Fiala Ilona: Helyed a világban

Egész életedben kerested helyedet a világban. Kis növésű, vézna kislány voltál, sokat szorongtál, mindentől féltél. Ha orvoshoz vittek, előtte való éjszaka félálomban dobáltad magad az ágyon, ha vendégeket vártatok, már napokkal azelőtt izgultál, mintha rajtad múlott volna a vendéglátás kimenetele. A nagy megpróbáltatás az óvoda volt. Az egész család biztatott: sokat játszol majd a gyerekekkel, hallgatod a rengeteg mesét. Lám, a bátyád már két évet járt oda, ő aztán tudja, hogy nincs is jobb az óvodánál. Ő ott lesz mindig melletted, vigyáz rád. Babák is vannak, kedvedre válogathatsz belőlük. Lesz gyöngyfűzés, rajzolás-festés, gyurmázás, éneklés, tánc…

A baj csak az volt, hogy rögtön az első nap a bátyád a régi barátaihoz futott, téged pedig magadra hagyott. Az első pillanatban megkövültél, aztán nekifogtál a bömbölésnek. Hiába nyugtatott Klárika, a tanító kisasszony, délig nem hagytad abba. Akkor hazamentetek, ám ebéd után vissza kellett menni az oviba a délutáni alvásra és az azt követő foglalkozásra. Erről már hallani sem akartál, sőt másnap sem voltál rá hajlandó. Kitartó óbégatásoddal elérted, hogy egy évvel később leszel óvodás. Szerencsére édesanyád akkor még nem volt alkalmazásban, a nagymama is veletek lakott, így nem volt gond az ellátásoddal. Egy év múlva még mindig feszengve, de már kevesebb szorongással lépted át az óvoda kapuját. Nem mondhatod, hogy nagyon élvezted volna, de hősiesen lehúztad a két évet. Arra viszont senki sem tudott rávenni, hogy a faludban szervezett ünnepségek alkalmával te is együtt szavalj vagy énekelj a többi gyerekkel. Tehát óvodásnak nem voltál valami jó.

Az iskola sem okozott kevesebb gondot számodra. Hiába tiltakoztál, hogy inkább buta maradsz, de nem fogsz iskolába járni. Akkor már édesanyád erélyesebben lépett föl. Kicsi faludban még nem ismerték a „problémás gyerek” fogalmát. A leginkább bevált nevelői módszer az elfenekelés volt. Ez most is megtette a magáét. Ha tetszik, ha nem, iskolába mész, és kész! Az az igazság, végül egész jó helynek láttad az iskolát. Csak ne lett volna osztályozás! A jegyek a végletekig ki tudtak borítani. Nem értetted, mi értelme ennek az egésznek. Miért így értékelik a gyerekeket, miért nem elég az igyekezet? Azt hamar észrevetted, hogy egyik-másik osztálytársad nem képes felvenni a versenyt a „jó” tanulókkal, akik közé te is tartoztál. Hiába magolják be a leckét naponta, nem értik az összefüggéseket, nem találják a tananyagban a lényeget. Mindig sajnáltad őket, holott velük csak az volt a baj, hogy lassabban fogott az agyuk. Ez a tény beárnyékolta az eszmélés, a tudásvágy kibontakozásának éveit. Sokszor elfogott a tehetetlenség érzése, s ilyenkor azt gondoltad, valószínűleg benned van valami hiba: iskolásnak sem vagy éppen a legjobb.

A gimnázium az már más tészta. A járásbeli falvakból érkező kamaszokból állt össze az osztály, kedves és aránylag hasonló előmenetelű emberkékből. Pedig nagyon izgultál az elején. Éppen a sokszínűségtől féltél. Hamar rájöttél, hogy a többi lurkó is majdnem ugyanúgy drukkol, mint te. Akkoriban már nagyon érdekelt az irodalom, sőt verseket is írtál, de még jobban elmélyedtél nagyjaink költészetében. A rádióból és az újságokból jutott tudomásodra a hatvanas évek végi és a hetvenes évek eleji irodalmiszínpad-mozgalom elindulása. Ez valami nagyszerű dolog lehet – gondoltad. Sőt, a magyar órán éppen Radnóti Miklós költészetét elemezve rájöttél, hogy neked irodalmi színpadot kell alapítanod, s ha sikerül, az első előadás Radnóti válogatott verseit fogja majd bemutatni. Te magad állítottad össze a műsort, falubeli fiatalokra szabva az egyes költeményeket. Komoly próbák után megtartottátok az első fellépést. Fergeteges sikert arattatok, különösen az idősebbek tapsolták vörösre a tenyerüket, örültek, hogy végre „igazi”, nem pedig a szocialista vívmányokról szóló versek hangzanak el a színpadról. A szomszédos falvakba is meghívták a csapatot, s ti örömmel szavaltatok másoknak is. Közben már készítetted a Petőfi-összeállítást.

Egyszer – éppen a kultúrházban próbáltatok – megjelent két idegen férfi. A Jókai Napok szervezői közül voltak, azt mondták, eljutott hozzájuk az irodalmi színpad híre, és segíteni szeretnének. Első lépésben meghívnak a rendezvényre, ahol sokat tanulhatsz az ott bemutatott előadásokból, valamint az utánuk következő elemző beszélgetésekből. Szinte beleszédültél: „Micsoda lehetőség! Hogy a Jókai Napokra?” Néhány hét múlva ott is voltál Komáromban, a gimnáziumi barátnőddel, Szilvivel, mivel kikönyörögte, hogy őt is szervezd be, mert ha te mész, neki is ott a helye. Sikerült is elintézned, hogy veled jöhessen.

Patronálód folyton összetévesztett a barátnőddel, nem is csoda, tényleg hasonlítottatok egymásra. A hajviseletetek is hasonló volt, de még az öltözéketek is. Az egyik esti megbeszélés után a téged felkaroló úriember megkért, várjatok egy kicsit, amíg a többiek elmennek, beszélni szeretne veletek. Aztán azt mondta, hogy többet várna el tőled. „Éva szorgalmasan vezeti falujában az irodalmi színpadot – eközben Szilvire mutatott –, te meg csak élvezed, hogy fizetjük az itt-tartózkodásodat, pedig semmit sem csinálsz.” Nagyon fura volt, hogy neked intézte szavait Éváról, pedig Éva te vagy. A barátnőd ott ült melletted, és hallgatott. Te sem szóltál. A barátságotok aznap véget ért. Még két év volt hátra a gimiből, erre viszont árnyat vetett egykori barátnőd alattomos viselkedése. Így hát a gimnázium sem volt az a hely, ahol sziporkázhattál volna.

Az egyetem az már mindenek fölötti lesz! Legalábbis azt hitted. De nagyot néztél, amikor kiderült, hogy némelyik évfolyamtársad – annak dacára, hogy magyar–szlovák szakra jártatok – alig tudott többet, mint a te gyengébb osztálytársaid az alapiskolában. Elismerted, a szórványvidéken gyakran kerültetek kapcsolatba a szlovák nyelvvel, így jóval könnyebb dolgod volt az egyetemen. Ráadásul annak idején a szlovák szakos tanítónőtök nagyon ötletes, élvezetes konverzációs órákat tartott. Te a gimnáziumban az elmúlt évek alatt szerzett ismeretekből éltél, és akkor még nem tudtad, hogy egyetemi tanulmányaidhoz is olyan alapokkal rendelkezel, amelyekkel könnyűszerrel tudod végezni a szemesztereket. S ha a szigorú tanítónőnél olykor becsúszott is egy-egy rosszabb jegy, az egyetemen végig csak „A” értékelést kaptál.

De itt is történt egy sajnálatos eset. A nyelvtani gyakorlatok elnevezésű szemináriumra ültetek be éppen. Bőven volt muníciód az éppen aktuális írásbeli vagy akár szóbeli felmérésre. Bejött a tanár, lerakta asztalára a múlt órai dolgozatokat, és emelt hangon ezt mondta: „Ez így nem mehet tovább, pani Virágová!” Közben pedig rád nézett bősz ábrázatával. Az igazi „pani Virágová” melletted ült, pontosabban lapított. „Maga tényleg azt hiszi, hogy ilyen tudással fogja tanítani a szlovákot? A dolgozatát elégtelennel osztályoztam, de még egy mínuszt is írtam elé. Rettenetes! Ossza ki!” Eléd dobta a füzethalmazt, de te a meglepetéstől mozdulni sem tudtál. Nem is a tanár szavai törtek le, hanem inkább az, hogy Virág Zsuzsi továbbra is sunyított, nem vállalta fel kilétét. Te is hallgattál – most is. Édesanyád később minderre azt mondta: „Csak edződj, lelkem, még sok ilyen árulást fogsz megélni, jobb, ha hozzászoksz.” Neked nem volt ínyedre ez a fajta edzés, legszívesebben otthagytad volna az egyetemet. De a bizonyítási kényszer erősebb volt benned. Nem volt valami rózsás öt év, te sem voltál végig kicsattanó jókedvben, vagyis igazából nem voltál jó egyetemistának sem.

Akkoriban jöttek a szerelmek, vagy legalábbis a szerelemnek vélt kapcsolatok. Valahogy egy sem volt kedvedre való. Sőt inkább kiábrándító, illúzióromboló. A lányregények romantikája szerint ítélted meg egyik-másik úgynevezett szerelmi viszonyodat, de semelyik sem felelt meg a megálmodottnak. Végül mégis eljött az igazi. „Működik a kémia!” – mondták a barátnőid. Ezen eltöprengtél: Én nem kémiát, hanem egy fergeteges szerelmet akarok! Az „akarok”-ból idővel szeretnék lett, majd egyszerű megszokás. Nem vagy benne biztos, hogy pontosan erre vágytál. Talán ebben sem vagy jó, méláztál. De úgy látszik, valamennyire már megedződtél, és elfogadtad sorsodat.

Közben pedig jött az első munkahely, a második, a harmadik, majd a negyedik. Mindenütt voltak sikerek és kellemes élmények, de viszályok, bonyodalmak és átverések is, amelyek olykor közvetlenül érintettek, máskor csak külső megfigyelőjük voltál. Néha más palástba bújva, de szinte ugyanúgy megismétlődtek a korábbi árulások, kiábrándulások. Volt, hogy valaki a te eredményeidet használta fel sajátjaként, esetleg visszaélt a bizalmaddal. Az évek múltával egyre inkább vártad, hogy letehesd a lantod, és nyugalomban élhesd az életed.

Ez végre bekövetkezett! Most megelégedéssel mondod, hogy megtaláltad helyedet a világban, ráleltél önmagadra, azt teszel, amit szeretsz, amihez kedved van. Most már a magad ura vagy, bonyodalmak nélkül élsz. És belekiabálod a világba: „Nyugdíjasnak nagyon jó vagyok!”

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)