Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Katica lent járt a faluban. Mindennap lemegy, a boltba. Nem sok mindent kell hozni egyszerre, elfér a kerékpár csomagtartóján. A nehezebb dolgokat meghozza a messzi szomszéd a városból, aki télen is kijár a szőlőjébe. Kecskét ugyan tartanak, de ha ellés után van elég tejük, Mariska abból sajtot csinál. Az egyik unokatestvérük intézi az eladást. Jóval fiatalabb náluk, még Katicához képest is fiatal ember, de nagyon szereti őket, nyaralt is náluk egyszer-kétszer, még amikor az anyjuk élt. Szívességből csinálja, cserébe nem kér semmit, azt mondja, ha többet nem is tud segíteni, ennyit megtehet értük. Mariska ilyenkor elmosolyodik, megrázza a fejét, és indul a spájzba, összeszed ezt-azt, lekvárt, tojást, mogyorót, diót, mikor mit, azt legalább elfogadja.
Mariska egyáltalán nem jár le. A napját sem tudja, mikor volt utoljára a faluban. Nincs miért lemennie, Katica mindent elintéz. A könyvtárból meghozza neki az olvasnivalót, nem csak könyvet, képeslapot is, a könyvtáros tudja, a következő hétre biztos visszakerül, ha Katica megígéri. Télen-nyáron nyitva vannak, minden hétfőn és csütörtökön délután. A kiskertben Mariska megtermeli, amire szükségük van, ennivalóra alig költenek, a liszt, amit egyszerre meg kell venni, élesztő, só, cukor, ilyesmi. A kenyeret Mariska süti, van egy kemencéjük is, de azt csak ritkán fűti be, kettőjüknek nem érdemes. Amíg az apjuk élt, addig a kenyeret is abban sütötték, harmad-negyednaponként, mikor hogy. Az apjuk nagyon sok kenyeret evett, igaz, sokat is dolgozott, még nyolcvanhét éves korában is kaszált, a szőlőt meg végig egyedül gondozta. Húsz évvel élte túl a feleségét, az anyjukat, mondta is Mariskának, amikor az betöltötte a hatvanötödik évét, Na, lányom, most már te is elkerülted anyádat! Mariska akkor is csak a fejét rázta, visszagondolt az anyjára, el sem hitte, hogy ő már hatvanöt éves, nem érezte magát annyinak.
Tavaly tavasszal halt meg az apjuk, ketten maradtak a házban. Katica olyan Mariskának, mintha a lánya lenne, tizenkét évvel fiatalabb, egész más természet. Nem edzette meg a hegyi élet, mindenen elsírja magát, egy legyet sem lehet agyonütni előtte, azt is sajnálja. Összefogdossa a hosszú lábú pókokat a partvissal, amikor takarít, beszél hozzájuk, most szépen kiteszlek benneteket, még nincsen hideg, nem fogtok megfázni. A kiskutyákat is sajnálja, de nem tudnak mit csinálni annyi kölyökkel, minden fialásból csak egyet hagynak meg, arra mindig akad gazda, Mariska a többit elintézi. A macskákat ugyanígy, feltéve, ha megtalálja, hogy hová kölykedzik az anyamacska, mert az öregebbek már rafináltak, tudják, hogy Mariska szeme előtt nincsenek biztonságban.
Nem sokan járnak hozzájuk. Amióta az apjuk meghalt, jóformán csak a messzi szomszéd, amikor a lisztet hozza, tíz kiló majd egy hónapra elég nekik. A macskáknak kell a legtöbb, sokan vannak, tíz-tizenöt, mikor hogy, a kutya nem nagyétkű, elég neki a maradék, a tyúkoknak is meghozza az eleséget a messzi szomszéd, letesz egy zsák szemes kukoricát, amikor viszi föl az erdőbe a vadaknak. Meg van beszélve, lent tudnak róla, Mariska megfizeti, nem vár el ingyen senkitől semmit. A messzi szomszédot is mindig leülteti, megkínálja egy pohár borral, mert boruk is van, a maradék szőlőt is Mariska műveli egyedül, amióta az apjuk nincsen. Csak annyit hagytak, ami kettőjüknek kell, a nagyhordókat is eladták, két kis akós meg egy százhúsz literes maradt.
Mariska elpakolja a konyhában, amit Katica vásárolt, aztán leül a lugas alá a hintaszékre, ahol olvasni szoktak, arrább tolja a könyveket, és int húgának, hogy jöjjön, üljön oda mellé, amíg elharangozzák a delet. Nyújtja felé a kezét. Katica odasimul hozzá, és sokáig csak ülnek így, nem szólalnak meg. Mariska behunyja a szemét, elhelyezkedik, majd amikor kinyitja, a kismacskákat figyeli. Nehezére esne fölállni, pedig észrevette, hogy leszakadt a fáról a játékuk, amelyet még akkor kötözött fel nekik, amikor az anyjuk előhozta őket. Összegyűrt sztaniolpapírból lett egy kis labda. Imádják pofozgatni, ő meg innen a hintaszékből gyönyörködik bennük. Sokszor még a könyvéről is elvonják a figyelmét, ha éppen nem köti le túlságosan az olvasmánya.
Ki bántott, kérdezi Mariska olyan hangon, mintha azt kérdezné, milyen volt ma reggel az időjárás, amit maga is pontosan tudhat. Nem a húgára néz, úgy kérdezi, valahol a diófa meg a mogyoróbokor közötti résen keresztül figyel valamit a szőlőben. Egy pillanatra átvillan az agyában, hogy nem árt még egyszer végigmenni rajta lemosó permettel. Katica nem szól, a fejét ingatja. Mariska érzi a vállán, nem is kérdez többet. Mariskának eszébe jut az a múltkori eset, amikor Katica azért sírta el magát, mert valaki azt találta mondani a háta mögött a boltban, hogy ezek hiába vannak ketten, ketten sem érnek egyet. Egyik falubeli asszony mondta a másiknak, de szándékosan olyan hangosan, hogy Katica is meghallja, erről Mariska meg volt győződve. Ökölbe szorult a keze, amikor Katica könnyek között elmesélte neki, aztán elmosolyodott, bolond lyukból bolond szél fú.
Mariskának nincs szüksége rá, hogy lemenjen a faluba, anélkül is pontosan tud mindent. Katica félszavakkal elmeséli, hogy mit látott, és abból ő levonja a következtetést. Igen ritkán téved. Időnként turisták tévednek be hozzájuk, szinte az évnek minden szakában járják az erdőt, mert mellettük vezet a turistaút. Aki beköszön, azt Mariska le is ülteti, megkínálja azzal, amije éppen van, pogácsával, ezzel-azzal, ha mással nem is, legalább egy pohár friss vízzel. Ő maga nem szeretett menni senkihez, de bárkit szívesen lát. A falubeliek nem járnak föl hozzájuk kecskesajtért, kinevetik őket, a kecskés Maris, Katicát pedig nem a nevén, hanem hogy a kecskés Maris húga.
Mariska tudta, hogy bolondnak tartják odalent, de csak mosolyog rajta. Egyedül Katicát sajnálja, amiért szeret lejárni közéjük. Nem beszéli le róla, hadd menjen. Pedig legtöbbször sírás a vége, mint ma is. Biztos megint mondták, na, megjött a bolond kecskés Maris húga! Ki tudja, mit művelnek ezek ketten ott fönn az erdő szélén! Két szerencsétlen, férfi nélkül! Katica háta mögött mondják, de mindig úgy, hogy meg is hallja. Képes órák hosszat a kecskéivel meg a macskáival beszélgetni.
Mariska Katicát nézi, a fekete harkályt figyeli, ahogy a fenyőfa kérgét hántja. Mostanában rendszeresen megjelenik, biztos nem sokáig bírja ez a fenyőfa. Ez mind megfordul Mariska fejében. Katica mindent megcsinál, amit rábíz, csak mondani kell neki, mit hogyan, és időnként rá kell nézni, egyébként ott lehet hagyni, a tűzhely mellett is akár. Az egyszerűbb ételeket meg tudja főzni, ha minden össze van készítve hozzá. Csak hát magától nem fogna hozzá semmihez. Mariska nem is szeret belegondolni, mi lesz Katicával, ha ő hal meg előbb. Ő az idősebb, ráadásul nem is kevéssel. Sóhajt, behunyja a szemét, próbálja elterelni a gondolatait másfelé. Nem akar borongós hangulatba kerülni.
Korábban elkészült az ebéddel, ritka alkalom, hogy ő a hintaszékben ennyit üldögéljen. Olvasni is mindig csak vasárnap délután ül ki, mert vasárnap délután sosem dolgozik. Reggel ellátja az állatokat, délelőtt hamar megfőz, Katica segít. Ha csirkét vág, meg is kopasztja, fel is bontja, mert Katica azt nem szereti, addig ő meghámozza a krumplit, megpucolja a hagymát, a húslevesbe való zöldséget, ha pedig kalácsot vagy buktát süt, megdarálja hozzá a diót, a mákot. Ebéd után kiülnek olvasni, télen meg benn a szobában, a kályha mellett olvasnak a fotelban. Katica sokszor el is alszik, de Mariskának is gyakran félrebillen a feje.
Megszólal a faluban a kis templom harangja. Egész halkan, Mariska már készült rá, különben meg sem hallaná. Szelíden félretolja a húgát, föláll, ahogy körülnéz, úgy érzi, övé minden, ameddig csak a szeme ellát. A falu házaira esik a tekintete, elmosolyodik, nyújtja a kezét Katicának, nehogy a végén kihűljön az a gyöngebableves.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
