folt miatt. Mit szeretnél még kiművelni? Valami újat, most másnap van.
III.
Fúúúj! Egy kis borsóba nem fogsz belehalni. A múlt héten még szeretted. Ez zöld! Igen, mert borsó, milyen más színe legyen? Nem eszek semmit, ami zöld. De a borsót szereted, kóstold meg, csak néhány szem van a rizsben. Akkor is zöld. Akkor piszkáld ki! Nem! Már hozzáért mindenhez, mérgező. Mi mérgező? Ami zöld, hát nem érted? Ne beszélj zöldségeket! Nem szeretem a zöldségeket, főleg, ha zöldek! Akkor éhes leszel. Fáj a hasam…
Csak éhes vagy, edd meg legalább a husit! Cukorkát akarok. Akarni én is sok mindent akarok.
Akkor szeretnék. Majd, ha megetted a husit. Nem! Nemsokára indulnunk kell a mamához, hosszú az út, éhes leszel. Cukorkát akarok. Kössünk egyezséget, minden megevett ötödik husi után kapsz egy gumicukrot. Nem, nem, minden egyes után! Minden harmadik után, ez az utolsó ajánlatom. Oké. (Egy ügyesen kiválasztott zöld gumicukor kerül az asztalra, a fiam gondolkodás nélkül bekapja.) Úristen! Köpd ki gyorsan! Mérgező! A gumicukor? De hát zöld! Azt mondtad, minden mérgező, ami zöld. Ez más? Miben is? Ez gumicukor. Az meg borsó…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.