A csillár árnyai vékony csíkban futnak a fehér plafonon és a barna falakon. Az árnyékok három különböző pontban háromszor törnek meg, pontosan kilencven fokban, ott, ahol meg kell, hogy törjenek. A csillárban három villanykörte díszeleg, vakítóan éles fénnyel világítanak. Én a hátamon fekszem mozdulatlanul. Viszket a kezem, a lábam, az egész testem, de nem tudok megmozdulni. A csontjaim az előbb tűzforróak voltak, most jéghidegek. Vakarnám száraz, érdes bőröm, egészen addig, amíg el nem érek az ízületekig, ki nem vakarom a vért is a fedőréteg alól, de megmozdulni sem bírok. Az agyamban kattognak a gondolatok. Iszonyatosan izzadok. Nem tudom eldönteni, hogy tettem-e előzőleg a hátam alá pokrócot, vagy sem, és csak az ágy durva posztójával érintkezem. Dobog a szívem. Utálom, amikor észlelem, hogy ver, mert akkor tudom, hogy valami nincs rendben. Hangosan lélegzem. Beszívom az orromon a levegőt. A szájamon keresztül kifújom, közben állatias hangot adok ki magamból. Hááá. Levegővételkor négyig számolok, hogy megtelítsem a tüdőmet, az ötödik másodpercnél egyetlen pillanatra megállok, becsukom a szememet, hattól tízig kifújom a levegőt. Minden egyes megkönnyebbüléskor elképzelem, hogy távozik belőlem valami vörös folyadék vagy szellem, a tüdőm emelkedésekor pedig kék trutymó költözik a sejtjeimbe, ami kimossa a salakanyagokat. Nem tudom, hogy nyitva van-e a szemem. A csillár mozdulatlanul lóg a plafonról, körötte egy bogár röpdös, folyamatosan nekiütődve a forró körtének, de nem adja fel a harcot. Dübörgő koppanás. Most először mozdulok meg, minden fájdalmat és gyötrődést félretéve odakapok a vérző fülemhez. Van alattam takaró, de abban már nem vagyok biztos, hogy az ágyon fekszem. Lehet, hogy a hideg csempére kerültem. A fülemből apró csöppekben szivárog a vér. A foltok eleinte különálló részecskék a pamutos anyagon, amelyek az erezeteket kihasználva folynak egymás felé, hogy saját medret vájjanak maguknak. Reszketek. Elkezdek vakarózni, de csak még rosszabb lesz, és még jobban dörzsölöm magam: egyik kezemmel a másikat, egyik lábammal a másikat, a mellkasomat a földhöz csapkodom, ahogyan tudom, le-föl csúszkálok a padlón, ami lehet, hogy mégis az ágy volt, mert durván megütöm az oldalamat egy hirtelen mozdulat után. Kezemmel körbeérem saját magamat, babapózba görnyedek, és ekkor megnyugszom. Ölelem a testemet. Melegség áraszt el. A padló fényvisszaverődésében látom a fehér plafont, amelyen fekete árnyak mozognak, hol vékony, hol vastag csíkban.
Eszembe jut, hogy pár évvel ezelőtt, amikor az egyik legközelebbi haveromnak megszületett az első gyereke, micsoda mosollyal pózolt a fotókon a kisbabát ölelve. Olyan idegen volt kezében az a tárgy, hogy azt sem tudta, miképpen kell fognia a saját lányát. Elég furcsa volt, amikor az akkori barátnőmmel babalátogatóba rohantunk, mert menni kellett, mert kötelező a megjelenés, gratulálunk, viszünk egy kis pénzt, fogalmam sincs, minek, hiszen nem mi hoztuk össze azt a tárgyat, amely eléggé rózsaszín volt, csukott szemekkel meg groteszk orral rendelkezett. Mintegy kárpótlás volt ez a hivatalos megtekintés, mert a tejfakasztóra valamilyen oknál fogva nem jutottam el. Kitaláltam egy indokot, amihez a végsőkig ragaszkodtam, hiába hívtak, kerestek, kikapcsoltam a mobilomat, nem válaszoltam senkinek. Napokig. A barátnőm külföldön tartózkodott, az idő tájt csalt meg először, én csak bágyadtan feküdtem egyedül a hálószobaágyunkban. Az a rózsaszín kis tárgy alapjaiban forgatta fel a társasági életünket. Intruzív gondolataimban párszor elképzeltem, hogy a köldökzsinórt fogva lengetem a fejem felett a kórházi szobában, miközben az anyuka hisztériarohamot kap, de le van kötözve, az orvosokat meg egyenként kirugdosom a harmadik emeletről, és csak azt hallom, hogy darabjaira törik az a nagy átlátszó üveg a földszinten, a neonfények meg olyan élesen világítanak, hogy hangosabbak, mint az anya dührohama. A tárgy egyetlenegyszer sem sírt, szerintem a képzeletemben már akkor halott volt, amikor megfogant, mert olyan nem lehet, hogy ez a tárgy él. A barátnőmmel akkor szakítottunk, amikor a ki tudja hanyadik tárgyviziten nem egészen tiszta pillanatomban azt mertem mondani, hogy jobb lett volna, ha a világ nem bővül még egy szerencsétlenül felesleges dologgal, ráadásul ilyen rondával. Artikulálatlanul beszéltem, már nehezem ment a szavak formálása. Ígérgettem, hogy jó lesz minden, meg hogy megváltozom, de jött a vakarózás, a fejfájás meg a remegés, és muszáj volt megint artikulálatlanul beszélnem, ha csak két percig tartott az egész, akkor is.
Az elején még jó volt, nyílt a tudatom, de pont ez okozta a vesztemet, mert azt is megláttam, amit nem feltétlenül kellett volna. Menekültem a valóság elől, aztán pont a valóság vágott pofán, pedig abszolút intelligens csávónak hittem magam. Még olyan is volt, hogy egy nő – régebben, a barátnőm előtt – úgy nyilatkozott, hogy azért nem jön össze velem, értsd, még lefeküdni sem hajlandó, mert túl okos, nem is így fogalmazott, túl intelligens vagyok neki. Azóta sem hevertem ki, hogy ilyen alá- és fölérendelt viszonyt állított kettőnk közé, mert én mélyen legbelül imádtam a mellérendelő szerkezeteket, és hiába igyekeztem minden erőmmel az ellenkezőjét bizonyítani az elkövetkező években, nem sikerült összehoznom vele azt, amit annyira akartam. Aki egyáltalán tudja, mikor használja az intelligens kifejezést, annyira hülye már nem lehet, és bár beismerem, hogy talpraesettebb voltam a fiatal csajnál, akkora óriási nagy különbség mégsem volt köztünk. A felállított hierarchia alapján alig lett volna valaki, akinél nem játsszuk el ezt az alá- és fölérendelt viszonyt, akit meg én képzeltem magam fölé, vagy nem is létezett, én kreáltam, vagy már férjnél volt sajnos, pedig olyan Nádas Péter-rajongó volt, hogy hajnali háromkor részegen is tudta volna idézni a Párhuzamos történetek tetszőleges mondatát. Mint az Éli könyvében a főszereplő, fejből vágta az egészet, és ez különösen akkor hatott izgatóan az agyamra, amikor azt a majdnem százötven oldalas undorító szexjelenetet citálta akkora átéléssel, mintha nem létezne a holnap. A fejemben létrejövő nő sem volt tökéletes, olyan szívbetegségben szenvedett, hogy a nagy megerőltetés miatt szó szerint felrobbanhatott volna szervezetének központi egysége, és a mellkasából úgy fröcskölt volna a vér a lobogó bőrcafatok között, hogy az már inkább viccesen hatott volna, mintsem hátborzongatóan.
A fülemből még mindig csöpög a vörös folyadék, de már fel tudok ülni, és az alattam lévő pokrócot a hátam mögé támasztom, úgy dőlök neki a falnak, aztán félig kifordulok, hogy a homlokomat a hideg burkolatnak simítsam, a testem meg természetellenes pózban kitekeredik. Nyújtóznak az izmaim, mint régen, amikor még napi szinten sportoltam, a trendi egészséges életmód megtartásáért. A szédülés hányingerrel párosul, kicsit olyan, mintha éhgyomorra ittam volna sok és erős török kávét cukor nélkül, annyi különbséggel, hogy hiába tartom mozdulatlanul a fejem, forog velem az egész neonfényes szoba. A három árnyék egyáltalán nem szabályos, már nem kilencven fokban törnek meg, de képtelen vagyok felidézni, miért történik mindez így, és jó lenne, ha a takaró nemcsak a hátam mögött lenne, hanem az egész vacak testemet is elfedné. A halántékom bizsereg, a jobb arcpofám egészében zsibbad, a fogam vagy a fülem vagy a torkom izzik, talán mindhárom, az is lehet, hogy egyszerre. Idegesít a remegés, mert nem először fordul elő, és olyan jól kezeltem már a múltban, mint tinédzserkoromban a folyton rám törő pánikrohamokat, szóval a figyelmemet a remegésre irányítom, hogy észrevegyem, minden rezdülésemet konstatáljam, így abbamarad, a fülemhez nyúlok, amely nem is vérzik, és valójában a szájamból jött ki pár csöpp vér, ettől aztán rendesen beparázok, mert ez már egyáltalán nem jó jel, egyértelműen jelzi, hogy le kellene állni, de nagyon gyorsan.
Megint a tárgy ötlik fel, mint egy heuréka-pillanat a mesékben, a kivillanó fényes villanykörte a semmiből, régen láttam már. Vajon még mindig rózsaszín, és csúnya az orra? Jó lenne, ha nem így lenne, ha egyáltalán nem létezne az a tárgy, aztán visszafordítom magam, az egész testemet, letolom a gatyámat, és elborzadok a combom varas felületén, barna és száraz, ugyanakkor gennyes. Csontsovány kezemmel finoman dörzsölni kezdem magam, de sírva fakadok: semmiféle fiziológiai változás nem történik, és én ezért boldog vagyok, mert bár odafönt még vannak olyan tolakodóan megszállott gondolatok, amelyek nem kellenének, hogy legyenek, a testem már képtelen, hogy kárt tegyen bárkiben, bármilyen élő vagy élettelen tárgyban, és emiatt olyan eufória áraszt el, hogy már az sem érdekel, hogy intelligens vagyok-e, vagy sem, összejön-e a dolog, vagy sem, meg hogy még mindig felidézhető-e a Nádas párhuzamosainak ikszedik oldala, csak az a lényeg, hogy ismerem a függőségem okát, és még egy, még egy utolsó adag után most már rá tudok nézni úgy a tárgyra, hogy ne legyen gond.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)
Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is.
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.