Az explorációból: kérdésre válaszolva magáról elmondja, hogy 45 éves, elvált, a házasságából két gyermeke született, akikkel a válást követően is jó a kapcsolata. Végzettségét tekintve közgazdász, „amit pénzügyi-számviteli tanulmányokkal erősítettem meg. Jelenleg egy kereskedelmi bank vezérigazgató-helyettese vagyok, emellett oktatói munkát is végzek egyetemeken meghívott előadóként”.
A szülei szintén elváltak. Édesapja az első házasságát követően újra megházasodott, de az a házasság is válással végződött. Édesapja második házasságából egyetlen féltestvére született, akivel ritkán találkoznak, kapcsolatuk átlagos, „testvérinek egyáltalán nem mondanám”. Édesanyja foglalkozását tekintve fodrász. „A pénzhez nem ért, a politika nem érdekli; Blikket olvas” – jellemzi az anyját, egyben magyarázatot ad arra, miért tartja felszínesnek a kapcsolatukat, illetve hogy miért nem találkoznak gyakrabban. Édesapjáról, aki ügyvéd, többet és szívesebben mesél. Szemmel láthatóan erős vágyat érez rá, hogy elnyerje a szeretetét és elismerését, ami nem könnyű, mert „igazi dörzsölt ügyvéd, aki a Józsefvárosban, a saját köreiben érzi jól magát, az irodájában és a környéken királyként uralkodik. Nagyon nehéz megfelelni neki.” Családi állapotát tekintve már három éve élettársi kapcsolatban él egy nála tíz évvel fiatalabb hölggyel, akiről rajongással beszél: „Éva nagyszerű lány, korábban modellkedett, most pedig újságíró egy női magazinnál, az életmódrovatot vezeti. Táplálkozási, életvezetési tanácsokat ad, a munka mellett pszichológiát tanul, illetve jógaórákat tart egy sportközpontban.”
További kérdésekre válaszolva elmondja, hogy azért fordult szakemberhez, mert élettársával a kapcsolatuk elsősorban szexuális, de egyéb téren is megromlott. „Éva gyakran kimarad a kollégáival, barátaival, sok esetben csak a hajnali vagy reggeli órákban keveredik haza. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor kivel és mit csinál”, foglalja össze a problémáját, amely saját értékelése szerint pszichés zavarokat okoz nála: „Állandóan ezen tépelődöm, képtelen vagyok a munkámra koncentrálni.” Emellett fizikai tünetekről is beszámol, amelyek inszomniában és az ezzel együtt járó fáradtságban nyilvánulnak meg. „Amikor szóba hozom, hogy beszéljünk róla, Éva azonnal megsértődik, majd támadásba megy át, és azzal gyanúsít, hogy féltékeny vagyok”, feleli arra a felvetésemre, hogy miért nem beszélik meg a problémát. Magáról önkritikus állítást fogalmaz meg: „Egyébként tényleg féltékeny vagyok, méghozzá kurvára féltékeny.”
Látogatásom az irodája alatt lévő, Zóna névre hallgató magyaros étterem kis eufemizmussal szeparénak nevezett hátsó helyiségében találja apámat, aki szokása szerint a mindössze hatfős asztalnál fogyasztja az ebédjét, fogadja gyakran a klienseit, és ha éppen nem akad más dolga, egy laptop segítségével a Jogi esetek című műsor régi adásaival múlatja az időt.
Az 1500-ös Fiatba beszerelt 1200-as Lada-motor meg a lefolyó helyett az egykor szebb napokat látott józsefvárosi társasház főfalába illegálisan bevezetett szardaráló bizarr és egyben kacagtató esete nem különösebben érdekel, de a „pálinkás ügy”, ahogy magamban a mára már teljesen anakronisztikusnak ható bírósági esetet elnevezem, azonnal felkelti az érdeklődésemet. Rövidesen azon kapom magam, hogy élénk és lankadatlan figyelemmel követem, ahogy az események a korra jellemző történetté állnak össze.
A ki tudja, Budapest melyik külső kerületében játszódó, melodramatikus felütésű eset két férfi rivalizálásán keresztül nemcsak a jog már akkor is bonyolult, kacskaringós és gyakran ellentmondásos világába nyújt bepillantást a figyelmes nézőnek, hanem az amatőr színészek szinte tökéletes hasonulásába is a rájuk osztott szerephez. Apám meg is jegyzi az alakításukról: „Teljesen élethűen játsszák a hétvégi alkoholistát.” Minden erre utal: a jelmez gyanánt viselt ruhák, amelyek hűen követik a kor divatját vagy éppen divattalanságát; a helyszín, a néhány sárgásan hunyorgó villanykörtével megvilágított föld alatti bunkerszerű helyiség, ahol a télen-nyáron uralkodó félhomályt a sarkokban már egy kripta sötétsége váltja fel; a nehéz ácsolt asztalok körül a mindenféle fajtájú és formájú szék; a falak avas, penészes szagába vegyülő fanyar ízű, ki tudja, miből és hogyan készült bor illatából összeálló kénes elegy, amely szinte átszaglik a képernyőn, és facsarja a néző orrát; a szereplők koravén, mély barázdák szabdalta arcán a savanyú mosoly, és a foghíjak, fémtömések szabálytalan ismétlődése, ami egy omladozó, foltokban díszeit vesztő ház homlokzatát idézi. A mindezt baljóslatú színekben tálaló, megkopott kópiájú fekete-fehér film tökéletesen visszaadja a slampos Kádár-diktatúra utolsó évtizedének reménytelen hangulatát.
– Ez ám a móka! Ezek még keményfaszú magyar gyerekek voltak! Tudták, hogyan kell egy vitát rövidre zárni – állította meg a műsor első részének végén a felvételt apám, összefoglalva, amit ő a filmben szereplő férfiakról gondol, akik úgy döntöttek, hogy egy nő miatti nézeteltérésüket szerintük, és ebben a képzetükben apám is osztozik velük, férfias módon döntik el a Berci borozó névre hallgató helyen egy üveg pálinka, két felespohár és az egyszerű logika segítségével, hogy aki előbb kidől, az veszíti el a nőt és fizeti a számlát
– Így kell ezt csinálni, nem pedig rinyálni minden hülyeségen! Meg pszichológushoz rohangálni, hogy jaj, elhagyott a nőm! – vonja le az esetből a konzekvenciákat apám, miközben sanda pillantást vet rám, mintha sejtené jövetelem okát és célját, de végül nem teszi szóvá gyanúját, helyette egy mély sóhaj és egy szívdobbanásnyi csend után, most már kisebb lelkesedéssel, sőt, szinte már szégyenkezve a korábban még hősként ünnepelt vesztes párbajozó viselkedésén, így vezesse fel az összecsapást bemutató dokumentum-játékfilmet követő jogi elemzés alapját: – Kár, hogy a vesztes bebuzult és beperelte a másikat. Fél literig bírta. Szép teljesítmény, de ez sem volt elég a nőhöz. Azt meg, hogy nem bírja az italt, kidőlt, és ki kellett mosni a gyomrát, csak saját magának köszönheti. Minek fogadta el a kihívást?! – tárja szét a karját, majd így folytatja: – Nekem már az első pillanattól kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy neki kell állnia a detoxikáló költségeit – foglalja össze a folytatásban a műsor jogi szakértőinek néhol nyakatekert, máshol kifejezetten szellemes jogi elemzésének lényegét, hogy végezetül ezzel a sommás véleménnyel búcsúzzon a párbaj vesztesétől és az ügytől: – Amatőr! Bukta a nőt is és a pénzt is! Egyébként minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? – fordul a laptop most már néma monitorjától felém apám.
– Csak… csak egyszerűen kíváncsi voltam, hogy… szóval…
Képtelen vagyok kinyögni jövetelem okát, és magánéleti problémáimról beszélni. Arról pedig, hogy közöljem vele, kifejezetten a pszichológusom tanácsára vagyok itt, a „pálinkás ügy” és az azt követő életvezetési megjegyzések után végképp lemondtam.
– Szóval, mi van!? – unja meg a nyökögésemet.
– Egyszerűen tudni akartam, hogy vagy.
Ennyi telik tőlem.
– Tényleg? – vet rám kétkedő pillantást.
– Igen – felelem, de most már gördülékenyebben.
– Hát, hogy lennék, jól – böfögi érdeklődését vesztve a téma iránt, különösebb lelkesedés nélkül, majd megjegyzi: – Te viszont szarul nézel ki.
– Egyből gondoltam, amikor megláttalak – mondja apám, miután kis idő múlva elég erőt érzek magamban, hogy követve pszichológusom tanácsát, megosszam vele az Évával kapcsolatos problémákat, amelyek a terápiához vezettek, s amelyek miatt most apám szerint szarul nézek ki.
A terapeutával ellentétben apám egyáltalán nem javasolja, hogy Évával sok, mély, tartalmas és minőségi beszélgetés segítségével tárjuk fel bizalomvesztésem okait, azonosítsuk őket, és a feldolgozásukat követően együtt alakítsuk ki a választ a probléma megoldására. Nem. Helyette így foglalja össze a véleményét az ügyemről:
– Zsolt, neked nincs időd a hülye kis játékaira. Még jó, hogy nem vetted el – teszi hozzá fújtatva.
Majd egy vicc után, amely szerint a második házasság a remény győzelme a tapasztalat felett, azt tanácsolja:
– Vagy tedd rendbe az ügyet, ahogy egy férfihoz illik, kőkeményen, vagy azonnal lépj tovább, és keress egy másikat! Értve vagyok?!
– Igen.
– Sajnálom, hogy Évával végül nem tudták megoldani a konfliktusukat, ugyanakkor örülök, hogy sikerült a problémájáról beszélnie az édesapjával – mondja a terapeutám, miután száraz tényként közlöm vele, hogy a barátnőm, minden abbéli próbálkozásom ellenére, hogy a pszichológusom tanácsával élve, kulturált, európai módon beszéljük meg a kettőnk közötti magánéleti problémát, váratlanul szakított velem, majd már jóval részletesebben beszámolok az apámmal együtt töltött délutánról.
– Már el is költözött tőlem – térek vissza magánéleti kálváriám újabb stációjára.
– Parancsol?
– Éva elköltözött – ismétlem konokul, majd csüggedt hangon közlöm: – És hamarosan elutazik. – Rövid csend után még hozzáteszem: – Külföldre.
Bár látszik rajta, szeretné tudni, hová és kivel utazik a most már csak egykori barátnőm, végül mégsem kérdezi meg.
Diszkrét hallgatása nem akadályoz meg benne, hogy közöljem vele Éva úti célját.
– Floridába megy. Az új pasijával.
– Értem – bólint komoly ábrázattal, majd reménykedő hangon megkérdezi: – Legalább kulturált módon sikerült lezárniuk a kapcsolatukat?
– Az apám szerint keménynek kell lenni az ilyen helyzetekben – mondom, mint aki meg se hallotta a kérdést.
– Valóban?
– Igen – bólintok, majd röviden ismertetem apám elképzeléseit a konfliktusok rendezéséről.
– És ön is így gondolja? – szegezi nekem a kérdést.
A hangjából érzem, helyteleníti, hogy a riválisok a „pálinkás ügyhöz” hasonlóan, ahogy apám mondta, „férfias módon”, rendezzék a nézeteltéréseiket.
Nem felelek.
Mert hogyan is mesélhetném el neki, hogy amint belépek a bárba, megtorpanok, és sírhatnék tör rám az elém táruló komor valóság látványától, de lenyelem a könnyeimet, és erőt veszek magamon. Mit gondolna, ha elmondanám, hogy kezemben egy üveg skót whiskyvel, miközben határozottan az az érzésem támad, hogy a teremben minden szempár rám szegeződik, egyszerre vészjóslóan határozott, ám mégis elegáns könnyedséggel, mint egy pisztolypárbajra készülő westernhős, átsétálok a helyiségen, és odalépek az asztalhoz, ahol Éva és a kollégái ülnek. Miként írhatnám le a közelgő vihar keltette mágneses feszültséget, amikor szemtől szemben állok a magas, széles mosolyú, afféle fogpasztareklám-figurával, aki annyira jóképű, olyan kihívóan magabiztos, hogy akár modell is lehetne, villan át az agyamon a rémisztő gondolat ellenfelemről; hogy miként sietnek segítségemre apám szavai: „keménynek kell lenni”, és hogy ekként vágom ki magam a helyzet fogságából: „vedd le a kezed a barátnőmről, köcsög”, majd az asztalra csapom az üveget. Milyen írói tehetségre lenne szükségem, hogy akárcsak halovány, távoli visszhangként is, de visszaadjam a kihívás dacos hangját – „most légy nagyarc, bazdmeg” –, amire egy másik kürtszó felel: „jó, gyerünk, akkor mire vártok, töltsetek”; és milyen szavak illenének a párbajjelenethez: „Tölts újra!”, „Gyerünk!”; és ki festhetné meg a pokoli pillanatot, ahogy végül megnyílik alattam a föld, és elnyel a sötétség.
– Legközelebb az elengedésről és a gyászmunkáról fogunk beszélni – töri meg a már-már irracionálisan hosszúra nyúló csendet a pszichológusom, amivel kiránt a kellemetlen emlékek karmaiból, majd az órájára pillantva diszkréten jelzi, hogy letelt az időnk.
– Még a múltkorinál is szarabbul nézel ki.
Apámat ezúttal is a szokott őrhelyén, a Zóna hátsó termében találom az ebéd romjai közt, előtte a laptop.
– A csajod megvan? – a válaszomat meg sem várva tér egyből a lényegre.
– Elutazik – foglalom össze a lehető legrövidebben, amit még érdemes tudni a kapcsolatunkról.
– De nem veled – szembesít a ténnyel egy vizsgálóbíró szigorúságával.
– Nem – vallom be a cipőm orrát bámulva, és a rövid tagadószóval egyben magyarázatot adok az általam is ismert tényre, hogy még az előző találkozásunknál is szarabbul nézek ki.
– Tőle tudod, hogy elutazik? – folytatja az élveboncolásomat.
– Egy közös ismerősünktől.
– Nagyon jó – mormogja, ám sem kérdésének miértjére, sem a válaszom keltette elégedettségére nem ad magyarázatot, helyette tovább faggat.
Bár kezd a beszélgetésünk kihallgatás jelleget ölteni, a kérdései pedig friss, fájdalmas sebeket tépnek fel, nincs erőm tiltakozni. Bevallom, hogy igen, jártam Éva lakásánál, méghozzá több alkalommal és különféle időpontokban, ám egykori barátnőmet egyetlen esetben sem találtam otthon; azt viszont megtudtam a szomszédjától, hogy egy magas szőke férfi társaságában elköltözött, ám időnként felhívja őt, hogy megkérdezze, minden rendben van-e a lakásával.
Apám egy néma bólintással veszi tudomásul nyomozásom eredményét, majd int, hogy üljek le mellé.
– Ez is el akart utazni – bök az asztalon fekvő laptop monitorjára.
– Kiről beszélsz?
– Mindjárt meglátod.
További kérdezősködésre nincs időm, mert néhány gyors kattintás után már fel is hangzik a Jogi esetek főcímszövege: az írógép monoton zakatolása kísérte tárgyilagos, jegyzőkönyvbe diktáló bírót imitáló hang tölti be a szeparét.
A műsornak közvetlenül a rendszerváltást követően készült részében egy harminc körüli nő arról panaszkodik, hogy amióta megnyíltak a határok, azóta készült erre az utazásra, ám a volt élettársának galádsága miatt – „bejelentette a rendőrségen, hogy eltűntem, de azt csak a reptéren tudtam meg, hogy emiatt körözést adtak ki ellenem” – mégis kútba esett a nagy kaland, „ráadásul ilyen esetben a biztosító sem fizeti meg a kárt”, teszi hozzá az anyagi veszteség miatt még elkeseredettebb arckifejezéssel.
– Ilyen létezik? – kérdem a helyzet abszurditásán megütközve apámat.
– Látod, hogy igen – feleli le sem véve a szemét a monitorról, pedig érzésem szerint már számtalan alkalommal látta ezt az epizódot.
Bár megindít a nő egyéni tragédiája, ám a személye és ügye iránt feltámadt szimpátiám a barátja színre lépésével gyorsan elenyészik.
„…az asztalosok pedig egyenesen Békéscsabáról érkeztek”, meséli hosszasan és kínos részletességgel a nagyjából velem egykorú férfi, hogy miként rendezte be saját költségén, méretre szabott bútorokkal a nő konyháját, akinek igazi jelleme számomra csak azután bontakozik ki, amikor megtudom róla, hogy ezek után néhány héttel a férfit nemcsak a konyhából, de a lakásból is kizárta. Ezt egyébként a nő sem tagadja, sőt flegmán odaveti a nézőknek: „Megismerkedtem valakivel”, és majd kicsattanva az öntudattól, így folytatja: „Tudtommal ezt nem tiltja a törvény.”
Nem. Tényleg nem. Ám a barátja, illetve csak volt barátja vallomása után, amely magyarázatul kíván szolgálni a bejelentésére – „Többször is jártam nála, a legkülönbözőbb időpontokban, hogy megbeszéljük a kapcsolatunkat, mert még mindig szeretem, de sosem találtam otthon. Aggódtam érte” – már nem a jogszabályok, hanem Éva körül járnak a gondolataim.
Természetesen Éva esetében szó sem lehetett róla, hogy egy konyhabútorral bizonyítsam kapcsolatunk iránti elkötelezettségemet, hiszen egykori élettársam főzni sem tud; az ő szívéhez az Andrássy úti boltokon, egészen pontosan ezek árukészletén meg az utazásokon és vacsorákon keresztül vezetett az út.
Az idők változnak, az emberek nem, állapítom meg szomorúan, miközben azon kapom magam, hogy egyre kéjesebb örömmel követem a nő kálváriáját a jog dzsungelében, a hivatalok útvesztőjében, ebben a megtestesült pokolban, amelyet talán csak Bosch vagy Bruegel képei tudnának felidézni, s ahová a férfi bejelentése nyomán indult „államigazgatási eljárás” taszította, miközben egyre elszántabban drukkolok, hogy a még mindig a szerelmét és jó szándékát bizonygató férfi az ügyvédből, ügyészből és bíróból álló képzeletbeli bíróság előtt valahogy megússza az ügyet.
Ám reményeim veszni látszanak, amikor a triumvirátus utolsó tagja, a bíró veszi át a szót, hogy részletesen kifejtse – „már amennyiben az eljárás során a hatóság szándékos félrevezetésének a ténye megállapítást nyer” – a bejelentésnek a férfira nézve még egy laikus számára is kellemetlennek tűnő jogkövetkezményeit. Okfejtését, amely csak úgy hemzseg a jogi szakszavaktól, nehezen követem, és jórészt nem is értem, bár annyit azért ki tudok hámozni belőle, hogy nem éppen veszélytelen játék mindenféle valótlan bejelentést tenni a rendőrségen.
– Nagyon rá lehet fázni. Komoly polgári és büntetőjogi következményei lehetnek – erősíti meg apám az előbbi sejtésemet, hogy aztán egy biztató mosoly kíséretében, miközben bajtársiasan átöleli a vállamat és magához húz, hozzáteszi: – De nyugi, azért nem eszik olyan forrón a kását. Egy jó ügyvéddel – pillant végig magán, ezzel is jelezve számomra, hogy tulajdonképpen kire is gondol – azért meg lehet úszni.
