Abban a falucskában, ahol születtem, sosem voltak nemzetiségi kérdések, mindenki ruszinul beszélt, mindenki egy templomba járt. Tudtuk, hogy voltak itt csehek, magyarok, aztán szovjetek lettünk, most ukránok vagyunk. Nem változtatott semmi az életünkön. A tavasz későn jött, a tél túl hamar, a földeket meg kellett munkálni. Jaj, mennyire szerettem a brinzát előásni az erdőben, favágás közben! Minden másnap jártunk a tatával fát vágni. Az áramot hamar bevezették a faluba, de gáz vagy vezetékes víz a közelbe sem volt. Mondjuk, nem is hiányzott. Az asszonyok kimosták a kis dolgokat kézzel, sokaknak lett mosógépük, a nagy szőnyegeket, faliszőnyegeket lehordtuk a patakra mosni. Néha a férfiakkal összebeszéltünk, és elmentünk kőművesmunkára, Oroszországba. Hoztunk egy kis pénzt, a többi meg kialakult. Az állatok hússal, tejjel, tojással, szőrmével elláttak, s a kertben is megtermett, ami kellett. Nem sok, de elég. Amíg az ember két kézzel bírja, nincs baj.
Aztán kétezer-tizennégyben minden megváltozott. A fővárosban az emberek ölni kezdték egymást, semmi nem volt elég nekik. A népet egyre jobban tüzelték. Minket ez nem érintett, de a szomszéd mondta, hogy jó pénzt adnak, ha megyünk tüntetni Kijevbe. Így elindultunk egy kisbusszal, hogy megnézzük. Majd´ húsz órát utaztunk, amire elértük Kijev szélét, ott regisztráltak minket, és elvittek a főtérre. Mondtuk, hogy nem sokáig maradunk, csak kíváncsiak voltunk. Volt ott egy ember, Vologya, olyan szószóló volt, irányítgatta a csapatokat, hogy ki hová álljon, hol lehet enni, inni, aludni. Aztán hideg lett, esett a jeges eső, úgyhogy felvettük a pénzt és hazajöttünk.
Jöttek az ünnepek, és a rossz hírek, végül a következő év elején megkaptam a behívómat. Én még szovjet katona voltam, most ukrán katonának álltam. Azt mondták, hogy nem lesz semmi gond, nem visznek a nagy harcok közelébe. A katonatársak az ország minden részéből jöttek. Ki így beszélt, ki úgy, de az orosz volt az egységes nyelv, azt mindenki megértette, bár ez még furcsábbá tette az oroszokkal való küzdelmet. De harcoltunk, mert az volt a parancs. Nem volt rendes felszerelésünk. Én abban a sportcipőben mentem a frontra, amiben elindultam otthonról. Ígérték, hogy lesz minden, de örültünk, hogy tudtunk enni. Sokszor eszembe jutottak az otthoni hegyek, a csodálatos fenyves, a kályha pattogó tüze. Esténként, ha bevodkáztunk a fiúkkal, és csend volt, elővettem a gitárt és énekelgettünk a szerelemről és a harcokról. Talán a félelmünket tudtuk kiénekelni, már nem is tudom, de nagyon féltünk, és olykor dühösek voltunk. Egész életemben békés ember voltam, anyám is mindig úgy beszélt rólam: „Gyimocska, a jó fiam.” Azt reméltem, hogy az én fiam is nyugodt, csendes ember lesz, és békés jövőt akartam neki. A kis Gyima nem is értette, mi történik körülötte, egyszer csak eltűntem, és csak szkájpon láttuk egymást, aztán úgy sem. Kétezer-tizenöt márciusa pokol volt, és én abban a pokolban égtem. Az egyik bombázás után ájultan vittek a legközelebbi katonakórházba. Az agyrázkódás, bordatörés meg sem kottyant volna, korábban is megesett, de akkor, a pokolban maradt mindkét kezem. Az elnök személyesen tüntetett ki, majd leszereltek véglegesen, és hazavittek a Kárpátok ölelő karjaiba. Azt hittem, hogy minden helyrejön. Az asszony és anyám mindent elkövetett, hogy nekem jó legyen, még a kicsi Gyimocska is próbált vigasztalni. Eleinte naponta látogattak a szomszédok, a cimborák, aztán lassan elkoptak mellőlem. És én sem igényeltem a társaságukat. Megtanultam a csonka csuklóimmal inni, másra nem is voltak jók. Az ujjaim, a tenyerem nélkül semmi hasznomat nem vette a család. De megszoktam, és megszokta mindenki. Szép pénzt fizetett az állam, és kiemelt nyugdíjat kaptam. A fiam és az egész család mindenféle kedvezményekben részesült, utazhattunk ingyen, és a kezelésekért sem kellett fizetnem. Közben született egy kislányom, Ruszlána, ő bearanyozta az egész család életét, de én csak arra gondoltam, hogy a háború túl sokáig húzódik, és a gyermekeim nem is tudják még, milyen a béke.
Az évek teltek, a gyerekek nőttek, és én egyre több dolgot meg tudtam oldani a kézfejem nélkül is. A faluból sorra mentek a fiúk a frontra, néhányan oda is vesztek, mások elszöktek a szolgálat elől. Ha én is elszöktem volna, most nem lennék nyomorék, de akkor ez tűnt jó döntésnek. Egyik nap szegény anyám ordítozott a kapu előtt egy katonával és egy rendőrrel. Mezítláb ugrottam ki a fotelből, el sem tudtam képzelni, mi történt. Behívót hoztak. Nekem. Elsírtam magam, és felemeltem a két csonka kezemet. A rendőr elfordult, a katona szeme könnybe lábadt, ő is megjárta a frontot, nem értette, miként kerültem a listára. Azt mondták, hogy mindenképp be kell mennem a hadkiegészítő parancsnokságra, hogy újra megvizsgáljanak. Az futott át a fejemen, mit gondolhatnak, kinőtt a két kezem? Minden orvosi papírom náluk van. Erre anyám átkozódni kezdett, és a szomszédok is az utcára tódultak. A katona és a rendőr próbált szabadkozni, hogy csak parancsot teljesítenek, de a falusiak haragját ez nem csillapította. Jöttek az árvák, az özvegyek, a fiaikat gyászoló anyák és apák. Végül vasvillával kergették el őket. A behívóval együtt ugrottak be az autójukba, amit a falusiak kővel, és rögökkel dobáltak. Azóta a falunkba behívót személyesen senki nem hozott. Hallottam, hogy a polgármesterhez érkeznek a sorozást illető levelek, de nem adtunk több fiút a pokolra. Maradt ott elég élet, és maradtak ott lábak és kezek, az én két dolgos kezem is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
Az emberek fürgén ugráltak fel a földről, mintha megunták volna a délelőtti láblógatást. Pedig dehogy lógott az ő lábuk! Hajnal óta dolgoztak keményen az aratásban, épp csak egy kis késői früstökre telepedtek le. Nagyanyám dohogva kapkodta össze és a kiterített hamvasra dobálta a percekkel előbb kipakolt falatoznivalót. Má megin! Má megin gyön az a nyavalyás eső!
Az explorációból: kérdésre válaszolva magáról elmondja, hogy 45 éves, elvált, a házasságából két gyermeke született, akikkel a válást követően is jó a kapcsolata. Végzettségét tekintve közgazdász, „amit pénzügyi-számviteli tanulmányokkal erősítettem meg. Jelenleg egy kereskedelmi bank vezérigazgató-helyettese vagyok, emellett oktatói munkát is végzek egyetemeken meghívott előadóként”.
– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg.
Azon a tavaszon különösen meleg volt. Mire eljött a húsvét, minden földön végeztek a tavaszi vetéssel. Előbújtak a tojásból az első cinegefiókák, az utak mentét sárgán pöttyözte a vérehulló fecskefű, és a vízparton megjelentek a csillaghúr fehér bimbói. A Duna feletti pára már az első napsugaraknak megadta magát, és mire harangozni kezdtek a húsvéti misére, szinte nyári meleg lett.
Napokig bolyongtak. A barlang addig ismeretlen, szeszélyesen kanyargó, szövevényesen szétterjedő járatai oda vezették Ádámot, és társait, ahol ember még soha nem járt, ahol csodálatos, földöntúli látvány tárult eléjük. A hatás fergeteges volt, napokig lelkesen beszéltek felfedezésükről, tapogatták, szagolták, még meg is nyalták az ásványokat.
Zöld a kapu, erősen zöld. Mindig gyalog vagy biciklivel jövök hozzá. A szódásüvegek a kapura akasztva várják, hogy kicseréljék őket. Ha zárva találom, tudom, a középső ablakon kell kopognom. A kutya mégis jelez, és Regina néni már nyitja is a kaput. Míg odarakja főni a török kávét, bekapcsolom a diktafont, és az asztalra teszem. Kérek mellé egy pohár vizet, és az elmaradhatatlan pálinka is csatlakozik melléjük. Koccintunk: „No, isten-isten, egészségünkre!”
Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…
Emma Fürst macskája megelégelte a gondos ápolást és a lazacos kosztot, felszámolta eddigi szürke és sivár életét, és egyik reggel meglépett a svéd kisvárosi házuk fehér vaskapuján át. A kandúr már a tizedik évében járt, és ez idáig még macskalánnyal nem találkozott. Bár korábban órákat nyávogott az emelet ablakában, szemet vetve tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskákra, de csak az epekedésig és a dobhártyaszaggató vinnyogásig jutott.
– A kegyelmes úr óhajt a szerkesztő úrral beszélni! – szólt a képviselőházi terembiztos Ormos Attila hírlapíróhoz, aki erre felállt, s elhagyta az újságírók karzatát. A kegyelmes úr ott állt a folyosón, s leereszkedő bizalmaskodással vonta őt félre az egyik ablakmélyedésbe. Ormos nem lett volna ravasz hírlapíró, ha nem találta volna ki azonnal, miről lesz szó?
Érti, milyen tragikus ez? Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre. Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot, vagy kiléphetnének belőle. A kezükben van a sorsuk! A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor „game over”, és jöhet az új játék, főmenü, beállítások… Olyan egyszerű lenne!