A csillár árnyai vékony csíkban futnak a fehér plafonon és a barna falakon. Az árnyékok három különböző pontban háromszor törnek meg, pontosan kilencven fokban, ott, ahol meg kell, hogy törjenek. A csillárban három villanykörte díszeleg, vakítóan éles fénnyel világítanak. Én a hátamon fekszem mozdulatlanul. Viszket a kezem, a lábam, az egész testem, de nem tudok megmozdulni. A csontjaim az előbb tűzforróak voltak, most jéghidegek. Vakarnám száraz, érdes bőröm, egészen addig, amíg el nem érek az ízületekig, ki nem vakarom a vért is a fedőréteg alól, de megmozdulni sem bírok. Az agyamban kattognak a gondolatok. Iszonyatosan izzadok. Nem tudom eldönteni, hogy tettem-e előzőleg a hátam alá pokrócot, vagy sem, és csak az ágy durva posztójával érintkezem. Dobog a szívem. Utálom, amikor észlelem, hogy ver, mert akkor tudom, hogy valami nincs rendben. Hangosan lélegzem. Beszívom az orromon a levegőt. A szájamon keresztül kifújom, közben állatias hangot adok ki magamból. Hááá. Levegővételkor négyig számolok, hogy megtelítsem a tüdőmet, az ötödik másodpercnél egyetlen pillanatra megállok, becsukom a szememet, hattól tízig kifújom a levegőt. Minden egyes megkönnyebbüléskor elképzelem, hogy távozik belőlem valami vörös folyadék vagy szellem, a tüdőm emelkedésekor pedig kék trutymó költözik a sejtjeimbe, ami kimossa a salakanyagokat. Nem tudom, hogy nyitva van-e a szemem. A csillár mozdulatlanul lóg a plafonról, körötte egy bogár röpdös, folyamatosan nekiütődve a forró körtének, de nem adja fel a harcot. Dübörgő koppanás. Most először mozdulok meg, minden fájdalmat és gyötrődést félretéve odakapok a vérző fülemhez. Van alattam takaró, de abban már nem vagyok biztos, hogy az ágyon fekszem. Lehet, hogy a hideg csempére kerültem. A fülemből apró csöppekben szivárog a vér. A foltok eleinte különálló részecskék a pamutos anyagon, amelyek az erezeteket kihasználva folynak egymás felé, hogy saját medret vájjanak maguknak. Reszketek. Elkezdek vakarózni, de csak még rosszabb lesz, és még jobban dörzsölöm magam: egyik kezemmel a másikat, egyik lábammal a másikat, a mellkasomat a földhöz csapkodom, ahogyan tudom, le-föl csúszkálok a padlón, ami lehet, hogy mégis az ágy volt, mert durván megütöm az oldalamat egy hirtelen mozdulat után. Kezemmel körbeérem saját magamat, babapózba görnyedek, és ekkor megnyugszom. Ölelem a testemet. Melegség áraszt el. A padló fényvisszaverődésében látom a fehér plafont, amelyen fekete árnyak mozognak, hol vékony, hol vastag csíkban.
Eszembe jut, hogy pár évvel ezelőtt, amikor az egyik legközelebbi haveromnak megszületett az első gyereke, micsoda mosollyal pózolt a fotókon a kisbabát ölelve. Olyan idegen volt kezében az a tárgy, hogy azt sem tudta, miképpen kell fognia a saját lányát. Elég furcsa volt, amikor az akkori barátnőmmel babalátogatóba rohantunk, mert menni kellett, mert kötelező a megjelenés, gratulálunk, viszünk egy kis pénzt, fogalmam sincs, minek, hiszen nem mi hoztuk össze azt a tárgyat, amely eléggé rózsaszín volt, csukott szemekkel meg groteszk orral rendelkezett. Mintegy kárpótlás volt ez a hivatalos megtekintés, mert a tejfakasztóra valamilyen oknál fogva nem jutottam el. Kitaláltam egy indokot, amihez a végsőkig ragaszkodtam, hiába hívtak, kerestek, kikapcsoltam a mobilomat, nem válaszoltam senkinek. Napokig. A barátnőm külföldön tartózkodott, az idő tájt csalt meg először, én csak bágyadtan feküdtem egyedül a hálószobaágyunkban. Az a rózsaszín kis tárgy alapjaiban forgatta fel a társasági életünket. Intruzív gondolataimban párszor elképzeltem, hogy a köldökzsinórt fogva lengetem a fejem felett a kórházi szobában, miközben az anyuka hisztériarohamot kap, de le van kötözve, az orvosokat meg egyenként kirugdosom a harmadik emeletről, és csak azt hallom, hogy darabjaira törik az a nagy átlátszó üveg a földszinten, a neonfények meg olyan élesen világítanak, hogy hangosabbak, mint az anya dührohama. A tárgy egyetlenegyszer sem sírt, szerintem a képzeletemben már akkor halott volt, amikor megfogant, mert olyan nem lehet, hogy ez a tárgy él. A barátnőmmel akkor szakítottunk, amikor a ki tudja hanyadik tárgyviziten nem egészen tiszta pillanatomban azt mertem mondani, hogy jobb lett volna, ha a világ nem bővül még egy szerencsétlenül felesleges dologgal, ráadásul ilyen rondával. Artikulálatlanul beszéltem, már nehezem ment a szavak formálása. Ígérgettem, hogy jó lesz minden, meg hogy megváltozom, de jött a vakarózás, a fejfájás meg a remegés, és muszáj volt megint artikulálatlanul beszélnem, ha csak két percig tartott az egész, akkor is.
Az elején még jó volt, nyílt a tudatom, de pont ez okozta a vesztemet, mert azt is megláttam, amit nem feltétlenül kellett volna. Menekültem a valóság elől, aztán pont a valóság vágott pofán, pedig abszolút intelligens csávónak hittem magam. Még olyan is volt, hogy egy nő – régebben, a barátnőm előtt – úgy nyilatkozott, hogy azért nem jön össze velem, értsd, még lefeküdni sem hajlandó, mert túl okos, nem is így fogalmazott, túl intelligens vagyok neki. Azóta sem hevertem ki, hogy ilyen alá- és fölérendelt viszonyt állított kettőnk közé, mert én mélyen legbelül imádtam a mellérendelő szerkezeteket, és hiába igyekeztem minden erőmmel az ellenkezőjét bizonyítani az elkövetkező években, nem sikerült összehoznom vele azt, amit annyira akartam. Aki egyáltalán tudja, mikor használja az intelligens kifejezést, annyira hülye már nem lehet, és bár beismerem, hogy talpraesettebb voltam a fiatal csajnál, akkora óriási nagy különbség mégsem volt köztünk. A felállított hierarchia alapján alig lett volna valaki, akinél nem játsszuk el ezt az alá- és fölérendelt viszonyt, akit meg én képzeltem magam fölé, vagy nem is létezett, én kreáltam, vagy már férjnél volt sajnos, pedig olyan Nádas Péter-rajongó volt, hogy hajnali háromkor részegen is tudta volna idézni a Párhuzamos történetek tetszőleges mondatát. Mint az Éli könyvében a főszereplő, fejből vágta az egészet, és ez különösen akkor hatott izgatóan az agyamra, amikor azt a majdnem százötven oldalas undorító szexjelenetet citálta akkora átéléssel, mintha nem létezne a holnap. A fejemben létrejövő nő sem volt tökéletes, olyan szívbetegségben szenvedett, hogy a nagy megerőltetés miatt szó szerint felrobbanhatott volna szervezetének központi egysége, és a mellkasából úgy fröcskölt volna a vér a lobogó bőrcafatok között, hogy az már inkább viccesen hatott volna, mintsem hátborzongatóan.
A fülemből még mindig csöpög a vörös folyadék, de már fel tudok ülni, és az alattam lévő pokrócot a hátam mögé támasztom, úgy dőlök neki a falnak, aztán félig kifordulok, hogy a homlokomat a hideg burkolatnak simítsam, a testem meg természetellenes pózban kitekeredik. Nyújtóznak az izmaim, mint régen, amikor még napi szinten sportoltam, a trendi egészséges életmód megtartásáért. A szédülés hányingerrel párosul, kicsit olyan, mintha éhgyomorra ittam volna sok és erős török kávét cukor nélkül, annyi különbséggel, hogy hiába tartom mozdulatlanul a fejem, forog velem az egész neonfényes szoba. A három árnyék egyáltalán nem szabályos, már nem kilencven fokban törnek meg, de képtelen vagyok felidézni, miért történik mindez így, és jó lenne, ha a takaró nemcsak a hátam mögött lenne, hanem az egész vacak testemet is elfedné. A halántékom bizsereg, a jobb arcpofám egészében zsibbad, a fogam vagy a fülem vagy a torkom izzik, talán mindhárom, az is lehet, hogy egyszerre. Idegesít a remegés, mert nem először fordul elő, és olyan jól kezeltem már a múltban, mint tinédzserkoromban a folyton rám törő pánikrohamokat, szóval a figyelmemet a remegésre irányítom, hogy észrevegyem, minden rezdülésemet konstatáljam, így abbamarad, a fülemhez nyúlok, amely nem is vérzik, és valójában a szájamból jött ki pár csöpp vér, ettől aztán rendesen beparázok, mert ez már egyáltalán nem jó jel, egyértelműen jelzi, hogy le kellene állni, de nagyon gyorsan.
Megint a tárgy ötlik fel, mint egy heuréka-pillanat a mesékben, a kivillanó fényes villanykörte a semmiből, régen láttam már. Vajon még mindig rózsaszín, és csúnya az orra? Jó lenne, ha nem így lenne, ha egyáltalán nem létezne az a tárgy, aztán visszafordítom magam, az egész testemet, letolom a gatyámat, és elborzadok a combom varas felületén, barna és száraz, ugyanakkor gennyes. Csontsovány kezemmel finoman dörzsölni kezdem magam, de sírva fakadok: semmiféle fiziológiai változás nem történik, és én ezért boldog vagyok, mert bár odafönt még vannak olyan tolakodóan megszállott gondolatok, amelyek nem kellenének, hogy legyenek, a testem már képtelen, hogy kárt tegyen bárkiben, bármilyen élő vagy élettelen tárgyban, és emiatt olyan eufória áraszt el, hogy már az sem érdekel, hogy intelligens vagyok-e, vagy sem, összejön-e a dolog, vagy sem, meg hogy még mindig felidézhető-e a Nádas párhuzamosainak ikszedik oldala, csak az a lényeg, hogy ismerem a függőségem okát, és még egy, még egy utolsó adag után most már rá tudok nézni úgy a tárgyra, hogy ne legyen gond.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.