Éhes vagyok! Hiába panaszkodom, hogy kevés nekem az étel, mert nagyétkű vagyok, nem segítenek rajtam. Hatalmas acél-izomzatom megpütyhedt, lábam reszket, ha az egyórás napi séta után feljövök a lépcsőn. És ha fáradtan végignyúlok az ágyon, forog velem a világ.
Miért ítéltek a kiszabott két évvel halálra? Mit tettem én? Művész vagyok. Kellett valaki, aki mintám legyen, hogy a Szépet kőbe véssem az emberek számára. Ő volt. Megmintáztam. Nem őt, csak ő utána. Mindent. A Tavaszt, a Kacagást, az Életörömöt, ha jó kedvű volt. De a Démont is, a Bánatot is, ha szeszélyeskedett, vagy szomorkodott. Milyen színes volt a teste! Csupa élet! Nem, maga a sokszínű élet! Nekem? A művészetem forrása, az ihletőm, a múzsám. Belőle áradt rajtam keresztül az egész világ számára az élet értelme.
És elvették tőlem. Egy kiállításon valami perverz amerikai beleszeretett a szoborba. Nem a szép kellett neki, az eszme, de a test, a kéj, amit beleképzelt a Szerelem szobrán át a modelljébe. Kikutatta, ki volt a modell és elvette. Megvette. Pénzen. Egyszer eljött még, amikor rendesen modellt állni szokott nekem, de nem akart levetkőzni. Azt mondta, hogy szégyelli magát. Hiába beszéltem neki, hogy nem őt mintázom, de a gondolatot, melyet a testébe képzelek, buta volt, nem értette meg. Kérleltem, könyörögtem, nem használt. Elment.
Másnap a Szalonba hívtak, hogy vevő jött a Szerelemre. Csodálkoztam rajta, mert úgy szerettem ezt a szobromat, hogy eszem ágában sem volt eladni. Valami súgta előre, hogy csak a vetélytársam lehet. Az volt. Volt olyan tapintatlan, hogy őt is magával hozta. Fájdalom és düh tombolt bennem, ridegen kijelentettem, hogy a szobor nem eladó.
– De nekem mindenáron kell! – felelte gőgösen. – Az értékének a háromszorosát is megadom.
– Ha minden pénzét nekem adja – vágtam vissza még gőgösebben –, akkor sem adom! Engem nem lehet pénzen megvenni, elégedjék meg az úr, hogy megvette a modelljét!
– De én mint a miss vőlegénye, nem tűrhetem, hogy a menyasszonyom testét az egész világ bámulja!
– Azt hiszi az úr, hogy mindenki olyan állat, mint ön, aki a művészi alkotás mögött a kéjes női testet keresi?
Felpattant benne az amerikai önhittség:
– Így mer Ön beszélni az Unió fiával?
– Nekem nem imponál, akárki fia-borja az úr, a szobor az enyém, azt tőlem senki el nem veheti, ha az egész amerikai hajóhadat ideküldik, akkor sem!
– Majd meglátjuk! – kiáltotta. Erei kidagadtak a halántékán a méregtől, hirtelen megragadta a szobrot, s mielőtt megakadályozhattam volna, a földre rántotta. Letörött az a csodás kar, mely nekem szentség volt, mely soha meg nem ölelt, melyet félénk szeméremmel érintettem meg, mikor kitapogattam bársonyos bőre alatt az izmokat, hogy egy titkos forma-szépsége se vesszen el. Felordítottam fájdalmamban.
A nehéz ember bokszoló állásba zökkent, támadóan. Nem vártam meg az ütését, elöntötte az agyamat a vér, egyetlen ökölcsapással leütöttem.
Hát igazság az, hogy ezért elítéltek?
„Erős felindulásban elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés.” Oh, be csúnya ez! Hát nem az a másik volt a közönséges gyilkos, aki előre megfontolt szándékkal megölte a Szépet, a Szerelmet? Engem! Nem vagyok én százszor ártatlanabb, mint az a leütött vadállat?
*
Csak legalább azt engednék meg a börtönben, hogy dolgozhassam! Úgy szeretném megtudni, csakugyan ő adott-e nekem alkotóerőt, vagy csak képzelődés volt az egész? Magamtól is menne?
Álmomban alkotok. Lázasan, sietve… Olyan különös ez! Tudom mindig, hogy csak álmodom és nem is akarok fölébredni, hogy tovább tartson a kínzó boldogság, amit a munka ad! Borzasztóan szenvedek. Csak egy maréknyi agyagot kaphatnék! Egy héttel ezelőtt betörtem az ablakot. Hirtelen ugrottam fel az ágyból ébresztőkor, elszédültem, nekiestem az üvegnek, a fejemet is beszakítottam. A betegszobába vittek, ma kerültem vissza a régi cellámba. Az üveg újra a helyén van és körülötte friss gitt. Első örömöm, amióta itt vagyok. Valami, amit gyúrni lehet. Felujjongtam. Lázasan kapartam ki a körmömmel, reszketett kezemben az alaktalan massza. Alaktalan? Dehogy! Ott, ott van benne az eszme, csak formába kell gyúrni. Minden eszme benne él az anyagban, csak a fölöslegtől kell megszabadítani. De mit csináljak belőle? Ebből a maroknyi valamiből melyik hatalmas gondolatomnak adjak életet? Hiszen úgy megrohant egyszerre minden, lelkembe zsúfolódott álmom, szenvedésem, szégyenem, hogy teljesen elfojtotta a gondolkodásomat. Nem tudtam, mit csinálok, csak a kezem dolgozott. A lelkem mélyéről vezethette valami titkos erő, amiről nem tudok számot adni. A Vágy lehetne a címe. Ő, megint csak ő! Hát mégse tudok szabadulni tőle? Az emléke is uralkodik rajtam? Csak általa vergődtem világhírre? Nélküle semmi sem vagyok?
Kétségbeesetten gyúrtam össze görcsös tenyeremben. Most már mást akartam formálni belőle. Izmos férfi-alakot. A régi magamat, amire éppen úgy vágytam talán, mint utána. Ha kint lehetnék, kivéshetném nagyban! Márványba! Nem, inkább bronzba, az erősebb lenne! Győztem, győztem! Nélküle is vagyok!
Bejött a fogházőr, észrevette, hogy elloptam a gittet. Durván rám rivallt:
– Aha! Meg akarunk szökni?
– Ostoba! – feleltem – Azt hiszi, hogy a vasrácsot is ki tudom kaparni a tíz körmömmel?
– Hát akkor minek kellett? Fel is jelentett. Kihallgatásra vittek az igazgató elé.
– Minek szedte ki azt a gittet?
– Megettem, mert éhes voltam – feleltem.
– Fel kell kutatni a celláját. Ez már parancs is volt a porkolábnak. Pár perc múlva visszajött a börtönőr, s hozta is a szobrocskát.
– Megvan a gitt! – kiáltott fel a porkoláb gúnyos diadallal.
– Mi ez?! – kérdezte szigorúan, de inkább már csak tettetett haraggal, hogy a foglár előtt tartsa a tekintélyét.
– Uram – feleltem hevesen –, én művész vagyok! Ha nem alkothatok, az a halálom!
– Ez itt marad nálam. Megpróbálom kieszközölni, hogy dolgozhasson. Csak legyen türelemmel. De az új gittet ki ne szedje, mert azt kénytelen lennék a kincstár szándékos megkárosításának minősíteni!
*
Hogy ez eddig nem jutott az eszembe? Hisz a kenyérbélből is lehet szobrot gyúrni, azt csak nem lehet a kincstár szándékos megkárosításának minősíteni! Reszketve vártam az ebédidőt. Végre! Hozzák! Egy cipót két napra. Kivájtam a belét és szoborrá formáltam, csak a száraz héjakon rágódtam, csak este, a sötétben kezdtem el szédülni.
Rettentő gondolat! Kettő között választhatok. Ha a számtól vonom meg a kenyeret, éhen halok lassan, de ha megeszem azt, amit eszmévé lehet teremteni, megőrülök. Mit tegyek, Istenem, mit tegyek?
Eh! Nem bánom! Tudom, hogy belebetegszem, tudom, hogy ez a végem, de az alkotás vágya nagyobb bennem, mint az élet vágya! Inkább belepusztulok, de kell nekem ez a kenyér! A lelkemnek inkább, mint a gyomromnak. Legalább, amíg bírom, éljek emberi életet. Lelki életet, nem gyomoréletet!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
