Az emberek fürgén ugráltak fel a földről, mintha megunták volna a délelőtti láblógatást. Pedig dehogy lógott az ő lábuk! Hajnal óta dolgoztak keményen az aratásban, épp csak egy kis késői früstökre telepedtek le. Nagyanyám dohogva kapkodta össze és a kiterített hamvasra dobálta a percekkel előbb kipakolt falatoznivalót. Má megin! Má megin gyön az a nyavalyás eső! Sose akkor gyön, mikor kéne. Tavasszal kellett vóna, áprilisban, májusban, amikor szomjan döglött a vetemény, nem most, a munka kellős közepén! Még mennyi minden hátravan!
A felhők feketén, mohó gyorsasággal tornyosultak egymásra, mintha be akarnák kebelezni az imént még arcpirongató napot. Szinte éjszakai sötétségbe borult az ég. Minden éjszakai rémálmom azokba a súlyos, fekete felhőkbe tolult egyszerre. A fekete rossz. A boszorkányok és az ördögök is feketék. Nagymama és anyu is feketébe öltöznek, amióta apu meghalt. Nem szerettem a feketét, az nekem maga a félelem volt. Menjetek innen! Csak ezt mormoltam magamban, míg nagyanyám rángatott a kezemnél fogva. Menekülésről szó sem lehetett, a szántóföldön nem volt hova bújni a hirtelen leszakadó égi áldás elől. Mindenki próbálta magát bevackolni a szalmakazlak tövébe. Nagyanyám addig nyomkodta, rugdosta a lábával az egyik kazal oldalát, míg sikerült egy kis mélyedést kialakítani benne. Oda beültetett engem, aztán ő is mellém telepedett. Az ételt kettőnk közé rakta, a hamvast meg a fejünkre terítette, mint egy kis sátrat. Amennyire lehetett, összehúztuk magunkat, és nekiláttunk a falatozásnak. Olyan jól még soha nem esett tízórai, mint ott, a szalmakazal tövében, a zuhogó esőtől védő hamvas alatt. A legfinomabb ételeket is felülmúlták a gyomromba menetelő kis szalonnás kenyérkatonák.
A zivatar, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is ment. A nap szétpofozta a felhőket, és diadalmasan felragyogott. Kis idő elteltével lehetett folytatni a munkát. Nagyanyám szedte a markot, és egyre jobban izzadt. Kendője alól hamar utat talált a verejték. Kis patakocskákban folydogált le a homlokán, arcán. Nem tudnál kicsit gyengébben sütni? Most meg ez volt a baja, hogy erősen dolgozik a nap. Én leszek a vasárnapi pecsenye, zúgolódott. Nagymamának semmi sem jó, szögeztem le a tényt. Én örültem, hogy a nap erősebb volt a felhőknél. Még arra is kedvem támadt, hogy segítsek markot szedni. Persze az én kezem még kicsi volt, nem vitézkedtem különösebben a paraszti munkákban. Szívesebben legeltettem a réten a libákat a többi gyerekkel. Most is hamar belefáradtam a nagy igyekezetbe, és inkább elmentem a szalmakazalhoz, a létrán felmászni a tetejére, onnan meg leugrálni a törekhalomba. Amikor már úgy tele lett a ruhám a szúrós törekkel, hogy azt éreztem, sündisznók görögnek a bőrömön, nyavalyogni kezdtem, hogy menjünk haza. Haza ugyan nem mentünk, de nagyanyám gyorsan lekapott rólam minden ruhadarabot, jól kirázta, majd visszahúzta rám. Most má ne mennyé a törekbe, eriggy, szeggyé pipacsot, parancsolta meg, és dolgozott tovább.
Elfáradtam a nagy ugrálásban, semmi kedvem nem volt pipacs után járkálni. Kiteregettem a vizes hamvast, és kényelmesen elterültem rajta. Nem bántam, hogy a ruhám is átnedvesedett, hiszen a nap gondosan megszárította. Próbálkoztam, hogy mennyi ideig tudok a napba nézni. Nagyon hamar szivárványkarikák kezdtek kavarogni a szemem előtt, muszáj volt lehunyni a szememet. Amikor újra kinyitottam, észrevettem, hogy az addig hibátlan kék égboltra a lenge szellő kis bárányfelhőcskéket terelgetett. Hát van-e annál izgalmasabb játék, mint felfedezni ezekben a csöppet sem ijesztő felhőkben sárkányt, autót, kutyát, angyalt, óriást? Egész mesebirodalom elevenedett meg előttem a könnyed, fehér felhőkben. Valósággal éltek azok a felhőalakok. Az óriás üldözte a sárkányt, hogy legyőzze, végül egybefolytak, az angyal a kutya előtt siklott, majd madár lett belőle, a kutya pedig szertefoszlott, és kis pamacsokká vált. Nem bántam, mert mindig jöttek újak.
Otthon megkérdeztem nagymamát, miért nem szereti a felhőket. Szeretem én, ha esőt hoznak, amikor annak van az ideje, mondta. Akkor is szeretem, ha nehéz munka közben odaúsznak a nap elé, hogy ne süssön olyan pofátlanul. És tudod-e, hogy néha a Jóisten is felhő mögé bújt, ha beszélni akart egy emberrel? Nem értettem. De miért bújt el? No, hát azért, amiért te sem tudsz sokáig a napba nézni. Azon morfondíroztam, vajon honnan tudja, hogy a napba néztem? Nagymamának mindenhol van szeme? Ő folytatta. Megvakulnál, ha sokáig bámulnád a napot. Isten is olyan ragyogó, sőt még sokkal ragyogóbb, mint a nap. Ezért bújik felhő mögé. Nem akarja megvakítani az embert. Csak az láthatja Istent a teljes fényességében, aki már ott lakik vele a mennyben. Annak már nem kell felhő. Persze meg kell tanulni megkülönböztetni a felhőket, mert nem mind jó. Ezt értettem. Azok a fekete felhők nem voltak jók. Féltem tőlük, és a munkát is félbeszakították.
Erről eszembe jutott valami. Istennek csak jó felhői vannak? Elkomolyodott. Nem, nem csak jók. Amikor Jézust megölték, akkor beborította az eget sok-sok félelmetes, fekete felhővel. Nagyon fájt neki, amit a fiával tettek. Akkor te is azért borultál feketébe, mert nagyon fájt neked, hogy apu, a fiad meghalt? Igen, így van, bólintott, és a szeme sarkában megjelent néhány könnycsepp. Az én fekete felhőm a fájdalom és a szomorúság. Néha rajtam is van fekete felhő, meg néha szürke is, mondtam csöndesen. Álmomban sokszor, de máskor is. És olyankor nem látom a felhőtől a boldogságot. Nagymama megsimogatta a fejem. Tudom, kicsikém. A bánat rossz felhőket hoz, de ahogy ma is láthattad, a felhők mögött ott van a nap. Jézus is felhőn ment fel a mennybe, oda, ahol mindig fényesség van. Apu is ott van, nagymama? Kézfejével megtörölte a szemét. Igen, biztosan ott van. És nekem is lesz majd egy felhőm, ami felvisz engem oda? Persze! Mindenkinek van. Amikor eljön, csak rá kell állni, és már visz is föl, föl a magasba, tárta két karját az ég felé, és nevetve megpördült.
Rég volt. Azóta felhők jöttek, mentek, jók és rosszak is, de én csak azt az egy felhőt várom, hogy amikor majd eljön, nehogy eltévesszem a lépést, biztosan rá tudjak állni.
Az explorációból: kérdésre válaszolva magáról elmondja, hogy 45 éves, elvált, a házasságából két gyermeke született, akikkel a válást követően is jó a kapcsolata. Végzettségét tekintve közgazdász, „amit pénzügyi-számviteli tanulmányokkal erősítettem meg. Jelenleg egy kereskedelmi bank vezérigazgató-helyettese vagyok, emellett oktatói munkát is végzek egyetemeken meghívott előadóként”.
– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg.
Azon a tavaszon különösen meleg volt. Mire eljött a húsvét, minden földön végeztek a tavaszi vetéssel. Előbújtak a tojásból az első cinegefiókák, az utak mentét sárgán pöttyözte a vérehulló fecskefű, és a vízparton megjelentek a csillaghúr fehér bimbói. A Duna feletti pára már az első napsugaraknak megadta magát, és mire harangozni kezdtek a húsvéti misére, szinte nyári meleg lett.
Napokig bolyongtak. A barlang addig ismeretlen, szeszélyesen kanyargó, szövevényesen szétterjedő járatai oda vezették Ádámot, és társait, ahol ember még soha nem járt, ahol csodálatos, földöntúli látvány tárult eléjük. A hatás fergeteges volt, napokig lelkesen beszéltek felfedezésükről, tapogatták, szagolták, még meg is nyalták az ásványokat.
Zöld a kapu, erősen zöld. Mindig gyalog vagy biciklivel jövök hozzá. A szódásüvegek a kapura akasztva várják, hogy kicseréljék őket. Ha zárva találom, tudom, a középső ablakon kell kopognom. A kutya mégis jelez, és Regina néni már nyitja is a kaput. Míg odarakja főni a török kávét, bekapcsolom a diktafont, és az asztalra teszem. Kérek mellé egy pohár vizet, és az elmaradhatatlan pálinka is csatlakozik melléjük. Koccintunk: „No, isten-isten, egészségünkre!”
Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…
Emma Fürst macskája megelégelte a gondos ápolást és a lazacos kosztot, felszámolta eddigi szürke és sivár életét, és egyik reggel meglépett a svéd kisvárosi házuk fehér vaskapuján át. A kandúr már a tizedik évében járt, és ez idáig még macskalánnyal nem találkozott. Bár korábban órákat nyávogott az emelet ablakában, szemet vetve tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskákra, de csak az epekedésig és a dobhártyaszaggató vinnyogásig jutott.
– A kegyelmes úr óhajt a szerkesztő úrral beszélni! – szólt a képviselőházi terembiztos Ormos Attila hírlapíróhoz, aki erre felállt, s elhagyta az újságírók karzatát. A kegyelmes úr ott állt a folyosón, s leereszkedő bizalmaskodással vonta őt félre az egyik ablakmélyedésbe. Ormos nem lett volna ravasz hírlapíró, ha nem találta volna ki azonnal, miről lesz szó?
Érti, milyen tragikus ez? Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre. Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot, vagy kiléphetnének belőle. A kezükben van a sorsuk! A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor „game over”, és jöhet az új játék, főmenü, beállítások… Olyan egyszerű lenne!
Edittel nem tudtuk, hogyan figyeljünk a lányunkra, amikor úgy tűnt, meg se hallja a felhők közt, amit beszélünk hozzá. Hiába kérdeztük mindennap, milyen volt a suli, mit kér reggelire, vagy mikor hívja meg hozzánk a barátnőit, Ági teljesen néma maradt. Edit hajtogatta, hogy a többi kamasz lány is így működik: „A szülő hangja egyszerűen nem jut el a gyerek fülébe.” Dr. Treitens ezt úgy magyarázta, hogy ilyenkor kiélesedik a hallás. „Ha a lányuk meghallja a szülői hangtónust, megfeszül a dobhártyája, meg sem rezdül, fiziológiailag képtelen az önök beszédét befogadni.”