Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.
A legkisebb, egyszobás lakásba pár napja fiatal pár költözött. A férfi egy kosárnyi fahasábbal tért haza. Elhelyezte őket a kályha mellett, gondosan elrendezgette mind. Egy estére ennyi épp elég lesz – gondolta. Felsöpörte a szemetet. Milyen szerencse, hogy ebben az időszakban száraz fát sikerült beszereznem! Apja jutott eszébe. „Csak száraz fával tüzelünk, fiam, a nedves fa pernyéje lerakódik a kéményben, aztán egyszer csak ott kukorékol a vörös kakas a háztetőn.” Gyerekként nem értette, mit kereshet egy baromfi a tetőn, most a kályha előtt ülve a fel-felcsapódó lángokat nézte az üvegajtón át, a kakastaréjos tüzet. A konyhából halk neszezés hallatszott, almás-fahéjas illat csiklandozta az orrát. Boldogság járta át a lelkét, elvegyülve kétségekkel, félelemmel. Megérdemlem, hogy itt van velem? – szorongott. Az ajtón fiatal lány lépett be, arcát megvilágította a kályhából áradó fény. Kirajzolódott a pisze orra, szépen ívelt ajkát összeszorította. Lassan lépdelve hozta a csordultig telt bögrékben gőzölgő teát. Letette a fiú elé a bögréket, és ő is elhelyezkedett a padlón.
– De jó meleget csináltál!
A fiú vállára hajtotta a fejét..
– Ugye, nem bántad meg, hogy…?
– Hagyd ezt, kérlek! – csattant a lány hangja, majd szelídebben folytatta: – Már számtalanszor megbeszéltük. Én döntöttem.
– Otthon mindened megvolt, én most csak ennyit tudok nyújtani. Ígérem…
– Nem volt meg minden! Igen, amit csak akartam, megkaptam. De hiába volt szép a ház, amikor nem volt benne senki, akivel elbeszélgethettem volna. Megvolt a napirend, a rohanás. Ah, inkább hagyjuk, igazad van, te nem tudsz nekem mindent megadni, te a végtelen lehetőségeket nyújtod át tiszta szívvel.
A fiú szavak híján átölelte a lányt, együtt nézték a lángok táncát.
– És van karácsonyfánk is – a lány a szoba sarkába pillantott. – Honnan vetted?
– A kuka mellett állt. Valaki időközben talán szebbet, nagyobbat szerzett be.
– Még mindig szép.
– Az. Első díjat kaphatna az üvegmosók versenyén – mindketten megkönnyebbülve felkacagtak.
– Milyen volt azelőtt a karácsonyotok? – kíváncsiskodott a lány.
– Idegtépő – vigyorgott a fiú. – Anyánknak rögeszméje volt az ünnepek előtti nagytakarítás. Amikor rend volt, azon sipítozott, nehogy valamit újra összekoszoljunk. „Legalább a szöszöket szedjétek össze a szőnyegről!” – kiabált velünk. Utálta a legyeket, szabályos hajtóvadászatot indított ellenük. Egyszer a bátyám kitalálta, hogy egy döglött példányt odaragaszt a szekrény ajtajára. Anyánk, meglátva a legyet, drámaian széttárt karokkal hátraszorított minket, mintha egy fenevadtól óvna, majd lábujjhegyen megközelítette áldozatát. A következő pillanatban egy konyharuhával halálos csapást mért rá. Amikor megértette, hogy nevetésünk miért fullad szinte sírásba, jócskán kijutott a csapásból nekünk is, de már papuccsal.
A lány felkacagott, szinte maga előtt látta az egész jelenetet, a csínytevés örömét, még ha az elnáspángolással is végződött.
– Te mire emlékszel vissza szívesen? – kérdezte a fiú.
– A fa díszítésére. Képzelj el egy mennyezetig érő fenyőt, amit tele kellett aggatni díszekkel, szaloncukrokkal! Az elején mindig igyekeztem szépen elrendezni, mi hová kerüljön, de az édességeknél már elfogyott a türelmem. Tudod, ha fél napig azt kell csinálnod… A szaloncukrokat kettesével raktam, egyetegyet összekötözve szalaggal. Anyám mindig rengeteget vett, tényleg nem tudtam már hová felfüggeszteni, így a szoba sarkában állva meglóbáltam a szaloncukrokat, és felhajigáltam a fára. Ahová estek, ott maradtak, néha pár üveggömb bánta az ügyeskedésemet.
– Ez igen! Jól kitaláltad, gondolom, örültek a szilánkoknak – csipkelődött a fiú.
– Ugyan már, azokat eltüntettem. Csak az üres szaloncukros papírokat nem lehetett sokáig titkolni, pedig olyan szépen vissza tudtam csomagolni mindet! A szellőztetésnél szépen lengedeztek a huzatban, az árulta el a torkoskodásomat.
A pattogó tűz előtt üldögélve emlékeikbe merültek. A csendet hirtelen zongora hangja törte meg. Tétova, ügyetlen próbálkozások voltak.
– Gyakorol a szomszéd kislány – mondták egyszerre. Ismét csend lett, szék nyikorgása hallatszott, majd gyakorlott ujjak futottak végig a zongora billentyűzetén. A hangjegyek dallá formálódtak, és az öreg bérház ajtóin bekopogtatott a Csendes éj dallama.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.