Azon a tavaszon különösen meleg volt. Mire eljött a húsvét, minden földön végeztek a tavaszi vetéssel. Előbújtak a tojásból az első cinegefiókák, az utak mentét sárgán pöttyözte a vérehulló fecskefű, és a vízparton megjelentek a csillaghúr fehér bimbói. A Duna feletti pára már az első napsugaraknak megadta magát, és mire harangozni kezdtek a húsvéti misére, szinte nyári meleg lett.
A két fiú hangosan törtetett át a bokrokon. Béla ment elöl, ő vitte az iszákot is, amiben a nyúl mocorgott. Bese szinte futott utána: bár ő kicsit idősebb volt, a tizenkét éves Béla egy egész fejjel fölé magasodott.
– Hová megyünk?
– Ebédelni! – Béla az iszákra csapott, melyben a nyúl mellett egy fél vekni kenyér és egy kulacs lapult. – Ha jó helyet találunk, rögtön meg is süthetjük a nyulat.
– De mi lesz, ha valaki meglátja a füstöt?
– Semmi. Honnan tudnák, hogy mi vagyunk azok?
– Ki más lenne? És már biztos keresnek. – Bese aggodalmasan harapdálta az ajkát. – Neked könnyű, de engem agyon fognak verni.
– Miért vernének agyon? Megmondom nekik, hogy én mondtam, hogy gyere velem. Sőt! Megparancsoltam! – Béla nevetett, majd a válla fölött hátranézett Besére. – Ne aggódj már annyit! Senki nem látta, hogy eljöttünk. És a csónakot is jól elrejtettük.
Ezt Besének is el kellett ismernie: Béla úgy osont ki az ünnepre készülő nemesek, szolgák, papok és válogatott udvari népek között, mintha csak gyakorlott tolvaj lenne. És tényleg jól elrejtették a csónakot, felhúzták a partra, a bokrok közé, hogy a túlpartról vagy a vízről ne is látsszon.
– Ha szerencsénk van – folytatta Béla – apám még mindig azt hiszi, hogy imádkozom. Kolos atya meg, hogy apámmal vagyok. Talán még észre se vették, hogy kiszöktünk. És ha igen, miért hinnék, hogy a szigetre jöttünk?
– Ha te mondod…
– Én mondom! Itt jó lesz?
Nagy szilfa alá értek, melynek sűrű árnyékában kissé ritkább volt a növényzet. Leültek, Béla óvatosan letette az iszákot, és ellenőrizte, hogy tart-e a laza csomó, amivel bekötötte. A zsineg mellett egy szőrös nyúlláb bújt ki, majd húzódott vissza ijedten, amikor Bese odanyúlt, és a résen át rémült nyúlszem pislogott a fiúkra. A város felől ismét harangszó szállt feléjük.
– Áldassék az Úr neve! – mondta Béla, aztán elvigyorodott. – Talán azért volt ilyen szerencsénk, mert Isten is azt mondaná, hogy vétek egy ilyen gyönyörű délelőttöt a templomban tölteni.
– Azért, ha mégis lebuknánk, tényleg szólj néhány jó szót az érdekemben.
– Szólok. Talán húsvét alkalmából kegyelmet kapsz, és furkó helyett egy darab sonkával náspángolnak el.
Nevettek, mire egy közeli bokor alól zörrenve felugrott és eliramodott egy nyúl.
– Sehol nem láttam még ennyi nyulat! Ha többet jönne az udvar Budára, járhatnánk ide vadászni.
– Ha te leszel a király, törvényt hozhatsz, hogy jó időben mise helyett a szigetre lehessen járni. A papok biztos megpukkadnának!
Béla vállat vont, és lassan elkezdte kibontani az iszákot.
– Úgyis István lesz a király… Nekem meg semmi kedvem a bátyámmal háborúzni. Királynak lenni úgyis szörnyű fárasztó lehet. És annyi mindenhez kell érteni! – Megrázta a fejét, és a grabancánál fogva felemelte az állatot. – Vadászni sokkal jobb, mint uralkodni.
– Akkor megsütjük? – Bese a nyulat nézte, ami tehetetlenül rugdosódott Béla kezében. – Ha hazavisszük, biztos elveszik tőlünk.
– Azért inkább vigyük. Nem vagyok még nagyon éhes, és nincs kedvem nyúzni. – Béla végigsimított a hosszú füleken, aztán visszaeresztette az állatot az iszákba, és kivette a kenyeret. A nyúl kapálózott, majd, amikor Béla összehúzta az iszák száját, ismét megadta magát a sorsnak, és rémülten meglapult. – Nézd csak meg apámat! Idén harmincéves, és már olyan, mint egy mogorva vénember.
– Harmincévesen már majdnem vén az ember.
– Nem csoda, ha folyton háborúzik… Miért akar mindig mindenki háborúzni?
– Vagyonért? Földekért? – Bese elfintorodott. – Ha én lennék a király, nem akarnék háborúzni. Nem szednék annyi adót sem.
– Ha én lennék a király, azt akarnám, hogy minél gazdagabb legyen az ország, és minél több szövetségesünk legyen. Akkor nem lenne szükségünk háborúra.
– Azt hittem, nem akarsz király lenni.
– Nem is akarok.
A fiúk elosztották a kenyeret, ettek, ittak. A szilfa árnyékában könnyű szellő emelgette a leveleket, a bokrok között cinegék, rigók felelgettek egymásnak. Nem messze egy harkály kopácsolt.
– Na és ha mégis király lennél? Mit csinálnál?
– Nem tudom. De igyekeznék jól csinálni. Miért, te mit csinálnál?
– Én sem tudom. De az én apám csak szakács volt, úgyhogy nem is kellett eddig sokat gondolkodnom rajta. De, megvan: feleségül vennék egy gyönyörű hercegnőt. És minden éjjel…
– Folyton csak a lányokról beszélsz!
– Na, mintha te nem néznéd meg őket! – nevetett Bese. – De mondok mást: vadászni járnék. Minden nap húst ennék! És nem nekem kellene ám kicsontozni, csak rámutatnék, hogy ezt a birkát vagy azt a tyúkot kérem, vagy friss halat hozatnék, aztán legközelebb sülve látnám viszont, finom mártásban…
– Épp ezért nem akarok király lenni. – Béla lenyelte az utolsó falat kenyeret, ivott, majd a keze hátával megtörölte a száját. – Én is így akarnék élni! De ha csak egész nap vadásznék meg hancúroznék, és az ország dolgaival nem foglalkoznék, végül mégiscsak nyomorúságosan érezném magam…
– Nagy szavak attól a hercegtől, aki elszökik a húsvéti miséről nyulászni!
– És pont te rósz meg miatta, te pogány!
A vita kölcsönös tréfálkozásba fulladt. A fiúk még ültek egy darabig a szil alatt, vidáman ugratták egymást, majd végül Béla felállt, vállára vetette a nyulas iszákot, és hazafelé vezényelte Besét.
A nap még magasan állt, és ragyogó sávokat festett a fák közé. Mikor kiértek a partra, a Duna vize egészen zöldnek tűnt, a hullámokon arany szikrák táncoltak.
– Gondolkodtam azon, amit mondtál – szólalt meg Béla, mielőtt a csónakhoz értek volna. – Hogy csak elszöktünk nyulászni, és…
Ahogy megkerültek egy újabb bokrot, egyszerre elhallgatott, és olyan hirtelen állt meg, hogy a mögötte gyalogló Bese majdnem bele is ütközött. Pár rőfnyire a bokortól, ahol a csónakjukat elrejtették, kopott kis csónak futott éppen partra, benne két rongyos fiú ült: egy Béla korabeli és egy jóval kisebb. Nem vették észre őket.
Béla és Bese a fa mögül nézték, ahogy a nagyobb kiugrik, kijjebb húzza a csónakot, majd kisegíti a kicsit, aztán kiköti a csónakot a parton álló nyírfához, közben magyaráz.
– Ha eléggé kihúzod, nem kell kikötni, de mindig kösd ki, mert ha nem sikerül eléggé kihúzni, és elviszi a víz, itt ragadsz. Először körbe a fa körül, aztán csinálsz egy kis hurkot, így, azon áthúzod… Figyelsz rám, Vata? Áthúzod a kis hurkon, megkerülöd a szárat, aztán a másik irányból is áthúzod. Így, ni. Most pedig gyerünk, megmutatom, hogyan kell hurkos csapdát…
Béla kilépett a fa mögül, és a fiú nyomban elhallgatott. Fél kézzel megragadta Vata vállát, és szorosan maga mellé húzta.
– Jó napot adjon Isten, nemes uraim!
– Jó napot nektek is. – Béla közelebb sétált, a fiú pedig gyanakvóan figyelte. – Vadászni jöttetek?
– Nem – vágta rá a fiú, és láthatóan megszorította Vata vállát, aki már bólogatni kezdett. – Csak… Evezni tanítom az öcsémet. Nem vadászunk.
– Húsvét vasárnap? – kérdezte Béla. Nem kapott választ. – És a szüleitek?
– Meghaltak – csipogott fel Vata. – Belefull… au, ne rángass!
– Már megyünk is – mondta a bátyja. – Megyünk… Ülj vissza a csónakba, Vata!
A kisfiú megindult a csónak felé, visszanézett, majd morcosan bemászott és lekuporodott. Béla leakasztotta a válláról az iszákot, a fiú felé nyújtotta.
– Fogadjátok el ezt a nyulat! Húsvéti ajándék. Tessék! – A fiú bizalmatlanul sandított rá, de végül átvette, és zavartan bontogatni kezdte a madzagot, mire Béla folytatta. – Tartsd meg az iszákot is! Jó szívvel adom.
Aztán lekanyarította a válláról a köntösét, majd kioldotta díszes csatos övét, ezeket is a fiú kezébe nyomta, végül kifűzte puha bőrcipőjét. A fiú csak állt, Béla drága köntöse vastag redőkbe gyűrve lógott a karján, az övet, cipőt tétován szorongatta a baljában. Másik kezében, az iszákban rugdalózott a nyúl.
– Nemes uram, igazán…
– Húsvéti ajándék – ismételte meg Béla. – Örülnék, ha elfogadnád tőlem.
A fiú végül bólintott, és félénken, egy pillanatra elmosolyodott.
– Köszönöm, uram! Nagyon jó napot adjon az Isten! – Aztán már sietett is vissza a csónakjához, eloldotta, és gyorsan a vízre lökte, mintha attól tartana, hogy Béla meggondolja magát. Csak pár evezőcsapásra volt szüksége, hogy az apró csónakot elkapja az áramlás, és messze vigye a Duna. Bese, aki eddig hallgatott, most Béla mellé lépett.
– Beléd meg mi ütött? Azt hittem, haza akarod vinni a nyulat.
– Gondolkoztam azon, amit mondtál. És a mise nem érdekel… De valamit szeretnék csinálni. Többet annál, hogy csak vadászom és jól érzem magam. Olyat, ami másnak is jó.
– Honnan jött ez a nagy bűnbánat? Csak úgy mondtam.
– Tudom. De akkor is…
– Tessék, lehet, hogy tévedtem – nevetett Bese. – Mégis jó király lenne belőled. Na, mit gondolsz, III. Béla?
– Ne marháskodj! Még a végén a bátyám kivégeztet. És úgysem leszek király. De attól még lehetek rendes ember.
– Ámen! Na, kikomolykodtad magad? Evezhetünk vissza?
– Menjünk.
Kihúzták a csónakot a bokrok alól, és hamarosan már sebesen eveztek Buda felé. Besének a konyhán járt az esze, ahol talán már keresik, talán, kis szerencsével még nem. Béla arra gondolt, hogy sosem lesz király. Egyszerre teljesen biztos volt benne, hogy számára nem ezt tartogatja a sors. De mégis… Ha valaha az lenne, olyan király akarna lenni, aki ételt ad a népnek, aki képes mosolyt csalni egy árva fiú arcára. Ha valaha…
A két fiú némán evezett, és a Duna fölötti a húsvéti harangok hangja szállt.
